Kereső toggle

A repülő cirkusz pilótái

Monty Python: majdnem az igazság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lassan negyven éve találkozhatott először a publikum Monty Python Repülő Cirkuszával. A sorozatot ma még inkább a modern humor meghatározó alkotásának tartják, mint hajdanán. Ennek emlékére az abszurd brit humort kiművelő társulat hamarosan egy új közös produkcióval rukkol elő, amire bő húsz évet kellett várni. A készülő dokumentumfilm jellemzően furcsa címe: Monty Python: majdnem az igazság – az ügyvéd változata.

A Monty Python akkoriban állt össze a BBC-n, amikor a Beatles éppen oszlásnak indult. Milliók imádták a zenekart, akik viszont a Monty Pythonért rajongtak. Nem meglepő az sem, hogy George Harrison nem csupán a társulat tisztelője volt, hanem többször producere is, kijelentve, hogy a Beatles felbomlása után az író-előadó csoport folytatta azt a szellemiséget, amit a gombafejűek elkezdtek. Kortárs művészekről is van szó, bár a hattagú Monty Python együttes később indult el a közismertség útján, mivel elméjüket egytől ötig Oxfordban, illetve Cambridge-ben pallérozták, s ez eltartott egy kis ideig.

Történetesen a komikusok mindegyike a második világháború éveiben született. Már abban is kiütött a groteszk vonás, ahogy egyikük édesapja túlélve a háborút, autóstoppal épp' hazafelé tartott 1945 szentestéjén, amikor életét vesztette egy botrányosan banális baleset következtében. De apaügyekben a többiek sem álltak túl jól: a papák között akadt szűkkeblű-szűkmarkú proli és kékvérű liberális is - egyik sem túl ideális zseninevelés szempontjából. Erre mondták aztán, hogy hátrányos helyzetük kiváló felkészülést nyújtott a pythonos évekre. Hétköznapi srácok voltak, középosztálybeliek, ám nem közönséges humorérzékkel és intelligenciával.

A tagok sikeres szerzőként vagy előadóként külön-külön, illetve más összetételben már felfedeztették magukat az egyetemi évek alatt, egymást pedig közös baráti szálon ismerték meg. A szerveződő ifjú humoristagárdára a BBC is vevő volt. A 45 részes, egyenként félórás műsorukat először 1969. október 5-én vetítették le. A író- és színtársulat nevének kialakulása külön legenda, s nem sokon múlott, hogy nem „Bagolynyújtó idők" vagy „A varangymagasztaló pillanat" néven futottak be (bár ezek is kellően értelmetlen és hangzatos nevek), hanem mint Monty Python Repülő Cirkusza (Monty Python's Flying Circus). Egy-két fős felosztásban írták az ötleteket, majd nehezen fenntartott demokratikus elv szerint szavaztak, mit tűzzenek műsorra. Újszerű volt, ahogy a hétköznapi jelenetekből pillanat alatt szürreálisba hajló események álomszerű kavalkádja tört elő a néző szeme láttára. Erre erősített rá a társulatban az egyetlen amerikai születésű, Terry Gilliam animációs munkája, amitől elérték a képzelet és a „tudatfolyamok" képernyőn addig sosem tapasztalt hömpölygését. Mivel mulatságos csetlés-botlásnál jóval több zajlott a műhelyben, a cirkusz pilótái intellektuális munkát és műveltséget is megköveteltek a nevetésért cserébe, igencsak megdolgoztatva a közönséget.

A Monty Python berkein belül a megszokottat visszájára fordították, a szokatlant a végletekig általánosították. A határokat olyannyira szabadon feszegették, hogy gyakran szabadosságba fordultak át. A csoportnak a kortárs popzenével, szabad szexualitással és drogokkal foglalkozó jelenetei elsősorban a tizen-huszonéves korosztályt célozták meg. Ezekre a két- vagy többértelműség és más sikamlós dolgok voltak jellemzőek. Hiába is kérnénk rajtuk számon a „jó ízléssel" művelt viccelődést, a társulat nem a finom angol humor művelésére kötelezte el magát, inkább görbe tükörként mutatták be a világtalan világot. Arra törekedtek, hogy teljesen kiszámíthatatlanul haladjanak az események a maguk sodrában, a legfőbb csattanó pedig az volt, hogy nem volt csattanó a jelenetek végén. Receptjükben nem volt semmi különös, éppen csak mindenből viccet csináltak, amiből nem szokás vagy ami tabunak számított; nevettetni akartak - bármi áron. John Cleese, a csoport hórihorgas - és a Hülye járások minisztériuma című epizódból jól ismert - alakja tavaly magyarul is megjelent önéletrajzi könyvükben így nyilatkozott: „Azt gondolom, az emberek jól érezték magukat a műsortól. Megnevettette őket, és ez az egyik legjobb dolog, ami történhet az emberrel. Miután megnézték a Pythont, az este hátralévő részében már nem tudták komolyan venni a világot, és ez szintén nagyszerű érzés, és teljesen jogos is, csak olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, és mindent túl komolyan veszünk." Terry Gilliam ehhez tette hozzá ironikusan: „Ami a gúnyt és a humort illeti, mindig is aggodalommal töltött el, hogy ha az emberek nevetnek, akkor nem lesznek elég dühösek ahhoz, hogy olyasmit csináljanak, amivel hozzájárulnak a világ megjobbításához."

A tévésorozat után fogtak bele a nálunk legismertebb és legnépszerűbb, Gyalog galopp című film forgatásába, az Arthur király és a Szent Grál mondakör ürügyén. Olyan szerény költségvetéssel dolgoztak, hogy lovakra sem futotta, innen ered a magyar cím is. A legnagyobb vitát egy Jézus korában játszódó filmjük robbantotta ki körülöttük. „A hatvanas évek nagy témáját, az egyén szabadságát, a függetlenséget fogalmaztuk meg benne" - mondják a tagok. A filmet több helyütt istenkáromlónak minősítették, sőt be is tiltották. A film híres záródalát (Always Look on the Bright Side of Life - Mindig lásd meg az élet napos oldalát!) író és daloló Eric Idle elmondása szerint a Brian élete „az olyan embereket gúnyolta ki, akik tekintélynek adják ki magukat, és Isten nevében beszélnek. Nem vonjuk kétségbe Krisztus létét, a film a felekezetekről szól, nem róla". A vallásos fanatizmust Pythonék amúgy is előszeretettel tűzték műsorra, az ő világukban „senki sem számít a spanyol inkvizícióra", csak elszenvedi, ahogy tollpárnákkal és puha fotellel kínozzák az áldozatot - és a néző pihe-puha rekeszizmát.

Az élet értelme az utolsó közös filmjük volt 1983-ból, amelyben továbbra is nyíltan vállalták, hogy „bizonyos negatív nyugati tendenciákkal" szemben kritikusan lépjenek fel. A film után egyhangúlag beismerték, együtt nem megy tovább. Addigra talán fel is tették már a kérdéseket, amiket fel kell tenni. Más kérdés, persze, milyen válaszokkal szolgálták a nagyérdeműt.

A hetven felé járó tagok azóta is külön írnak, rendeznek, játszanak. A vegetáriánus és állatbarát John Cleese nemrégiben Obama támogatójaként szövegírónak is ajánlkozott, abban az időben, mikor éppen harmadik feleségétől vált el. A legkedvesebb természetű tagnak tartott Michael Palin, akit a visszaemlékezések alapján csak egyszer lehetett kihozni a sodrából, még a Monty Python előtti idők óta él nejével, s a komikus korszakát követően útifilmek szerzőjeként is érvényesült. A legmuzikálisabb Eric Idle második feleségével él, és dalokat szerez. Terry Jones, a fő filmrendező jelenleg rendez, költ (verseket is), politikai cikkeket publikál és történészkedik, feleségétől 33 év után vált el, mikor kiderült az akkor 60 éves férfinak egy 19 éves lánnyal folytatott viszonya. Terry Gilliam az egyik sminkes lányt vette el a pythonos időkből, a látvány és a humor fekete színben való feltüntetése az ő keze nyoma a közös attrakciókban. A Harry Potter írója egyébként eredetileg Gilliamet akarta megszerezni a filmváltozat rendezéséhez.

Egyedül Graham Chapman nem nősült meg egyszer sem (főbb szerepeiben a Gyalog galopp Arthur királya és a Brian élete első része). Neki különös tehetsége volt, hogyan lehet egy jelenetet még őrültebb módon színre vinni, a közös munkát pedig megnehezíteni. Ígéretes sportolóként kezdte, alkoholista orvostanhallgatóként folytatta, majd színészként lett sztár. Önéletrajzi könyvéből (Egy hazug ember naplója) többek között kiderül, miként itta le magát egy este rajongói körben heteroszexuálisan, és hogyan ébredt másnapra virradóan homoszexuálisan. Jóllehet barátai unszolására felhagyott az ivászattal, negyvennyolc évesen végül gégerákban halt meg, épp a Python indulása húszéves emlékpartijának előestéjén. „A világon senki nem rontott el még ilyen jól partit" - emlegetik fel ma is kollégái, s fogadkoztak, nem is állnak össze, amíg Chapman vissza nem tér a halálból. A mostani közös szereplés is csak a dokumentumfilm és a régi emlékek kedvéért történik. Az élet valódi hülyeségeinek állítottak emléket, sorozatosan bebizonyították, hogy az abszurditás ott leledzik a hétköznapok képtelen helyzeteiben. Ne is tessék őket komolyan venni. És most következzék valami egészen más...

Olvasson tovább: