Kereső toggle

Gustave Eiffel, a nemes acélműves

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szenvedélyes mérnök által megálmodott francia szimbólumot, az Eiffel-tornyot kezdetben haszontalannak tartották. Napjainkra Párizs és egyben Franciaország jelképévé avanzsált, és pótolhatatlan értékké vált. Eiffel építészként a fémszerkezetek, főként hidak építésére szakosodott, az utókor a vasszerkezetek tervezésének és építésének világhírű úttörőjeként tiszteli. Az ő gyárában készült el a Bartholdi által tervezett, New York városában álló Szabadság-szobor is. Zseniális elmét, lelkes innovátort, elkötelezett ipari forradalmárt és remek tudóst ismerhetünk meg személyében.

Eiffel 1832. december 15-én Dijonban született Alexandre Gustave Boenickhausen néven. Édesapja rendőr volt, édesanyja pedig kőszénkereskedéssel foglalkozott. Kiemelkedően jó eszű, de elképesztően lusta és rossz gyerek volt. A középiskola befejeztével Párizsba ment, hogy felkészüljön a nagy presztízsű műszaki főiskolára, az École Polytechnique-re. A felvételin elért pontjai azonban nem voltak elegendők ahhoz, hogy bekerüljön a neves intézménybe. Végül egy másik jóhírű párizsi főiskolára, az École Centrale-ra nyert felvételt, ahol 1855-ben vegyészmérnöki végzettséget szerzett. Friss diplomájával úgy tervezte, hogy átveszi nagybátyja, Mollerat ipari festékgyárát, ez azonban egy heves családi veszekedés következményeként meghiúsult.

1856 februárjában anyja révén összeismerkedett Charles Nepveu-vel, aki munkát ajánlott neki. Nepveu párizsi gyára sűrített levegős kovácseszközök gyártására és fémszerkezetek építésére szakosodott. Mivel a nagy szilárdságú és könnyen megmunkálható anyag felhasználása gazdaságosabb volt, mint a kőé, a cég egyre több megrendelést kapott. A fiatal, mindössze huszonhat éves mérnök tehetségét első munkájával, a bordeaux-i vasúti híd építésével bizonyíthatta. Ő alkalmazott először sűrített levegős alapozást a csőszerű pillérek kivitelezésénél. Eiffel nemcsak nagyszerű szakember, de nemes jellem is volt: azt mesélik róla, hogy az építkezés során egy munkás a vízbe zuhant, és Eiffel ugrott utána, hogy kimentse onnan.

A kezdeti sikerek

1862-ben, miután már öt eljegyzése is meghiúsult, feleségül vette Marguerite Gaudelet-t, egy gazdag dijoni sörgyártulajdonos lányát, akitől öt gyermeke született. 1864-ben Levallois-Perret-ben felvásárolt egy tönkrement gyárat, amelyet sikeresen felvirágoztatott. Megalapította saját cégét, az Eiffel & Cie-t (Eiffel és társa), amely nemcsak a gazdagságot, hanem a hírnevet is meghozta számára.

Eiffel azért hagyta el ez idő tájt a Boenickhausen nevet, mert megelégelte, hogy francia honfitársai nem tudták, vagy épp nem akarták helyesen kiejteni családnevét. A felvett Eiffel név családjának német származására utal, ugyanis felmenői eredetileg Marmagenből, az Eifel-vidékről származtak. Annak ellenére, hogy Eiffel nem építészeti területen szerzett mérnöki diplomát, vállalata vasszerkezetek gyártásával, hidak, pályaudvarok és egyéb vasépítmények tervezésével és kivitelezésével foglalkozott.

A cégalapítást követő húsz év igen kemény, de eredményes munkával telt. Neve rengeteg, máig remekműnek tartott építményhez köthető. Közülük számos még ma is áll: a nizzai csillagvizsgáló kupolája, a New York-i Szabadság-szobor tartószerkezete, a budapesti Nyugati pályaudvar, a közép-franciaországi Garabit-viadukt, amely 122 méterrel a folyó fölött ível át, és hosszú időn keresztül a világ legmagasabb hídjának számított, valamint a portói Maria Pia-viadukt, a Panama-csatorna több hídja és zsilipje, valamint a monumentális és lenyűgöző Eiffel-torony. Eiffel cége részt vett a budapesti Margit híd és a szegedi Tisza-híd tervezési munkálataiban is. A tehetséges mérnök nemcsak annak köszönhette sikerét, hogy nyitott volt új ötletekre és tervekre, hanem annak is, hogy mindig igyekezett magát kiváló szakemberekkel körülvenni.

Az 1880-as évek végére Gustave Eiffel rendkívül elfoglalt és sikeres ember lett. Számos elismerést és kitüntetést mondhatott magáénak, valóságos nemzeti hősnek számított Franciaországban. Csupán két törés árnyékolta be életét: 1877-ben hörghurutban elhunyt felesége, 1880-ban pedig pénzügyi jellegű nézeteltérések miatt szakított cégtársával, Théophile Seyrig-vel. Eiffel soha nem nősült újra.

Megtört becsület

1889-ben a torony két mérnökével, Maurice Koechlinnel és Émile Nouguier-vel együtt a legmagasabb francia állami elismeréssel, a francia becsületrenddel tüntették ki. Még ebben az évben megbízást kapott a Panama-csatorna építési munkálataira, de 1892-ben a francia képviselőházban kitört Panama-botrányba ő is belesodródott. 1893-ban bíróság elé állították, ahol azzal vádolták, hogy az általa gyártott vasáru már a csatorna építésekor használhatatlan volt. E vádak alapján a bíróság Eiffelt két év felfüggesztett szabadságvesztésre és 20 ezer frank kifizetésére kötelezte. Kiváló ügyvédjének köszönhetően felmentették, így csak nyolc napot kellett leülnie a párizsi Conciergerie-ben. A felmentő ítélet lehetővé tette Eiffel rehabilitálását, de a Panama-botrány olyannyira megtépázta hírnevét és becsületét, hogy vállalkozása is zátonyra futott. Cége, melynek vezetéséről lemondott, a francia állam tulajdonába került, és a Levallois-Perret-i Részvénytársaság nevet kapta.

A tudós utolsó évei

Visszavonulását követően Eiffel életének utolsó harminc évét termékeny tudóstevékenységnek szentelte. Főként aerodinamikai és szabadeséssel kapcsolatos kutatásokba kezdett. Aerodinamikai kísérletei számára Eiffel a toronyban egy még ma is látható lakást rendezett be. Itt kísérletezte ki az ejtőernyő elvét is. Eiffelt a repülés első kísérletezői között is számon tartják. Vagyonának nagy része nála maradt, anyagi gondokkal sosem küzdött. 1923 telén párizsi Rabelais utcai palotájában agyvérzést kapott, majd 1923. december 27-én, pár nappal 91. születésnapja után elhunyt.

A torony

Eiffel munkásságát az utókor is megkérdőjelezhetetlenül elismeri. Mérnök kortársait megelőzve ismerte fel, hogy a nagy fesztávolságok áthidalásához az akkori technikai fejlődésnek megfelelően hengerelt, illetve folytacél elemekből alakított, szegecselt térbeli rácsos tartószerkezetek a legelőnyösebbek. Franciaországban acélhidak és viaduktok sorát ezzel a korszakalkotó technológiával építette meg. A mai napig leghíresebb műve a francia forradalom századik évfordulójára készített fémszerkezetű torony, amelyet az 1889. évi párizsi világkiállításra a Mars-mezőn építettek fel. Az alkotóról elnevezett remekmű 320,8 méter magasra ível.

A tornyot az eredeti tervek szerint húszévi szolgálat után le kellett volna bontani, de a repülés, a hadsereg által neki tulajdonított stratégiai érdekek, a meteorológia és az akkoriban megszülető rádiózás és televíziózás érdekében tett szolgálatai megmentették a megsemmisüléstől. Az 1900-as évek elején Eiffel már több írásos ajánlatot is kapott ócskavas-kereskedőktől a torony anyagának elszállítására. Ő azonban mindent megtett, hogy öncélú műve hasznossá váljék - funkciót keresett neki. A táviratozás fejlődése során a torony rádióreléként jutott feladathoz, de Eiffel megérte a toronyról sugárzott első nyilvános rádióadást is 1921-ben. Mindezeket követve esztétikai értékeit is elismerték.

A rekord

A közhiedelemmel ellentétben a tornyot nem Eiffel, hanem Maurice Koechlin svájci építészmérnök tervezte. A 300 méteres magasság elérése jó ideje nagy kihívást jelentett a kortárs építészeknek. 1889-ben az Eiffel-torony a világ akkori legmagasabb építménye lett, és e helyét egészen 1930-ig, a New York-i Chrysler Building felépüléséig meg is tartotta (ez utóbbit 1949-ben az Empire State Building körözte le). Jelenleg a Kalifa-torony, korábbi nevén Dubai-torony a maga 828 méterével a világ legmagasabb épülete.

Az Eiffel-torony számokban

A terv és a torony nem várt megütközést keltett, hiszen kétszer akkora volt, mint a római Szent Péter-bazilika vagy a gízai piramisok. Felépítése 7,5 millió frankba került. A torony két év, két hónap és öt nap alatt készült el, és ez volt az első olyan építkezés, amelynek minden fázisát végigfényképezték. A lábak közötti 76 méteres fesztávú íveknek csak esztétikai szerepük van, az idomacél rácsszerkezet 15 ezer elemből áll, amelynek össztömege 10 100 tonna. A 18 ezer fémalkatrészt 2,5 millió szegecs tartja össze. A nyolcvanas évek óta a torony acélszerkezetét állagmegóvás céljából hétévenként teljesen átfestik. Ilyenkor a 250 ezer négyzetméteres felületet 60 tonna festékkel mázolják újra.

Az építészeti remekmű hihetetlen tulajdonságokkal bír: a talajra gyakorolt nyomása nem nagyobb, mint az ugyanakkora térfogatú levegőé. A teljes vasszerkezet mintázata öntöttvas gerendákból áll, és olyan stabil, hogy még erős szélben sem leng ki 7 centiméternél jobban.

A torony három fogadószintjén - 57, 115 és 276 méter magasan - éttermek, bárok, boltok kaptak helyet. Az első szintre 360, a másodikra további 359 lépcsőfok vezet fel. A torony legmagasabb pontjára összesen 1665 lépcsőn lehet feljutni, de biztonsági okokból a látogatók ma már csak a második szintig mehetnek gyalogosan, utána liftre kell szállniuk. A lift emelőszerkezete évente összesen 100 ezer kilométert közlekedik.

A toronynak évente körülbelül 7 millió látogatója van, közel 70 százalékuk külföldről érkezik. Megnyitása óta már több mint 250 millióan keresték fel a kilátó jellegű nevezetességet. A tornyot a mai napig 336 narancsfényű reflektor világítja meg, amelyet először az 1985-ös év szilveszterén láthatott a nagyközönség. 1999. december 31. óta a tornyon cikázó ragyogás 20 ezer égő váltakozó felvillanásának köszönhető, amelyben sötétedéstől éjjel egy óráig minden óra első öt percében gyönyörködhetnek a járókelők.

Felkavart indulatok

Gustave Eiffel remekműve már a kezdetektől az érdeklődés középpontjában állt, de az ellentétes vélemények megosztották a franciákat. Voltak, akik az első perctől kezdve szerették, és voltak, akik mély ellenérzést tápláltak iránta. Az ellenzők tábora több gúnynevet is ragasztott az égimeszelőre, egyesek „Csúfságnak", mások „Öreg hölgynek" hívták. Többször le akarták már bontani, és két szélhámosnak két alkalommal is sikerült ócskavasként eladnia. A második világháborúban a németek fegyvereket akartak készíteni belőle, végül 1964-ben műemlékké nyilvánították. A torony a Szajna-part építészeti együttesének részeként 1991 óta világörökségi védettséget élvez.

Roland Barthes francia kritikus és filozófus írta az Eiffel-toronyról, hogy az „túllép a látni és látszani kettősségén, olyan önmagában teljes tárgy, amely a tekintet minden aspektusát magában foglalja. A torony panorámaszerűen strukturálja Párizst, vagyis olvasásra kínálja fel, miközben önmagát megvonja abból a látványból, amelynek középpontját képezi".

Olvasson tovább: