Kereső toggle

Magyar atom

Szilárd Leó élete és tudománya

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szilárd Leó a tudomány odaadó szolgájaként és igaz ügyekért küzdő magányos lovagként vívta szélmalomharcát a humanizmusért és a békéért. Az atomreaktor szülőatyja s egyben a Japán ellen bevetett atombombák ellenzője éppen negyvenöt éve hunyt el. A tudomány jó pár megválaszolt kérdéssel, a világ pedig egy bámulatos emberfővel lett akkor pótolhatatlanul szegényebb.

„Minden magyar közül Szilárd Leó volt a leginkább magyar. A magyar olyan, hogy utánad lép be a forgóajtón, és előtted lép ki onnan. Szilárd elszánt nonkonformista volt, és soha nem mondta azt, amit vártak tőle" - jellemezte kollégáját Teller Ede, aki az „öt marslakó" becenevet - érthetetlen akcentusuk és követhetetlen érvelésük révén - kiérdemelt tudósok egyike volt. Szilárd mellett a nagy ötösbe tartozott még Kármán Tódor, Neumann János és Wigner Jenő. Utóbbi így fogalmazott: „Soha nem találkoztam olyannal, aki képzeletdúsabb lett volna Leónál. Ezt a kijelentésemet talán jobban méltányolják, ha meggondolják, hogy Einsteint is jól ismertem."

Szilárd Leónak egyszerűen másképpen járt az agya, mint másoknak, és bőkezűen szórt ötleteivel másokat is inspirált munkásságukban - köztük nem egy Nobel-díjast is. Ez az elismerés nem ékesítette Szilárd pályáját, bár a maga részéről tréfásan megjegyezte: „Nobel-békedíjat érdemelnék azért, mert a nukleáris láncreakciót nem fedeztem föl már a második világháború kitörése előtt." Szilárd egyike a magyar származású amerikai tudósoknak, még ha a büszkeség nem is lehetett népével kölcsönös. A tudós sosem bocsátotta meg egykori hazájának saját megaláztatását, az antiszemitizmust és a holokausztot.

A zsidó származású Szilárd - eredetileg Spitz - család Galíciából vándorolt be Magyarországra. A felmenők között juhpásztorok, nyughatatlan vállalkozók és művelt értelmiségiek egyaránt előfordultak. Leó apja már az asszimiláció és a szabadkőműves mozgalom híve volt, a család neve pedig éppen 1900-ban „szilárdult" magyaros ízűre. A Városligeti fasor egyik szecessziós palotájában Szilárdék a nagyszülőkkel és két nagynéni családjával laktak. Leót és két testvérét édesapjuk az imádásig szerette, a mély erkölcsű és komoly édesanya - az apai kényeztetést ellensúlyozandó - egyszerű és erényes életmódra kívánta a gyerekeket rászoktatni. Négyévesen már írt és olvasott, hatévesen Goethe Faustját, tízévesen Madách Az ember tragédia című művét is elolvasta; az évek során a környék gyerekseregének vezéralakja megkérdőjelezhetetlenül Leó volt. A csodagyerekkorból kinőve különc és öntudatos ifjúvá serdült. A sportot utálta, de a fizikáért rajongott; majd engedve a mérnök édesapa óhajának, a Műegyetemre iratkozott be.

Időközben kirobbant az első világháború, s Leót is besorozták katonának. A nagy tudású kiskatonát súlyos influenzája miatt hazarendelték, mielőtt bevetették volna alakulatukat Isonzónál; Leó még fel sem épült, mire szinte az összes bajtársa elesett a véres harcokban. Állandó versenyfutása a húsba vágó történelemmel innen vette kezdetét. 1919-ben a Magyarországon eluralkodott antiszemitizmus hatására református vallásra tért át, de ez nem akadályozta meg Leó hallgatótársait, hogy öccsével együtt a Műegyetem kapuja előtt megverjék, és lerugdossák őket a széles kőlépcsőn.

Szilárd elhatározta, ha nem tanulhat, akkor élni sem kíván szülőföldjén, s Berlinben folytatta tanulmányait. Ottani tanárai között hemzsegtek a már és a leendő Nobel-díjasok. Szilárdot a klasszikus newtoni fizika és a modern kvantumfizika kapcsolata izgatta elsősorban, mivel szüntelen élt benne a madáchi téma: a Föld várható kihűlése s ennek kivédése. Doktori értekezésében ennek elméletét dolgozta ki, s ezzel az addig kételkedő Einstein tetszését is kivívta.

Mikor a nácik átvették a hatalmat, Leó az utolsó pillanatban elhagyta Németországot. Amikor 1938-ban Hitler bevonult Ausztriába, ő már Amerikába hajózott. Ez a különleges érzékenység, mint egy beépített világtörténelmi óramű, legzajosabban 1938 után kezdett ketyegni a tudósban. A harmincas években erősen foglalkoztatta a nukleáris láncreakció ötlete, fejében kikristályosodott a magenergia felszabadításának lehetősége, majd szabadalmaztatta is azt. Már látta, ez a szokásos robbanóanyagoknál mérhetetlenül nagyobb hatékonyságú fegyver alapja lehet: az atombombáé.

Szilárd nemcsak az ötletek, de a szavak embere is volt, tudta, hogy Einstein tudóstekintélyét is bevonva Roosevelt elnököt meggyőzhetik a világtörténeti tragédia veszélyéről, amennyiben először Hitler kezébe kerülne az atomfegyver. A küldetésben Teller Edét (a hidrogénbomba későbbi feltalálóját) hívta társul, bár ebben barátjának nem vitathatatlan géniusza, hanem jogosítványa volt a döntő. Mert volt valami, amit Szilárd nem tudott: autót vezetni - ahogy Teller kajánul megjegyezte. A két lángelme beállított hát Einsteinhez 1939 nyarán, aki aláírta az elnöknek címzett levelet. Szilárd Leó ezzel lényegében beindította a több más neves tudós részvételével járó atombombaprogramot, ám a sikeres kísérleti robbantás idejére a náci Németország kapitulált. Az atomfizikus ezután újra Einstein támogatásával a másik két bomba Japánban való bevetése ellen járt közben, eredménytelenül.

A háború után a felelősségteljes, szerepével tisztában levő Szilárd fő célja a „harmadik", a nukleáris világháború elkerülése volt, mert hogy ennek esélyét szintén előre látta. Állandó készenlétben élt, be volt csomagolva két útitáskája, hogy abban a pillanatban, ahogy az atomháború kitör, elhagyja az Államokat is. Az egyik kofferben egy kevés ruhanemű volt, a másikban is csak a legszükségesebbek: egy Geiger-féle sugárzásjelző és sok fém cigarettadoboz. A megrögzött antidohányos Szilárd az utóbbiakat tárolóeszköznek használta vizsgálataihoz.

A tudós-békeharcos tevékenysége a következő évtizedekben kiterjedt többek között a molekuláris biológia, az adórendszer megújítása, az ifjúságnevelés és a világ túlnépesedési problémáira is. Élete végén arra a megállapításra jutott, miszerint „azok a nagy gondolatok a tudományban, amelyek igazi áttörést eredményeztek, logikailag nem levezethetők a meglévő ismeretanyagból. Azok az alkotó folyamatok, amelyeken a tudomány fejlődése alapszik, valahol a tudatalatti szinten érvényesülhetnek."

Magánéletéről a tudós férfiú úgy vallott: „Érzelmeimet is az értelmem vezette." Távolságtartó modorával még legjobb barátait és tudós kollégáit is magázta. Elkötelezetten tudományos küldetésének rendelt alá mindent, a családalapítást is. Közeli ismerősei szerint a nőket nem tekintette eléggé racionális lényeknek, a szexualitást pedig idővesztegetésnek találta. A fizikus évtizedeken át egyfajta tudományos cölibátusban élt. Későbbi feleségével még a berlini évek alatt ismerkedett össze, amikor a hölgy, Gertrud Weiss húszéves volt. Több mint húsz éven keresztül csak barátok voltak, míg végül 1951-ben titokban összeházasodtak; ekkor a férfi túl volt már az ötvenen, asszonya pedig a negyvenen. Házasságuk is különös volt - további kilenc évig külön éltek, együtt csak az utolsó éveikben. Időnként meglátogatta feleségét, de Szilárd saját szabadságvágyát mindennél előrébbvalónak tartotta. Felesége leveleiben pszichoterápiát javasolt a magánytól szenvedő, de a kötöttségeket elutasító férjének. Szilárdnak - több zsenihez hasonlóan a történelem során - mániás-depressziós időszakai voltak, magánélete nem volt, „élete teljesen a saját agyában folyt", jóllehet gondolatait szóban szívesen adta tovább azoknak, akiket ehhez elég okosnak talált. Bár Szilárd és Weiss a gyermekáldás terén terméketlen volt, a tudomány javára gyümölcsöt hozott együttműködésük. Amikor a férj hólyagrákot kapott, az orvos-fizikus házaspár együtt forradalmian új gyógymódot dolgozott ki, a radioterápiát.

„Elvileg meg kellene osztanom az időmet aközött, hogy kitaláljam, mi az élet, és hogy megőrizzem azt a világ számára. Ahogy ma a világ kinéz, túl van azon, hogy meg lehessen menteni, ez több időt hagy nekem a biológiára" - írta Szilárd megadóan 1950-ben Niels Bohr fizikusnak. Kritikus világlátása egyedi intuíciós képességgel párosult. Egyedülálló kreativitását a későbbiekben is talentuma legragyogóbb ismérvéül emlegették, a maga eredeti gondolkodásával és akár az udvariatlanságig őszinte véleménynyilvánításával együtt. Einstein is tisztelte benne az emberbaráti és tudományos alapelvek ötvözésének képességét, bár a szerinte „túl okos" Szilárd „hajlamos volt eltúlozni a racionális gondolkodás jelentőségét az emberi ügyekben". Amennyire bízott a tudós értelemben, annál kevésbé a politikusokban. Élete alkonyán, 1960-ban diktálta le A delfinek hangja című kisregényét. A nukleáris leszerelésről szóló utópisztikus-szatirikus írásában kiváló politikai szimatával huszonöt éves előrejelzést adott számos későbbi világpolitikai eseményről: a baloldali forradalom Irakban (1970), a két Németország egyesítése (1989) és a nukleáris leszerelés megkezdése (1987).

Néhány évvel később, 1964 elején egy kis kaliforniai tengerparti faluba költözött feleségével. Akkor érezte először vonzónak az állandóságot. Az emlékezés biológiai feltételein gondolkodott és írt cikkeket, valamint az emberi test működéséről és az öregedésről elmélkedett. A hatvanhat éves férfi ekkor élt először saját lakásban, s csupán pár hónapig. Szilárd Leót május 30-án hajnalban érte a végzetes szívroham, felesége oldalán.

Olvasson tovább: