Kereső toggle

A manipuláció nagymestere

Leni Riefenstahl, Hitler főrendezője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kicsoda valójában? Az övé a legtöbbet elemzett és a legtöbbször
félremagyarázott életmű. A film első száz évének leginkább zavarba ejtő
alakjáról - aki 2003-ban, százegy éves korában halt meg - újabb életrajzi
könyvek jelentek meg, amelyek talán pontot tesznek a művésznővel kapcsolatos
vita végére.



Fotó: Reuters

Sokan feltették már a kérdést: hogyan lehetséges, hogy valaki ide-oda repked
a nürnbergi pártnapok, a leigázott Párizs (levélben gratulált Führerének a
bevonuláshoz), majd Birkenau fölött, s ártatlannak hiszi magát a világégésben és
a holokausztban? A feltárt tények végleges bizonyítékként szolgálhatnak azon
humanista műkedvelők számára, akiket zavart, hogy egy ilyen nagy formátumú
művésznőt száműznek a mozgókép panteonjából, hiszen most minden eddiginél
biztosabban állítható: Riefenstahl hazudott – módszeresen, okosan, amennyire
csak erejéből és tehetségéből tellett.

Az egyik friss életrajzi könyv szerzője, Steven Bach korábban Marlene Dietrich
életpályáját is feldolgozta könyv formájában. Riefenstahl és Dietrich: koruk két
legjelentősebb alakja a német filmvilágban, Marlene Hitler miatt hagyta háta
mögött a náci Németországot, Leni épp ellenkező okból maradt. A most napvilágra
került tények felkutatása és feldolgozása hét évet igényelt a
filmtörténész-professzortól, aki eddig ismeretlen dokumentumokkal és
hanganyagokkal cáfolja Riefenstahl rengeteg valótlan állítását. A valóságos
kincsleletet egy valamikori filmszakos hallgatónak Leni filmes munkatársaival és
barátaival a hetvenes években készített és magnókazettákon rögzített
beszélgetései jelentik. Többségük ellentmond annak az áldozatképnek, amelyet
Riefenstahl az 1987-ben megjelentetett önéletrajzában (Emlékeim: 1902–1945)
próbált kialakítani magáról. A történészek szerint az önvallomás szándékosan
pontatlan, és nem tekinthető hiteles történelmi forrásnak. Tipikus példa, ahogy
egy ízben Riefenstahl leszögezte: „Lengyelországban sem katona, sem civil hullát
nem láttam.” Pedig a német közvéleménynél hamarabb értesül az ország
lerohanásáról, és stábjával a helyszínre is igyekszik, ahol egyik munkatársa
többek között megörökíti, ahogy az esztétika nagyasszonya kiborul a legyilkolt
civil zsidó áldozatok láttán, de nem emberbaráti okokból, hanem mert megrendíti,
milyen borzasztó vizuális élmények árán kell felelősségteljes munkáját végeznie.
Ha úgy tetszik, az ideák harcosnőjének kameráira igazi vér fröccsent, s erre nem
készült fel érzékeny gyomra.

A rövid életű Harmadik Birodalom hosszú életű propagandistája, Helene Berta
Amalie Riefenstahl 1902-ben született Berlinben. Egyetlen öccsével kényelemben
nő fel; s Leninek mint egy jó családból származó, csinos lánynak tulajdonképpen
semmi más dolga nincs a kor követelményei szerint, mint hogy normálisan férjhez
menjen. A tanulást nem viszi túlzásba, inkább hegyet mászik, táncórákat vesz, és
moziba jár. Van egy álma, hogy hírneves lesz, s mivel máshoz nem ért; egyértelmű
volt, hogy ez táncosnőként történhet meg. A tánckarriernek egy térdbaleset vet
véget, de a fennkölt életcélról – némi pá-lyamódosítással – nem mond le: egyre
inkább a film felé kacsingat. Ahogy később a Führerrel, úgy most is
„felfedezteti” magát, fotókat és önéletrajzot küld az akkori legnevesebb német
rendezőnek. Hamarosan ismertté válik filmberkekben: producerek, rendezők,
operatőrök kilincselnek nála – nem annyira szakmai rajongásból, hanem mert minél
inkább testközelbe szerettek volna kerülni a fiatal, igéző szépséggel. A
harmincas évek német sajtója Leni zavaros szerelmi ügyeivel volt tele. Az ifjú
művésznő nem bánta, hogy testével építi pályáját: miközben szajhaként
kihasználták, ő a filmkészítők mesterfogásait leste el, s ezt a tudását fizette
meg később busásan a Führer.

Riefenstahl 1932-ben hallotta először Hitlert szónokolni, ezután olvasta a
Mein Kampfot. Olyannyira lenyűgözte, amit látott, hallott és olvasott, hogy
személyes találkozót kért levélben a Führertől, hogy felajánlhassa szolgálatait.
Az elragadtatás kölcsönös volt az első találkozástól kezdve, a világ
bulvársajtója el is hintette a szexuális viszony pletykáját. Bár ilyen jellegű
kapcsolat nem volt köztük, helyette volt valami más, ami sokkal végzetesebbnek
bizonyult: lelki társak voltak. Leni már ’32-ben kifakadt, hogy eddigi alkotásai
a zsidóknak a filmiparban betöltött dominanciája miatt nem futottak be, de mint
mondta: „ez hamarosan megváltozik”. 1934-ben elkészült Riefenstahl Az akarat
diadala című „remekműve”, az a remekmű, amelyet nem lett volna szabad
elkészíteni. Enélkül az ördögien zseniális kampányfilm nélkül Hitler imázsa nem
vált volna azzá, ami lett – milliók vesztére. A rendezőnő 1964-ben egyenesen azt
nyilatkozta, hogy Az akarat diadala valójában nem is propagandafilm, hiszen
minden beállítása igaz és keresetlen, éppen ezért a nürnbergi pártgyűlésről
készült alkotás csupán egy történelmi dokumentumfilm, holott a nácivezérekkel
utólag többször is elmondatta beszédüket, a kamerák többször vették az
„egyszeri, megismételhetetlen és történelmi” jeleneteket. Ráadásul a
propagandaminisztérium egy magáncégen keresztül pénzelte a forgatást. Közben az
elfoglalt művésznő bokros teendői közepette reménytelenül lohol kiváló operatőre
után, aki röviddel azután, hogy faképnél hagyja Lenit, a sors furcsa fintoraként
zsidó származású nőnek esküszik örök hűséget. Leni „baráti alapon” próbál a pár
közelében tartózkodni, míg az ifjú feleség végül lerázza magukról azzal, hogy
„náci szajhának” titulálja férje volt szeretőjét.

Riefenstahl szívét összetörte, hogy le kellett mondjon az egyetlen férfiról,
akit igazán akart életében – bár sokak szerint már nem volt szíve, amit össze
lehetett volna törni. Házasságra 1944-ben szánta rá magát egy tiszttel, akin bár
feszesen mutatott a Wehrmacht-egyenruha, és jó síelő volt, legalább annyira
lazán vette a házasságot, mint Leni – sokszor megcsalta, később el is váltak.


A megrázkódtatások egy időben érik a Birodalomat és Riefenstahlt is: a Hitler
elleni merénylet napján hal meg apja, és esik el hőn szeretett öccse az orosz
fronton. A Führer öngyilkosságát követő évtizedekben Riefenstahl sikeresebb
túlélőnek bizonyul, mint a gépezet, amiben kulcsszerkezet volt.

A hatvanas években kezd egy sírig tartó viszonyba egy nála negyvenkét évvel
fiatalabb operatőrrel. A példátlanul szívós nő (2000-ben még egy
helikopterszerencsétlenséget is túlél) megkísérli szakmai életét is megújítani,
különös tekintettel a múltjára. Az idős Riefenstahl tudatosan úgy alakította
imázsát, mintha csak egy megtévedt idealista lenne, akinek nagy árat kellett
fizetnie művészi szabadságáért, mert rossz időben és rossz helyen alkotott.
Százéves korában Riefenstahl bevallotta, hogy bánja, hogy elkészítette
propagandafilmjeit. Nem mintha belátta volna vétkét, hanem egyszerűen azért,
mert az erkölcsi felelősség kérdései „annyi problémát hoztak a személyes
életébe”.

Olvasson tovább: