Kereső toggle

Az aranykezű skót

200 éve született Clark Ádám

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Budapest Széchenyi István mellett Clark Ádámnak köszönheti első állandó és máig legszebb hídját, amelynek megépítése hatalmas lépés volt Pest-Buda életében a fővárossá, nagyvárossá, majd világvárossá fejlődés útján. Idén a skót származású mérnök 200. születési évfordulójára emlékezünk.

Adam Clark angol mérnök, a Lánchíd és a budai Váralagút építője 1811. augusztus 14-én született Edinburgh-ben. Életrajzi ellentmondások miatt életének első szakaszáról viszonylag keveset tudunk. Édesapja gyári munkás vagy más források szerint gépész vagy malomépítő lehetett. Clark feltehetőleg a glasgow-i Royal Technical College hallgatója volt, de az is elképzelhető, hogy autodidakta módon lett mérnökemberré. Tanulmányai végeztével mérnöksegédként helyezkedett el.
1834-ben a londoni Hunter & English vasöntöde és gépgyár üzemében gépépítő mérnökként tevékenykedett. Itt adódott először lehetősége, hogy Széchenyi Istvánnal találkozzon. Az ezt követő években életre szóló jó kapcsolat alakult ki közöttük. A gróf még abban az évben Magyarországra hívta, hogy az Al-Duna szabályozásához állítson össze gőzkotrógépet, valamint azzal a reménnyel is kecsegtette, hogy ez valószínűleg csak a kezdet, mert nagyobb hatáskört szán neki Duna-szabályozó munkáiban, amelyek különféle hidak, kikötők, csatornák és hajóépítő gyárak felállítását vonják maguk után.
A nagyszabású magyar tervek eleinte lassan haladtak, így Clark először csak a Duna medrét nagyobb hajók közlekedésére is alkalmassá tevő, Vidra elnevezésű kotrógép összeszerelésére és beüzemelésére kapott megbízást. A skót származású mérnök ez idő alatt szerette meg a magyarokat és a magyar kultúrát. A munka befejeztével és másfél év elteltével azonban felerősödött benne a honvágy, és szülei hívására visszatért Angliába, ahol leginkább vízépítő munkákkal foglalkozott, és jelentős elismeréseket szerzett. Ennek és Széchenyivel való ismeretségének köszönhetően 1835-ben a budapesti Lánchíd építéséhez művezető mérnöknek nevezték ki a hídépítés tervezésével megbízott W. T. Clark mellé. Mivel a tervező-főmérnök otthoni munkái miatt évente csak néhány hetet tudott Magyarországon tölteni, 1839-ben névrokonát, Adam Clarkot bízta meg a Lánchíd építésének vezetésével. Clark szinte minden idejét az építkezésen töltötte, de rózsadombi lakásából távcsővel is gyakran nyomon követte az eseményeket.
Az 1838-as pusztító árvíz után Széchenyi kiemelkedően fontosnak látta, hogy az építkezés a legnagyobb tapasztalattal rendelkező szakemberek kezébe kerüljön. 1839 őszén verték le a folyóba az első próbacölöpöt, de a híd alapkövét csak 1842-ben tette le Károly főherceg. Clark a híd átadását az alapkőletételtől számított öt éven belül vállalta, de az a vámügyek, a szállítás elhúzódása és egy baleset miatt két évet késett. Clark felügyelete alatt a jégzajlás elleni védekezésül megépült a Dolphin jégtörő is. 1848. július 18-án a híd utolsó láncszemének beemelését nagy látványosságnak szánták. Ám a felhúzószerkezet nem látható anyaghibája miatt a vonólánc egy szeme elpattant, és a vastömeg a hídra, majd a vízbe zuhant. Az építési munkálatok befejezését a forradalom kitörése is késleltette, így csak augusztus végén sikerült az utolsó láncszemet is beilleszteni.
Clark Ádám az 1848-as forradalom után rövid ideig a Széchenyi vezette közlekedési minisztérium műszaki tanácsosa volt. A szabadságharc idején többször ő védte meg a hidat a pusztulástól. Első alkalommal 1849 májusában a szorult helyzetbe került Hentzi osztrák tábornok akarta felrobbantani a hidat a lehorgonyzó láncok felrobbantásával. Clark megnyittatta a Lánchíd kamráit és a Dunát összekötő zsilipeket, a szivattyúkat pedig összetörette, hogy a betódult vizet onnan ki ne szivattyúzhassák. Mivel a híd tulajdonképpeni Achilles-sarkaihoz – azaz a híd négy kamrájához – így nem fértek hozzá, Hentzi május 2-án a puskaporos hordókat magán a hídon helyeztette el, és ott robbantatta fel. Ennek következtében csak a kereszttartók rongálódtak meg, és a híd komoly sérülések nélkül sikeresen „megúszta”. A károkat Clark könnyedén helyre tudta állítani.
Második alkalommal június végén a visszavonuló Dembinszky Henrik is el akarta pusztítani a hidat. Clark azonban meggyőzte a tábornokot, hogy a híd már attól is járhatatlanná lesz, ha csak a pályát és a kereszttartókat bontatják le. Az osztrákok bevonulása után a pályát harmadszor is elkészítették, és a Lánchidat végül 1849. november 20-án átadták. Az építkezést kezdeményező Széchenyi ekkor már Döblingben volt, így a hídon először nem ő, hanem Julius Jacob von Haynau kelhetett át.
Adam Clark rövid időre hazautazott, és egy ideig külföldön dolgozott: főként cseh és osztrák területen vállalt hídépítési, hídfelügyeleti munkákat. Az 1850-es évek elején visszatért Magyarországra, és gőzhajók szakvéleményezésében vett részt a Duna-gőzhajózási Társaság megbízásából.
William Tierney Clark korábbi vázlatai alapján Clark 1851-re elkészítette a budai Várhegyet átszelő alagút végleges terveit, majd megkezdődött az építkezés. A Lánchíd budai hídfőjét a Krisztinavárossal összekötő, 350 méter hosszú alagút négy év alatt épült meg. 1853 februárjában a munkák a fővárosi lakosság legnagyobb megdöbbenésére kétfelől indultak, a fúrások mégis pontosan találkoztak. November elején egy próbavágat már összeköttetést nyitott az alagút két vége között. Clark büszkén írta levelében: „Az én próbafúrásom olyan egyenes, mint egy lénia [latin eredetű szó, jelentése ’vonalzó’].” Útpályáját két kocsi szélességűre tervezték, és kétoldalt járdákkal toldották meg. A gyalogosforgalom 1856. március 6-án, a kocsiforgalom 1857. április 30-án indulhatott el. A gyalogosok kezdetben 1 krajcárt, a lovasok 3 krajcárt voltak kötelesek fizetni az átkelésért. A 19. század közepén nagy divattá vált átsétálni a budai Váralagút gázvilágítás adta fényárjában.
A Lánchíd és a Váralagút megépítése után Clark már csak kisebb munkákat vállalt. Ennek ellenére több, úttörőnek tekintett beruházásban is részt vehetett. Az ő nevéhez fűződik az első köztéri szökőkút és a mai Szabadság tér helyén álló első pesti sétatér is. Ő tervezte az első budai vízvezetéket, bár azt pár év múlva le kellett bontani, valamint részt vett Pest-Buda ipari és városépítési mérnöki munkáinak megvalósításában is. Ugyan a Lipótmezei Elmegyógyintézet épületét és a Dohány utcai zsinagóga kupoláját nem ő tervezte, a kivitelezés munkálataiban jelentős részt vállalt.
Élete utolsó szakaszában figyelmét családjára összpontosította. 1855-ben feleségül vette Áldásy Antal budai városkapitány lányát, a nála huszonöt esztendővel fiatalabb Áldásy Máriát, akitől három gyermeke született. Ekkor már mindenki Clark Ádámnak hívta, de bár Magyarországon telepedett le, magyar feleséget választott, és magyar földön is hunyt el, skót gyökereit sosem felejtette el. Amikor V. Ferdinánd a Lánchíd építéséért nemesi címet kívánt neki ajándékozni, azzal az indokkal utasította el, hogy ő skót nemes. Elismerését a király végül egy nagyobb méretű színarany, címeres tubákosszelencével fejezte ki.
Clark 1865-ben nekiállt saját villája felépítésének, ám a beköltözést már nem érhette meg: 1866 nyarán tüdőbajban elhunyt. Az egykori Clark-villa helyét emléktábla jelöli az I. kerületi Kosciuszkó Tádé utca 7. szám alatti épületen. Temetésekor a Lánchídon gyászlobogó lengett. Földi maradványait először a Vízivárosi sírkertbe, majd az Áldásy család sírboltjába helyezték. Síremléke a Kerepesi temetőben található, és a Közlekedési Múzeum védett emléke.

A névrokon

William Tierney Clark korának egyik legnevesebb hídépítő mérnöke volt. Adam Clarkkal a névrokonság mellett munkakapcsolat is összekötötte. W. T. Clark tervezésében 1832-ben épült meg a London és Oxford között található Marlow városában a ma is álló Temze-híd. Széchenyi Istvánnal 1832-ben találkozott Londonban.
A gróf tudatosan azzal a céllal utazott Angliába, hogy megtalálja a tökéletes hidat és a legjobb mérnököt, aki azt
a jeges Duna vize fölé felhúzza. Útja során a marlow-i hidat is szemügyre vette, és úgy tűnt, hogy megtalálta, amit keres. Ettől kezdve W. T. Clark és Széchenyi között szoros munkakapcsolat alakult ki. Az angol mérnök vázlattervei elnyerték Széchenyi tetszését, így őt bízta meg a Budát Pesttel összekötő híd tervezési és kivitelezési munkálataival.

A Lánchíd oroszlánjának nyelve

A legenda szerint a Lánchíd négy oroszlánjának elfelejtett nyelvet faragni a szobrász, és miután ezért városszerte gúnyolni kezdték, szégyenében a Dunába vetette magát. A valóságban az alkotó élete mégsem ért ilyen csúfos véget. Marschalkó János dolgozott a kassai székesegyház, a Magyar Tudományos Akadémia, a Vigadó, a Rudas fürdő szobrain is, legismertebb műve mégis a Lánchíd számára készült négy oroszlán (1852) lett. Tóth Béla publicista és anekdotagyűjtő a Pesti Hírlap 1897. november 28-ai számában azt írta, hogy Marschalkó csúfolódás tárgya lett. A szobrász ezt egy darabig tűrte, majd ötszáz forint értékű fogadásra hívta fel gúnyolóit. Azt állította, hogy amikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az ő kőoroszlánjai, nem látszik a nyelve. A fogadást a szobrász nyerte meg, a nyereményt pedig jótékony célra fordította. Aki nem sajnálja a fáradságot, és ismeri a fámát, ma is felmászik az oroszlánokhoz, és benéz a szájukba, hogy megbizonyosodjon róla, lapul-e ott valami nyelvféle.

Olvasson tovább: