Kereső toggle

Beteg, aki nem szélsőliberális?

Mészáros István László publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Betegség jele a hagyományos értékek védelme és a népképviselet a szélsőliberális emberi jogvédők szerint. Ezt a nézetet propagálja hét kelet-európai jogvédő szervezet napokban bemutatott közös esettanulmánya a horvát, lengyel, magyar és szerb „illiberális” politikai rendszerek „természetrajzáról,” ami azzal a céllal született, hogy „hatékonyabbá tegyék az ellenállást és a demokratikus értékek védelmét Európában”.

A beteg demokráciákkal szembeni ellenállás Európában című hatvanoldalas tanulmány magyar részét a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért Alapítvány jegyzi. A dokumentum szerint aláássa a jogállamot a „hagyományos értékek és a nemzeti értékek támogatása a többség nevében”, hiszen azokból a nők, kisebbségek és kiszolgáltatott csoportok hátránya következik. Ezért zsarnoki tett a hagyományosan gondolkodó „parlamenti többségek felhasználása arra, hogy alkotmánymódosításokat és törvényeket (!) fogadjanak el”.

A szerzők példákkal is illusztrálni igyekeznek a „többség zsarnokságát.” Mint írják „az új magyar alkotmány egy olyan elvet tartalmaz, amely az életet a fogantatás pillanatától védi, és kijelenti, hogy a házasság csak férfi és nő között jöhet létre.” A látlelet drámaiságát fokozza, hogy az új magyar Polgári Törvénykönyv „nem tartalmazza az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát, amelyet külön törvényben szabályoznak, és amely így nem tartozik a »család« fogalma alá. Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát 2009-ben ismerték el, és azóta részesülnek jogokban és juttatásokban. Ezek az alkotmányos és jogszabályi módosítások azonban elzárták az utat az azonos neműek házasságával kapcsolatos minden további vita előtt.”

A tanulmány szerint mindezek egy progresszív folyamatot tartóztatnak fel. Mint írják: „A nemi sztereotípiák, a nők és férfiak szerepével kapcsolatos hagyományos álláspontok, továbbá a homofób attitűdök hosszú időn át uralkodóak voltak a régióban, de az utóbbi években jelentős előrehaladás történt a mentalitás és a közvélemény alakítása (!) terén. E tekintetben a „hagyományos értékek” támogatása, ahol arra sor kerül, jelentős visszalépést jelent.” Ezért kifogásolják azt is, hogy – Szerbia kivételével – „a keresztény vallás és a hagyományos értékek népszerűsítése zajlik az iskolákban.”

Annak ellenére, hogy a népképviselet a demokrácia lényegéből fakad, populizmusnak bélyegzik a többségi felhatalmazásra, a nép képviseletére való hivatkozást, hiszen a nép szerintük csak egy „képzeletbeli közösség”! Így Orbán Viktor miniszterelnök „populista” retorikájának ékes illusztrációját látják abban is, hogy a 2014. évi Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor során tartott beszédében kijelentette: „A magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni, sőt építeni kell.”  A bűnlajstromot gyarapítja, hogy hazánk új alkotmányának preambuluma „számos nemzeti, történelmi és kulturális utalást tartalmaz, többek között Szent István királyra, a keresztény hagyományra, valamint a magyar kultúrára és nyelvre”. Ez a szerzők szerint azért hibás, mert „a nemzetet szerves kulturális és történelmi identitással ruházza fel”, ami lehetővé teszi aktuális (értsd magyarságunk, kultúránk, szuverenitásunk megőrzését célzó) intézkedések igazolását. Megjegyzem, annak ellenére írják ezt, hogy még az Európai Unióról szóló alapszerződés is deklarálja, hogy az Unió tiszteletben tartja „a tagállamok nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének”. 

Az ilyen kifogások újabb lenyomatai annak a kizárólagosságra törekvő szélsőliberális világképnek, aminek alfáját és ómegáját az egyén korlátlan önrendelkezése képezi. Az önmagának törvényt szabó egyén, akihez képest mindenki és minden más sokadrangú és a közösségeknek is csak annyi értelme van, hogy kiszolgálják az egyéni vágyakat. A mai liberalizmusnak már nemcsak a közösségek (család, nemzet, társadalom) nem jelentenek védendő értéket, hanem már mások egyéni jogai sem. Különben nem igyekeznének például Nyugaton több helyütt meghurcolni, akár állásukból is kirúgatni a konzervatív közszolgákat, tanárokat. Homofóbnak, rasszistának, nácinak bélyegezni azokat, akik nem értenek egyet a „progresszív” értékekkel; „gyűlöletbeszéd” tényállásává tenni a homoszexuális életforma kritikáját. Genderizmus címén eltorzítani a gyerekek természetes nemi identitását. Önmagukat nőnek képzelő fiúkat küldeni a lányöltözőbe, lábbal tiporva az utóbbiak intimitáshoz való jogát. Régiónkban meg ebbe az irányba mutató, a „gondolkodásmódot megváltoztató szakpolitika” szükségességét követelni.

(A liberalizmus eltorzulásáról ld. a szerzőtől „A törvénytelenség diktatúrája felé” c. írást a Hetek 2017. június 23-ai lapszámában.)

Félreértés ne essék: az emberi jogok védelme kulcskérdés. Azonban aláássa az emberi jogvédelem hitelességét, ha annak homlokterébe a szexuális irányultsággal, genderizmussal kapcsolatos természetellenes követelményeket, az LMBTQ-szervezetek érdekképviseletét erőszakolják. Árulkodó, hogy miközben a tanulmány az „LMBTQ-személyekkel kapcsolatos egyenlőséget célzó politika” hiányát rója fel, és hazánkat elmarasztalja, mert nem ratifikálta a genderideológiai nevelésnek nemzetközileg megágyazó Isztambuli Egyezményt, szót sem ejt olyan, az emberi méltóságot, egészséghez való jogot valóban sértő helyzetekről, amilyeneket itthon például a műtétre szoruló betegek hosszú várólistái és a sürgősségi ellátás körüli anomáliák (a kiszolgáltatott betegek ide-oda küldözgetése), vagy a dolgozók multinacionális munkáltatók általi kizsigerelése okoznak. Nekik fontosabb ezeknél, hogy ne lehessen tisztázást szolgáló pszichológiai személyiségtesztnek alávetni az üldöztetésüket a homoszexualitásukkal igazolni kívánó menedékkérőket, nehogy azzal aránytalanul sértsék a magánélethez való jogukat. A „kisebbségi jogvédelem” fogalma is a természetellenes nemi irányultság témakörére került kisajátításra: az emberi jogvédőket az őshonos kisebbségek jogainak kérdése közömbösen hagyja, ami a nemzeti identitás fontosságának szélsőliberális tagadásából szervesen következik. A társadalom többsége joggal érzi úgy, hogy az ilyen jellegű emberi jogi mozgalom nem érinti, sőt hovatovább, már ellene hat.

A jogvédők tanulmánya a demokrácián és annak szerkezetén messze túlmutató, általános társadalometikai kérdéseket feszeget. Lényegében a hagyományos erkölcs átírására és a hagyományos közösségek (család, nemzet) felbomlasztására irányuló nyugati trendnek a régiónkban beállt megtörését ítéli az itteni demokrácia „betegségének”. A szélsőliberalizmus agendáját kéri számon régiónktól, mintha azok nélkülözhetetlen tartozékai lennének az „egészséges” demokráciának.  

Ez az ideologikus, átpolitizált, nyíltan a társadalmi tudatmódosításra törekvő jelleg árnyékot vet az írás olyan valós megállapításaira is, mint amelyek az államhatalom túlzott centralizációjával, a független felügyeleti és ellenőrző mechanizmusok elgyengítésével kapcsolatosak. Ezek bár fontos, de az alapvető társadalometikai kérdésekhez képest mégis csak szervezeti jellegű kérdések. A demokrácia szerkezete ugyanis önmagában még nem képez perdöntő minőséget. A hatalommegosztást biztosító fék- és ellensúlyi rendszer állapota sem feltétlenül, bár jelentőségét távolról sem vitatom, hiszen elidegeníthetetlen szabadságaink védelmét mind a hatalommal, mind a többség valódi zsarnokságával, de – teszem hozzá – a „forradalmi” kisebbséggel szemben is garanciákkal kell körülbástyázni. A fő, az érdemi kérdés azonban mégis az, hogy a demokrácia játékszabályait az – egyéni szabadságok és a közösségi szempontok harmóniáján nyugvó – közjó érdekében, keretei között vagy ellenében használják a szereplők.

Klasszikus jogelv a jogok rendeltetésszerű használata (a joggal való visszaélés tilalma), amihez bizony nemcsak az egyéni, hanem a közösségi szempontok figyelembe vétele is hozzátartozik. Ezért a nemzetközi emberi jogi egyezmények a közerkölcs (!), közbiztonság, közrend, közegészség védelmét is korlátként állítják az egyéni joggyakorlás elé, nemcsak mások egyéni jogait.  Az egyéni, illetve kisebbségi jogvédelem tehát nem terjed odáig, hogy annak címén önmaga képére formálhassa át a társadalmat, a természet rendje ellen folytasson „felszabadító” küzdelmet.

Olvasson tovább: