Kereső toggle

Joseph Pulitzer: Újságkirály Makóról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az a dolgunk, hogy az olvasó az igazságot kapja; de ez nem elég, azt röviden kell elébük tárni, hogy el is olvassák, világosan, hogy megértsék, szuggesztíven, hogy elfogadják, szemléletesen, hogy megmaradjon az emlékezetükben, és mindenekfelett hitelesen, hogy fénye mindenkit bölcsen vezethessen.”

Hányatott sorsában mesés végletek és emberi fordulatok keveredtek: kezdve, hogy Józsefnek született Makón; a nélkülözés fiatalon a „vad nyugaton” marasztalta; majd ő lett az első magyar származású képviselő az USA Kongresszusában. Ám nemzetközi ismertségre azzal tett szert, hogy felépítette az újságírás fellegvárát az Újvilágban. A szabad sajtóra vonatkozó megállapításai jórészt mindmáig időtállók és mérvadók, ezért nem túlzás, ha az egyetemes sajtótörténet sarkcsillagának tekintjük.
Mielőtt Pulitzer az önerejéből felemelkedett amerikai „self-made man” mintájává vált, fiatalon megélte a bőséget és a nincstelenséget egyaránt. A több generáció óta Makón élő zsidó család nyolc gyermeke közül ketten érték meg a felnőttkort: az 1847 áprilisában született József, és öccse, Albert. A családfő tekintélyes nagykereskedő volt, a szabadságharc alatt a magyar csapatok élelmezője is. A családban többen a nemzetőrségben szolgáltak, így a kisfiú 1848 szellemétől mélyen érintve nőtt fel. A művelt szülők gondtalan gyermekkort, jó iskoláztatást biztosítottak gyermekeik számára, ám Józsika titokban huszártisztnek készült – romantikus lelkülete és kalandvágya nem érte be holmi birodalmi szinten jól menő kereskedői pályával.
Az apa halálával a család hirtelen elszegényedett, de a tizenéves József továbbra is tágabb perspektívára vágyott; így kapóra jött neki egy toborzás, hogy tizenhét évesen, önkéntesen lovas katona lehessen Mexikóban. Ettől a bécsi sorozóhatóság sem tántoríthatta el, akik eltanácsolták kora, gyenge látása és fizikuma miatt. A fiú atyai örökségét magához véve vágott neki Nyugatnak, keresve valakit, aki végre besorozná. Pénze Mexikóig nem, csak New Yorkig tartott, de minthogy 1864-ben arrafelé a polgárháború még éppen dúlt, és az északiak toborzóügynökei nem voltak olyan válogatósak, Pulitzer máris Lincoln ezredében találta magát. A seregben töltött nyolc hónap után az ifjú angoltudása még mindig kevés volt, New Yorkban a munkalehetőség pedig még kevesebb.
Pulitzer – most már mint Joseph – alkalmi munkákból tengődött: volt ő öszvérápoló, hajómunkás, de éttermi „aszfaltfelvigyázó” is (ám önérzete rendre fellázadt a durva vagy lekezelő bánásmód ellen, s tovább kellett állnia); eközben szabad idejében angolul tanult, könyvtárba járt, lehetőségeihez mérten képezte magát. A kitörést történetesen sakkjátékával érte el: egy sörözői parti során megkedvelte egy ügyvéd, innentől nála dolgozhatott mindenesként, és mellette jogot tanulhatott. Mialatt egyéb keresetek után is kellett néznie, egy újabb visszaélés esett meg vele, mely közérdekű esetről egy újságíró biztatására beküldte az írását egy szerkesztőségbe. Az írás megjelent a Westliche Postban, ahol Josephet megint csak megkedvelték, s lehetőséget kapott, hogy szatirikus hangvételű írásait máskor is közzétegye.
A Pulitzer fivérek túlságosan is haladó gondolkodásúak voltak, így bár szülőhazájuk forradalmi és kulturális értékeit nagyra becsülték, Magyarország számukra az önkényuralom és az antiszemitizmus terepe volt, a kereskedői lét sem lelkesítette őket, mostohaapjukat pedig nem szívlelték – így Albert szintén kivándorolt Amerikába. Ekkorra Joseph már jogász, amerikai állampolgár, frissiben közjegyzői irodát nyit – egyébiránt pénze és munkája még mindig kevés. De azért életösztönnel jól megáldott fiatalember volt, így a viszontagságok közepette is kitartott. A vasúti telekkönyvezés, amelyet újfent elvállalt jövedelemkiegészítésként, a vadnyugati érában nem éppen biztonságos munkahelynek számított, de legalább változatosnak ígérkezett, és a feladatvégzéshez szolgálati lóhátat is biztosítottak. Az ifjú magyar emigráns kalandozásai korának az vetett véget, hogy a már ismerős lap váratlanul riporteri állást kínált neki.
A lap főszerkesztője lett Pulitzer mentora, szakmai és emberi példaképe, tőle sajátította el a haladó hírlapírás elemeit, s ő oltotta a humanizmus és a demokrácia alapeszméit is tanítványa lelkébe. Igaz, Pulitzer fiatalon sem kapaszkodott magyar és zsidó származásába: felnőve pedig tökéletesen asszimilálódott, identitását tudatosan tágabb közösségben határozta meg az újhazában. De továbbra is nagyban meghatározta világnézetét 1848, illetve a szabadságmozgalmak utáni európai berendezkedések, így például a későbbiekben mindig felkarolta az elnyomott nemzetek ügyét. Amerika eközben gazdasági téren hol a prosperitás, hol a válság miatt élt át kihívásokat, illetve súlyos társadalmi problémákat; amelyeket sem a tudományos lendület, sem a találmányok tömkelege nem volt képes orvosolni. Azért az amerikai nép életszínvonala mindent egybevetve is magasabb volt az európaiakénál, s Pulitzer éppen fogékony életkorban váltott hazát, hogy ezt mindkét oldalról átlássa.
A demokrácia elkötelezett híveként Pulitzer már fiatalon kivette a részét a közéletből, nemcsak mint hírlapíró, hanem mint törvényhozó is – huszonkét évesen képviselő lett. Huszonöt évesen már résztulajdonos a lapjánál, anyagi függetlenségét és későbbi lapvásárlásait ezzel alapozta meg. Az aktív politizálás súlyt adott újságírói nézeteinek is: magabiztosan értelmezte a történéseket, stílusa szókimondó, sőt meghökkentő volt. Önálló és meggyőző véleményalkotása korát meghazudtoló műveltségen és saját bőrén szerzett élettapasztalaton alapult: innen a hiteles hang, amely aztán mindenki másénál jobban utat talált az olvasókhoz. Fiatalon széles látókörű, elvhű ember vált belőle, gondolkodásmódját a liberalizmus, a cselekvőképes idealizmus és a patriotizmus hatotta át. Pulitzer határozottan politikusalkat volt, de az a ritka példány, aki mentes a hataloméhségtől: mikor válaszúthoz érkezik, a köz szolgálata nevében inkább választja az újságírást, mint a politikát.
A családalapításra 1878-ban szakított időt a gyakran tizenhat órát dolgozó férfi. A tízhetes európai nászút ürügyén sokrészes tudósításban tényszerű összehasonlítást végzett új hazája és az óvilág között. „Egy boldog nép nem hagyja el hazája földjét…” – írta, de az európai kivándorlásokat csak egyik bizonyítéknak tekintette (az államegyház, a feudális csökevények s a bigott nacionalizmus mellett), hogy miért is „felsőbbrendű” az amerikai rendszer (az általa is jól ismert és ostorozott hibákkal együtt) az öreg kontinenshez képest. Még abban az évben alapította meg a St. Louis Post-Dispatch újságot, melynek jövőjét sajtóhadjáratokkal alapozta meg, amiket különféle társadalmi és gazdasági igazságtalanságok ellen indított kettős céllal: egyrészt közérdeklődést keltett (és persze példányszámnövelést) a szenzáció folytán, másfelől reformokat kényszerített ki. Az ezt megalapozó tényfeltáró újságírás rengeteg munkával járt, bátorságra is nagy szükség volt, de amiben mások nem tudták felvenni Pulitzerrel a versenyt: ez a veleszületett kritikai szellem és az általános műveltség volt – ez tette igazán érdekessé és izgalmassá a lapot. A törvényhozás pedig több ízben jogszabály-változtatásra kényszerült az újság által megvilágított, a közgondolkodást formáló vagy kifejező ügyekben – a közvetett népakarat érvényesülésével.
Pulitzer újságírói elvének alkotóelemeit mások találták fel, de egészében ő elegyítette és hasznosította ezeket a legjobban. Az emberek nem pusztán olvasókat jelentettek számára, hanem gondolkodókat, akik döntésükkel és szavazatukkal befolyással bírnak, ezért a zsurnaliszta a maga eszközeivel kívánta őket elérni, és jó ügyek mellé állítani: egyszerre szórakoztatott és oktatott. Ehhez megvolt benne az erőteljes akarat és lelkesedés, de az éles elme és az érzékeny igazságérzet úgyszintén: meggyőződéssel hitt a sajtó erkölcsi hatóerejében. Bár ráébredt idővel, hogy a független újságírás nem egyeztethető össze saját aktív politikai szerepvállalásával, segítette a felvállalható politikai erőket. A későbbiekben a pártpolitika – konkrétan a demokrata párt – helyett hangsúlyozottan a „demokratikus ügyek” és érdekek mellett tört lándzsát.
Ereje teljében, 1883-ban megvett egy hanyatló New York-i lapot. Ez lett a legendás The World, amely három év alatt ötszörös növekedést ért el, majd 1895-re a legnépszerűbb napilap lett az Államokban, több millióan olvasták. Ezt a sikert megirigyelve vették át elveit és módszereit konkurensei. Maga Pulitzer viszont csak annyiban értékelte a sikert, hogy egy tekintélyes lap vezetőjeként többet tehet, mint egy képviselő a kongresszusban. New York az amerikai zsurnalisztika fellegvárának számított, a The World itt Pulitzer szándéka szerint „az igaz amerikai szellem megtestesítője” kívánt lenni. Az újság a gazdagon illusztrált tudósításokban és tényfeltáró riportokban reformtörekvések mellett szállt síkra a rendszeres, visszaéléseket leleplező kampányok révén – a korrupció, finánctőke, monopóliumok elleni harc; valamint a társadalmi igazságosság, egyenlő esélyek, demokratikus berendezkedés melletti küzdelem jegyében.
A sajtómágnás szerint a világot átszövő bűnökről, gonoszságokról és tragédiákról tudomást kell szerezniük az embereknek ahhoz, hogy harcolni tudjanak ezek ellen. A világot a maga valóságában és sokoldalúságában igyekezett bemutatni, így újságjában a népszerű tömeglap és a minőségi elitlap leghatékonyabb ötvözetét alakította ki: széles társadalmi kört volt képes megszólítani. Az újság szíve a személyes véleményét is kifejező szerkesztőségi (vezér)cikk lett, ezzel kívánta a közszolgálatiság küldetését megvalósítani, amelyet még a hírközlésnél is fontosabbnak tartott. Pulitzer értelmezésében a közszolgálat célja végeredményben a jobb megélhetési körülmények, az emberibb élet volt. Befolyása kiterjedt a Szabadság-szobor felállítását célzó hazafias összefogás szervezésére; sajtókampányával képes volt akár elnökválasztást is eldönteni; a venezuelai határvitában vállalt tájékoztatással és diplomáciával túlzás nélkül egy indokolatlan háború kirobbanását sikerült meghiúsítania; de a panamázások névadó botrányügyét is az ő lapja robbantotta ki.
Pulitzer pályájának elmarasztalható szakasza volt az a két év, amikor egykori csodálója, majd gátlástalan vetélytársa belehajszolta a „sárga sajtó” néven elhíresült konkurenciaharcba, amely fő elveinek felfüggesztésével járt. Ezidőben, a szenzációhajhász és negatív újságírás, sőt a háborús propaganda szolgálatába is állt, mivel felelős közszolgálati küldetését féltve paradox módon a példányszám vált a mindenekelőtti szemponttá. Míg a szenzációkat addig a jó ízlés határán belül közölte, eljutott oda, hogy a köz megütközött lapján – és ez hozta el a meghasonlott állapotából a kijózanodást. Kritikai készsége végül önmagára is kiterjedt: „bűnbánatot gyakorolt”, és visszatért korábbi elveihez; bár aztán hosszú évek munkájába tellett tisztességét és jó hírnevét visszanyernie.
Negyvenévesen szemidegsorvadás miatt fokozatosan elveszítette látását; túlfeszített munkatempója idegösszeroppanáshoz vezetett, túlérzékennyé vált a zajokra, ezért jórészt otthonától és családjától távol, leginkább egy nyugodt tengerjárón töltötte idejének nagy részét. Noha betegsége miatt kénytelen volt korán visszavonulni, lapjait haláláig irányította. Életrajzírói szerint a férfi mániás depresszióban szenvedett, így végképp megviselte, hogy még egy sajtópert is a nyakába akasztottak a Panama-ügy ürügyén. S bár felmentették, az elégtétel, hogy a sajtószabadság végül megerősítést nyert, csupán pár hónapig, hirtelen haláláig tartott – magas, tekintélyt parancsoló megjelenése végig palástolta megrendült egészségét, ahogy az elméje is friss maradt.
A nemzetközi ügyekhez messze jobban értett lapkiadó társainál, liberális demokrata volt, de élt benne a forradalmi radikalizmus családi öröksége is: „Civilizáció nem létezhet béke nélkül, mint ahogyan állandó béke sem lehetséges tárgyalásos rendezés nélkül. Ám ez nem jelent békét mindenáron! Vannak bizonyos ügyek, amelyekről nem lehet egyezkedni.” Ilyennek tartotta akkoriban például az önkényuralom vagy a rabszolgaság kérdését. Egykori hazájához sem nemzeti, hanem markáns eszmei és kulturális alapon kötődött. Mélységesen tisztelte Kossuthot, rajongott a magyar zenekultúráért, megvakultan és legkomorabb éveiben már csak csárdást hallgatva tudott felvidulni. Ugyanakkor kerülte az érdekorientált magyar bevándorlókat; s ódzkodott attól, hogy sosem látott otthoni rokonok amerikai nagybácsijukká fogadják. Kevés barátja volt, szakmai ügyekben nem ismerte a tréfát, a szintén újságíróként befutott öccsével szakmai ellentétek és rivalizálás miatt szakadt meg a kapcsolata.
Az újságkirály három fiára bízta sajtóbirodalmát, amely bár túlélte a vezéregyéniség alapítót, száz évbe se tellett, és behódolt egy másik médiabirodalom előtt. Pulitzer érvei, munkássága és tetemes adományai egyaránt kellettek, hogy az újságírás elismert hivatássá és egyetemi szakká váljon a huszadik század első évtizedében. Dollármilliós vagyonát más, az újságírás presztízsét emelő célokra is adta, a Pulitzer-díjat az Államok legrangosabb újságírói és irodalmi elismeréseként ma is évente kiosztják. Amikor a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben az idősebb Bush elnök Budapestre látogatott, nem véletlenül emelte ki elsőként őt, miszerint hazánk „olyan egyedi zsenit adott Amerikának, mint Joseph Pulitzer”. Hazánkban egyetlen szobrot emeltek a tiszteletére, szülővárosában: ha testvéreinek nem is mindig az, Makónak azért kedves a fia, József.
„Joseph Pulitzer pályafutása kitűnő példája annak, hogy hazánk miféle lehetőségeket tud nyújtani olyan fiataloknak, akik kiállják a próbát. Az általa létrehozott hírlapok és a rajtuk keresztül érvényesülő befolyás, melyet minden külső segítség  nélkül valósított meg, újságírói zsenialitásának emlékművei” – hangzott el éppen száz éve William H. Taft amerikai elnök szájából a máig neves újságírót méltatva, amikor az elhagyta az élők sorát.

Olvasson tovább: