Kereső toggle

Az opera királya

Luciano Pavarotti

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Luciano Pavarotti neve öszszefonódott az 1990-es olasz futballvébével,
melynek Puccini Turandot című művéből Kalaf áriája lett a vezérmotívuma. Később
a legendás Három Tenor megalapításával másfél milliárd emberhez vitte közelebb
az opera világát.

Azt még kritikusai is kénytelenek elismerni, hogy a 20. század végén az olasz
tenor „crossover” személyiségének köszönhetően vált a műfaj széles körben újra
népszerűvé.

Súlyos rákbetegsége miatt az operasztár egy hete hagyta el végleg a földi
színpadot. Az olasz kormány a nagy tenor elköltözése előtt két nappal jelentette
be, hogy kitünteti Luciano Pavarottit az olasz kultúra előmozdításáért hazájában
és külföldön tett erőfeszítéseiért. Az énekest nagy örömmel és büszkeséggel
töltötte el a megtiszteltetés. A talján művész az utóbbi években több betegségen


és operáción esett át, de mediterrán életkedve töretlen maradt. Egy korábbi
interjúban arra a kérdésre, hogy mit vinne magával egy lakatlan szigetre, azt
felelte: „Verdi Requiemjét, mert ott úgyis hamar meghal az ember. Ráadásul
tenoristaként már igencsak hozzászoktam a meghaláshoz.”

Pavarotti azon szerencsés művészek közé tartozik, akik még életükben
megtapasztalhatták a sikert és az elismerést. Puccini, Verdi, Donizetti, Bellini
dallamait harminc éven át tolmácsolta hallgatóinak, egyik legnagyobb sikerét
harminchét évesen a New York-i Metropolitan Operában élte meg, ahol tizenhétszer
tapsolták vissza a színpadra Donizetti: Az ezred lánya című operájában nyújtott
teljesítményéért, melyben kilenc alkalommal énekelte ki a magas C-t. Az olasz
divatra jellemző, tradicionálisan klasszikus megjelenése, eleganciája kibővült
színes, széles karimájú kalapjaival, mintás sáljaival, dél-amerikai gaucho
„jelmezeivel”, a maestro afféle „mindenütt népszerű akarok lenni” életérzését
sugározva.

Bár visszaemlékezéseiben szépnek látta gyermekkorát, azonban nem volt könnyű a
Pavarotti család sorsa a világháború előtti északolasz kisvároska, Modena
külnegyedében. Apja pék és autodidakta tenorista, anyja dohánygyári munkás volt.
A háború költözésre kényszerítette a famíliát: Luciano egy tanyán találta magát,
a munkát meglepő módon jól bírta. Operát először apja lemezeiről hallgatott,
nagy hatást tettek rá a korszak híres tenoristái: Gigli, Martinelli, Caruso.
Kilencévesen apjával együtt a helyi templomi kórusban énekelt, időközben
hangképzésre is járt. Mint a legtöbb átlagos olasz gyerek, Luciano is imádta a
focit, vágyainak netovábbja volt profi kapussá válni, ezzel szemben anyja tanárt
látott benne. Két éven át tanított, majd énekesi pályára lépett, amit apja
anyagilag is támogatott. Tizenkilenc évesen Arrigo Pola, a profi modenai tenor
mellett tanult, majd kórusuk megnyerte az eisteddfodi Nemzetközi Fesztivált
Walesben. Pavarotti ekkor határozza el, hogy profi énekes lesz. Huszonhat évesen
elveszi Adua Veroni operaénekesnőt. Az énekórák mellett általános iskolában,
majd biztosítási ügynökként dolgozik. Hat év kemény munka után ferrarai
koncertje nem sikerül, mint később kiderül, a hangszálain megjelent csomók
miatt, ezért úgy dönt, feladja az éneklést. Később úgy vall erről az időszakról,
hogy a szenvedés és mélypont szükséges volt jelenlegi hangjának kiműveléséhez.
Maradtak a kisebb helyi színházak és operák, első jelentős debütálását Rodolfo
szerepe hozta el számára Puccini Bohéméletében. Verdi Rigolettójával
meghódította az osztrákokat, Donizettinek A Lammermoori Lucia című – az
operairodalom egyik legsikeresebb – művével pedig az amerikaiakat. A La Scala,
Covent Garden, New York-i Metropolitan operaházakban a magas C-k királyává
emelték Pavarottit.

Kortársaival szemben Pavarotti már a hetvenes években megtalálta a hangot a
médiával: egyre többször vállalt tévészerepléseket. 1977-ben a Time címlapjára
tette. A sorra gyűjtött Grammy-díjak, platina-, aranylemezek és szólóestek
közepette az operasztárnak az Ifjú Tehetségek Nemzetközi Énekversenyét is
sikerül tető alá hoznia a nyolcvanas években Philadelphiában. A kilencvenes
években Zeffirelli-produkcióban énekel, majd óriási pr-fogással beindul a
fociopera: az 1990-ben megrendezett olasz futball-világbajnokság hivatalos
himnusza Kalaf áriája lett Puccini Turandotjából, amivel végképp popstátust
nyert. Még ebben az évben felállítja a Három Tenort Plácido Domingóval és José
Carrerasszal az oldalán – sikerük a focistáékkal vetekszik. Los Angeles, Párizs,
Yokohama foci-világbajnokságain dalolnak együtt. Peking Tiltott Városában, a
londoni Hyde Parkban másfélszáz-, az Eiffel-torony tövében háromszáz-, a New
York-i Central Parkban már ötszázezer ember előtt énekel.

Megtalálta a hangot a modern pop sztárjaival is, olyan hírességekkel dalolt
együtt, mint Bon Jovi, Mariah Carey, Vanessa Williams, U2 vagy Sting. Csakhamar
az ENSZ békenagyköveteként járta a háború, földrengés, szegénység és AIDS
sújtotta területeket, milliárdos adományokat összeénekelve segélykoncertjein.

Az ezredfordulón, harminchat év után Pavarotti felmond menedzserének, Herbert
Breslinnek. Néhány évvel később, negyvenkét év együttélés után, hatvannyolc
évesen feleségétől is elvált – amit a katolikus Itália nem nézett jó szemmel –,
és elvette harmincöt évvel fiatalabb titkárnőjét, Nicoletta Mantovanit, aki
megajándékozta őt egy ikerpárral, de csak az egyik baba maradt életben.
Pavarotti több mint negyvenéves pályafutását lezárandó 2004-től, hatvankilenc
évesen búcsúturnéba kezdett, amit soha nem fejezett be. Utolsó fellépésére a New
York-i Metropolitan Operaházban kerül sor 2004-ben, Puccini Toscájában Mario
Cavaradossi festőjét alakította. Tizenkét percen át tapsolták vissza a színre.


A záróhangot az idei Téli Olimpia nyitó ceremóniáján énekelte Torinóban, az
opera hazájában, ahol élete leghosszabb és leghangosabb ovációját kapta a
nemzetközi tömegtől. A popopera sztárja Guinness-rekordot döntött meg a
legtöbbet (165-ször) visszatapsolt énekesként. Sokszor vádolták azzal, hogy a
zenéből üzletet csinál. Pavarotti a kritikusokat azzal „küldte haza”, hogy „1,5
milliárd embert értünk el az operán keresztül”. Plácido Domingo csodálta barátja
hangját, szerinte a karizmája tartotta össze a hármast, Carreras minden idők
legnagyobb tenorjának tartotta, és állításuk szerint neki köszönhetik nemzetközi
sikereiket. Pavarotti a következőképp summázta életpályáját: „Az, hogy valaki az
életét zenével töltheti, gyönyörűség, és hálás vagyok Istennek, hogy erre
szánhattam az életemet.”

A többi néma csend

Luciano Pavarotti halála nemcsak az operaszerető közönséget rázta meg. A
nagy világlapok első oldalon tudósítottak halálhíréről, a CNN élő egyenes
adásban közvetítette a temetést, Olaszország pedig államférfinak kijáró módon
búcsúztatta. A szülővárosában, Modenában rendezett szertartáson az operavilág
nagyságain, sztárokon kívül politikusok is megjelentek, többek között a
miniszterelnök, Romano Prodi vagy a volt ENSZ-főtitkár, Kofi Annan. Az
interneten szörfözve megdöbbentő látni, de a gyász ellenére is örömteli, hogy a
kegyeleti topikok hozzászólói között sok olyat is lehetett találni, közöttük
tizen- és huszonéves fiatalokat, akik saját bevallásuk szerint nemhogy az
operát, de általában a klasszikus zenét sem szeretik, ismerik.

Mit lehetne leírni egy nekrológban, egy méltatásban, amit máshol eddig nem
írtak meg? Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy Pavarotti halálhíre miért kavarta
fel ennyire a közvéleményt, és e sorok íróját? Vannak és voltak hozzá hasonlóan
szép hangú, jó technikával rendelkező énekesek, akik szerepformálásban,
intelligenciában felülmúlták Pavarottit. A farizeus azt mondaná: nem volt más,
csak gyönyörű hang, áradó dallam. Egy nagydarab, örökké vidám olasz ragazzo, aki
örömében dalra fakad és énekel. De az opera nem a farizeusok műfaja, a művészet
és az élet erről is szól, az életszeretetről.

Igen, Pavarotti minden szerepében ugyanolyan volt, mindig Luciano Pavarotti
maradt, a modenai pék éneklő fia, aki mindig ugyanazt énekelte, az élet
szeretetét. És innentől kezdve másodlagossá válik a szerepformálás, a hangi
árnyaltság, mert az az örök igazság, amit áriáról áriára, estéről estére
megfogalmazott, az egyik legegyszerűbb és legbonyolultabb, de legszebb üzenet.
Pavarotti arról énekelt nekünk, hogy az élet szép, a földön lenni ünnepély, és
mélyen hitt ebben a Szerb Antal által is megfogalmazott egyszerű igazságban. Így
könnyű volt elhinni neki, mert mindannyian szeretnénk ebben hinni, s ebből
vigaszt, erőt meríteni. Pavarotti halála nem csak az opera műfajának aranykorát
zárja le, mely a múlt század hetvenes éveiig tartott, s melynek utolsó,
megkésett képviselője volt; nem csak az olasz énektechnika utolsó felvirágzását.
Egy olyan művész ment el, aki nem a sztárvilágban divatos, sekélyes és (ön)pusztító
módon, hanem a szó legtisztább értelmében élvezte az életet, és tudott örömet
adni. Erre döbbentek rá milliók a múlt héten, s ennek hiányát fogjuk érezni.
„Csak” egy hang volt, de ez a hang nagyon fog hiányozni.

Peremiczky Szilvia

Olvasson tovább: