Kereső toggle

A szving szultánja

Mark Knopfler Budapesten

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A könnyűzenében Knopfler az egyetlen világhírű magyar származású gitáros.


A rocktörténet egyik legsikeresebb zenekara, a Dire Straits egykori frontembere
turnéja során hatvanöt állomást érint. Amerika előtt most Európát járja be,
pünkösd hétfőn pedig az Arénában adott pazar koncertet.

B ár a Dire Straits mint formáció már a múlté, a jövőre hatvanéves Knopfler
továbbra is megmaradt zenei ikonnak. Az évek során védjegyévé vált a jól
felismerhető, penge gitárjáték, a hanyagul elegáns énekhang és a történeteket
megéneklő dalszövegek. Magyarországon először 1985-ben lépett fel, ekkor
nyugtázta a kerengő híreket magyar felmenőiről – semmi több –, de a történtek
ismeretében ez érthető is. Édesapja, az építész Knöpfler Ervin 1939-ben, a
magyarországi zsidótörvények hatására emigrált Nagy-Britanniába, és egy skót
lányt vett feleségül. Mark zene iránti érdeklődését anyai nagybátyjának
harmonika- és zongorajátéka keltette fel, tizenévesen pedig már Jimi Hendrix és
Django Reinhardt gitárjátékában gyönyörködött. Nagy kincsként emlékszik első
elektromos gitárjára, erősítőre viszont már nem tellett a családi kasszából. A
gyakorlással azonban nem állt le: akusztikus gitárra ültette át a húrokat, és
pengető nélkül, ujjbeggyel játszott; idővel sajátos „fingerpicking” stílusát
csiszolta mesteri szintre. A gitárt nem tekintette leendő kenyérkereső
eszköznek, tizennyolc évesen újságírónak tanult, azután elvégezte az angoltanári
szakot, tanított is egy ideig. Londonba költözve neves zenészek játéka
inspirálta továbblépésre; öccsével, Daviddel pedig felújították az éjt nappallá
tevő közös zenélést. A Dire Straits majdani basszusgitárosa egy efféle kis éji
zene után ismerte meg Markot: talpig farmerbe öltözötten és padlóra csúszott
testhelyzetben. Az idősebb Knopfler fiú állítólag igen figyelemre méltó jelenség
volt: miközben mélyen aludt, még ha félrebillentve is, de biztos kézzel tartotta
derekán a gitárt. Azóta még inkább „álomba játssza magát”, mint valaha: ujjai ma
már alvás közben játszanak. Később elérkezett az ideje, hogy hangjukat szélesebb
körben és színpadon is hallassák: immár dobossal kiegészülve felállt a
kvartett. Ekkoriban koncertjeik semmit nem hoztak a konyhára, mégis
kockáztattak: otthagyták munkájukat, és csak a zenének szentelték idejüket.
Knopfler vezénylésével éppen harminc éve a Dire Straits már első, mozgalmas
rockzenét nyújtó albumával bevonult a nemzetközi zenei köztudatba, s a
nyolcvanas évek legismertebb – bár nem mindenhol körberajongott – együttese
lett; Dél-Afrikában például a zenekart betiltották apartheidellenes üzenete
miatt. A banda Brothers in Arms című albuma az akkoriban az egyik legnagyobb (11
millió!) példányszámban eladott lemez lett – és az egész nyolcvanas évek
harmadik legnépszerűbb albuma. Egyre szaporodtak a frontember
filmzene-szólólemezei, miközben haladt a Dire Straits szekere is előre, mígnem
elérték az évi 248 élő előadást összesen 4 milliós tömeg előtt, majd ’91-re
Knopfler nem bírta tovább a fellépésekkel járó állandó nyomást és a megterhelő
stúdiómunkákat. Idegei annyira tönkrementek, hogy sem a csapatot, sem a gitárját
nem bírta látni egy-két hónapig. 1993-ban nemcsak elhunyt édesapjától, hanem a
Dire Straitstől is elbúcsúzott. Mivel úgy érezte, kinőtte a zenekar kereteit,
szólókarrierbe fogott három év múltán. Az írói hajlamait a dalszövegekben kiélő
művész elbeszélve vagy párbeszédes formában adja elő számait, mindezt szabadon –
kelta, skót és más folk motívumokkal díszített játékstílusban.

100 milliónál is több eladott korong után mostanra életvitele
kiegyensúlyozottabbá vált. „Már tíz éve egyetlen egy szál cigarettát sem
szívtam. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok. A gyerekeimtől
eltekintve” – állítja a négygyermekes apa. A nősülésnek már háromszor is
nekifutott: első feleségétől, akit a középiskolában ismert meg, még a Dire
Straits-korszak előtt fiatalon elvált. Második házasságából született ikerfiai
huszonegy évesek. Jelenlegi feleségével öt- és tízéves kislányaikat nevelik.
„Megtanultam, hogy minden más tevékenységet alárendeljek a zenélésnek. Már fel
sem merült bennem egyéb alternatíva a gitározás helyett.” Véleménye szerint a
fiatal zenésznemzedék ezt az árat már nem akarja megfizetni. „Értékelem az
állhatatosságot. A türelmetlen és állhatatlan embereket pedig nem kedvelem.”
Amikor egy interjú során visszadobták neki a labdát, miszerint a Dire Straits
megszűnése és két válása nem támasztja éppen alá, hogy ő maga állhatatos lenne,
így válaszolt: „Meglehet, de úgy gondolom, hogy van bennem egy bizonyos
nyakasság és akaraterő.” A mások szórakoztatását célzó zenélést valóban
mindenekelőtti kötelességének tekinti, erről mindig is többet nyilatkozott,
mint magánéletéről. „A rockzenében van valami a jógából és a miszticizmusból –
vélekedik. – Ott húzódik például hosszú évek gyakorlása és fájdalma. A
zeneszerzés meglehetősen misztikus dolog: az inspiráció néha
megmagyarázhatatlanul hirtelen érkezik, máskor viszont hosszú ideig tart.”
Lényegesnek pedig nem a technikai tudást tartja, hanem hogy a zenét
szívvel-lélekkel játsszák.

A bravúros futamokból a minap nálunk is bőven kijutott. A legutóbb kiadott
lemezéről a koncerten csak két új dal szerepelt, ezt rajongói egyáltalán nem
vették zokon, hiszen Knopfler régi szerzeményeit képes mindig újszerű
változatban előadni. A Dire Straits klasszikusai, a Romeo & Juliet és a Sultans
of Swing a hallgatóságot tartós pezsgésbe vitte. Most ráadásul síppal, dobbal és
hegedűvel is kísérték a virtuóz gitárjátékot. A budapesti koncert másfél órás
intenzív zenei élménye után a zenekar levonult. Ez volt a pont, amikor a taktust
elégedetten verő lábak miatt addig lágyan ringatózó lelátó méltatlankodva
rázkódni kezdett alattam. Az Aréna végül első ráadásként a háború
esztelenségéről szóló Brothers in Arms dalt kapta, a búcsú második felvonásának
stílszerű záródala a Going Home (Hazafelé) volt. Knopfler félórás „késéssel”
aztán már szó nélkül elment – nem haza, hanem tovább, a maga útján.

Olvasson tovább: