Kereső toggle

A Coen-műhely titkai

Térképészet tollal és kamerával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Coen fivérek mesterségének képzelt címerében a toll és a kamera mellett
pár további hasznos munkaeszköz is megférne. Az biztos, hogy nem előzmények
nélkül és nem előlegbe kapták most a négy Oscar-díjat Nem vénnek való vidék című
filmjükért – ami nem éppen az eddigi életművük csúcsa. Több mint két szorgos
évtized és majd tucatnyi film elkészítése után a testvérpáros neve ma már az
igényes, ám fogyasztható, mégse „hollywoodi” filmtermék márkavédjegye.

Akár két régi céhes iparos, Joel és Ethan Coen elejétől a végéig – majdnem –
maga csinál mindent. Munkamódszerük legendája, hogy miután kipattan a nagy ötlet
(idáig sokaknál stimmel), bezárkóznak egy szobába, hogy megírják a
forgatókönyvet, majd beállításokat, kameramozgásokat terveznek meg előre. Aztán
beállnak producernek, majd megrendezik az egészet kiváló operatőrök és
instrukcióikat jól értő színészek segítségével. Ahogy mondják: „Ami forgatáskor
történik, az az írás folytatása. Mind a ketten jelen vagyunk, és állandóan
konzultálunk egymással.” Bár a filmvilágban „kétfejű rendezőként” híresültek el,
van belső munkamegosztásuk. Joel az idősebbik, aki a filmfőiskola után vágóként
került a filmiparba, inkább a jelenetekkel és a színészekkel törődik. A három
évvel ifjabb, a Yale-en filozófiát végzett öccse a gyártás folyamatát, a
produceri teendőket tartja kézben. A forgatás után megint leülnek, és együtt
vágják meg az anyagot, ami a filmezés végső, de igen lényegi aktusa.

Coenék Minneapolis kertvárosában nőttek fel egyetemi tanár apa és
művészettörténész anya fiaiként. Ez az értelmiségi légkör nem a tipikus háttere
a filmjeikre oly jellemző vívódó, sokszor bűnözésbe merült karaktereknek. Bár a
szülőváros – és körötte télen a nagy minnesotai hómezők – azért kiemelt szerepet
kap a Fargóban, Coenék legismertebb, szintén két Oscarral díjazott filmjében.

A forma

Hogy mi a fivérek munkáinak legelső ismertetőjegye? Épp az, hogy nem
sorolhatók kategóriákba. A történet sokszor földhözragadtan egyszerű, a
fordulatok se túl váratlanok. Mégis az egésznek felismerhető és emlékezetes a
hangulata, úgyhogy mégse ismétlik önmagukat. A kulcs talán az esztéták által
posztmodernnek nevezett látásmód, ami a sokféle „izmusból” a hetvenes évekre
kiábrándult és talajt veszített nyugati értelmiségi életérzése. A „minden egész
eltörött” az életmódban erkölcsi cinizmust, az irodalomban nehezen felfejthető
„szövegeket” termett. A filmezésben azonban – nyilván a bevételre utaltság miatt
is – nem újabb vontatott szerzői látomások jöttek. Inkább a határ mosódott el a
művész- és a tömegfilmek között. A mélynek szánt mondandót kommersz elemekkel
keverik össze. Gyakori más művek nyílt idézése, a műfajok filmen belüli
váltogatása, melyet többértelmű, ironikus párbeszédek és a szokatlan
helyzetekben feltűnő fanyar humor tarkítanak.

Coenék e formanyelvet fejlesztgetik első filmjük, a Véresen egyszerű (1984) óta.
A második, az Arizonai ördögfióka egyszerre vígjáték és olyan túszdráma, amit a
gyermekáldás utáni vágy generál. A Barton Finkben pedig egy drámaírót látunk,
akit a filmipar megpróbál a maga képére faragni. A kiváló Coen-színész, John
Turturro kafkai gyötrelmeket él át alkotói válságában, majd rettentő élményeket
szerez egy lepukkant motelben az „utálatos álomgyár” bérrabszolgájaként. Dráma,
horror „összerázva, nem keverve” a független filmesnek számító Coenék metsző
kritikájával Hollywoodról. Mindez egy tekercsben, ezúttal Cannes-i nagydíjat
kiérdemelve.

Időnként egyszerűen egy korai műfajt emelnek le a polcról, és abban forgatnak.
Az Ó testvér, merre visz az utad három szökött fegyenc vesszőfutása az amerikai
délen. A bluesokkal és fülbemászó countryval fűszerezett filmnek egyenesen
Homérosz az „ötletgazdája”. Odüsszeusz (Ulysses: George Clooney) hazatérését a
klasszikusnak megfelelően az alvilág követe, Küklopsz és a szirének éneke
nehezíti. Persze mind a gazdasági válság korának álruháiban; seriff,
bibliaügynök, kormányzó vagy éppen ku-klux-klanos alakok képében. Mindehhez
hiteles kor- és jellemrajzot, akciójeleneteket és a végén családi boldogságot is
kapunk, melyek így együtt korábban nem fértek meg egy filmben. A pálya egyik
csúcsa a negyvenes-ötvenes évek nagy irányzata, a „film noir” modorában
rekonstruált Az ember, aki ott se volt. Minden olyan a filmben, mintha tényleg
akkor forgatták volna. A fekete-fehérben exponált, bús melódiával aláfestett
kisvárosi történetet Ed (Billy Bob Thorton), a mindenki által semmibe vett
láncdohányos fodrász meséli el a filmet végigmonologizálva – egészen a
kivégzéséig. Csak a villamosszék árnyékában jön rá, hogy bár voltak álmai –
időnként vágyai is –, a saját, egyetlen életét úgy élte… mintha ott se lett
volna.

És a tartalom

A mondandó ez esetben komor és nyilvánvaló. Pedig Ethan Coen szavai szerint
„…a sztori a lényeg és a karakterek, nem a tanulság”. Majd elmondja, hogy fő
céljuk hőseik bemutatása egy „erkölcsileg kifürkészhetetlen világban”, és
megjegyzi, hogy „nem tudjuk az üdvözítő választ”. Tipikus „noir” és mintaszerűen
„posztmodern” szavak. Vagy a világ változott volna ennyit az ezredforduló óta?
Mert bizony másról szólt még a dal a Fargóban érzésünk szerint. A címszereplő
rendőrnő (Frances McDormand, Joel Coen felesége) kismamaként eszegeti végig a
filmet, a rettentő bűnök nyomait, majd a szükségszerűen egymást kiirtó elkövetők
maradékait vizsgálgatva. Aztán este (a napot záró falat után) rácsodálkozik az
egészre: nem érti, hát hogy lehet így élni? Szándékoltan naiv, szívmelengető
jelenet.

Ilyennek sajnos nyomát se látjuk a Coen-műhely mostani opuszában. A Nem vénnek
való vidék sivár tájain a bűn szokvány módon tenyészik, de már nincs, aki útjába
állna. Derék és ártatlan emberek halnak meg sorra és értelmetlenül egy közepesen
pszichopata bérgyilkos által. Aki ráadásul (felrúgott szabály!) a végén
megússza. A helyi seriff (Tommy Lee Jones) üresen bölcselkedik, és tehetetlen a
romlással, a már civilizációs pusztulással szemben.

Ez már nem az ő világa. „Gondoltad volna húsz éve, hogy Dallasban zöld hajú
srácok járkálnak, csonttal az orrukban?”– kérdi az öreg kolléga. Oly kellemetlen
hangulatot sóz ránk az idei év ünnepelt alkotása, mintha nem is amerikai film
lenne. Csupa lemondás és beletörődés, ráadásul végig egy hang zene nélkül, ami
még komorabbá teszi a Nem vénnek való vidéket.

Coenék korábbi munkáit látva reméljük, hamarosan „nekik valóbb vidékre”
kanyarodnak vissza.

Olvasson tovább: