Kereső toggle

Eksztázist keresve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyűrött arcú, inas hatvanasok a sok ezer wattos fényben, őrjöngő tízezrekkel
lábaik előtt – mi az? Csakis a Rolling Stones, a rock and roll cirkusza, a műfaj
máig elnyűhetetlen mamutja. Mick Jagger és csapata tizenkét év után negyven
kamionnyi színpadával újra megérkezett hozzánk, hogy a harmadik éve világ körül
utazó „Bigger bang”-turné egy estéjén feltöltse a legnagyobb magyarországi
stadion katlanjába gyűlt rajongóit.



Fotó: AP

Sokan sokfélét mondtak már róluk. A Rolling Stones a polgárpukkasztó
ellenkultúra zászlóshajója. Egy véget nem érő drogos-piás házibuli.

A Beatles egyedüli riválisa a nagy zenei párbajban. A zűrös hatvanas évek
csodával határos túlélői. A romlás és az anarchia művészete. Olajozottan gördülő
pénztermelő gépezet, mely hatékonyan piacosítja a kellékként használt
obszcenitást. Show-lázadás, amiből eltanulható, hogyan lehet a tabuk módszeres
döntögetéséből hideg fejjel extraprofitot csinálni.

„Senki nem hiszi, hogy a pénz miatt lettem zenész. Nem vicc, a Stones az én nagy
üzletem” – vallja Jagger, de a rajongók mindig is valami magasztosabbat akartak
látni bennük, ahogy erről a budapesti koncertre megjelent kiadvány személyes
hangvételű cikkei tanúskodnak.

A hatvanas években alaposan „megcsúszott” a nyugati világ. Felnőtt az első,
háború utáni generáció, akiknek természetes volt az ötvenes évek gazdasági
fellendülése, de amit életmód terén maguk körül láttak, az nem tetszett nekik. E
közérzetből még nem szabadult volna fel annyi korszakváltó energia, ha nem kezd
épp hódítani az elnyomott amerikai feketék zenéjéből kinőtt rock and roll. Pár
hónappal a Beatles után, 1962-ben, Mick Jagger, Keith Richards és Brian Jones
megalapította egy blues ballada címéről elnevezett zenekarát. Szakírók szerint
tudatosan a Beatles sötét ellenpontja kívántak lenni, betöltve a gombafejűekre
ráerőltetett „jófiúk”-imidzs kiváltotta űrt. Úgy tartják, zenei minőségben a
Lennon–McCartney szerzőpáros művei a „nagyobbak”, a Jagger–Richards-duó dalai
viszont tisztábban megőrizték a blues gyökereit – az eredetihez hasonló
spirituális módon. Jagger „határátlépő” szövegei sokkolták az angolszász
közéletet, a cenzúrakísérletek csak fokozták a tiltott gyümölcs zamatát – így a
sokféle mámort költői képekre fordító strófáik ma szinte klasszikus művészetnek
számítanak. A Beatles She loves you ye-ye-ye-je helyett a tagadás
himnuszává nőtt Satisfaction „no-no-no”-ja a későbbi punk és underground
lényegét, a szembenállás agresszívabb, anarchikus üzenetét hozta el.

A tudattágító szerek használata, a „pszichedelikus kísérletek” naiv célja a
hatvanas években az eksztázis elérése volt, a zene, az alkohol és a gátak
nélküli szexualitás mellett. A kísérletező „ringasd el magad” útján milliók
kerestek valamiféle igazabb valóságot, de ahogy Hobo (Földes László) írja
elkötelezett, de alapos Stones-könyvében: „…az egész mozgalom csak felmérte a
bajokat, változtatni nem tudott a dolgokon (…) eltűnt, maga mögött hagyva egy
szabadabb szexuális magatartást és a kábítószer okozta nehézségeket”.

Ahogy a Beatles, úgy a Stones is nyitott a Távol-Kelet szellemvilága felé:
éppúgy Maharishi guruhoz jártak feltöltődni, mint Lennonék, de Jagger és
Richards a „virággyermekes” meditáció helyett továbblépett a fekete mágiához egy
brazil mágus segítségével, Brian Jones pedig Ceylonban tanulmányozta a sámánok
és varázslók szertartásait. A Beatles Bors őrmesterével vetélkedő lemezük
címében is a Sátán őfelsége parancsára utalnak (a fő dal eredeti címe: The
Devil is My Name
); a következő album nagy sikere pedig a Szimpátia az
ördöggel, amiben Jagger mintegy Lucifer nézőpontjából kíséri nyomon a gonosz
tetteit az emberi történelemben a Golgotától a bolsevik forradalmon át a náci
haláltáborokig.

„Mi pedig hatalmas katlanokban fővünk abban a két-három órában, amíg ezek ott
fent a feketemisét celebrálják. De valamiért ezt nagyon szeretjük. A mágia
működik, s valljuk be, okkal szól némely testvérünk szájából a fohász: A Rolling
Stones gitárjaitól ments meg, Uram, minket!” – pendít nemzedéki alapélményt
Sebők János rockszakíró. Éppen a „szimpátia”-dal előadása közben szúrtak le a
rendfenntartó Pokol Angyalai egy fesztiválon Jaggerre revolverrel célzó nézőt.
Az eset nálunk Déry Tibornak a Képzelt riport egy amerikai popfesztilválról
című könyvében jelent meg. Hobo Brian Jones (aki szintén huszonhét évesen halt
meg, mint Jimi Hendrix, Jim Morrison és Janis Joplin) 1969-es haláláról írva
említi: „Annak ellenére, hogy ez ellentmond Mick jellemének, ő mégis elég sokat
adott a babonára, asztrológiára és grafológiára. Ő (Jagger barátnője) és Mick
egy bizonyos »I Ching« módszerrel megjósolták, mi történik majd Briannal.”

A hetvenes években gyökeres fordulat állt be a zenekar életében. Elsősorban
Jagger látta át, hogy életmódjuk csődbe juttatja őket a hatalmas bevételek
dacára. Ezért rábízta az anyagi ügyeket a pénzügyi zseni Loeweinstein hercegre,
aki a fiúkat dollár-százmilliomosokká tette. Megszületett a zenekar védjegye is,
Jagger jellegzetes csukaszája és az indiai Káli istennő inspirációjára a híres,
vörös nyelves piktogram. A Stones a diszkós hetvenes és az újhullámos nyolcvanas
éveket mérsékelt sikerű lemezekkel vészelte át, egy daluk, a Start Me up
viszont a Windows 95 bevezető kampányának védjegye lett. A Rolling Stones ekkor
már valódi szórakoztatóipari multicég, leginkább élőben és stadionokban
játszanak, 60-80 ezer rajongó előtt Jaggerből „jogger” lett eközben, aki legfőbb
árucikkét, a testét, a színpadon továbbra is eljátszott felforgató szereptől jól
elkülönítve egészségkúrákkal őrzi. Hatvannégy évesen ma is képes többórás
rohangálásra a műsorban, s mikor letörli az izzadságot, újra arisztokraták
barátja és ridegen számító tőzsdecápa lesz. Hobbija egyszerűen a Stones és maga
a női nem. Számtalan szeretőt és négy feleséget fogyasztott el. Legalább hét
gyerek tartja apjának – ám világszerte sok millióan vallják őt iskolánál, szülői
háznál igazibb nevelőjüknek, ifjúkoruk mentorának.

Olvasson tovább: