Kereső toggle

Félelem és reszketés

Karácsonyi üzenet lebukottakhoz és lebukás előtt állókhoz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahol hatalom van, ott most rettegés van. A világhíres cégtáblák mögött, az egykor művészetnek hívott szórakoztatóipar döntéshozó-alkotó székeiben ülve ma vacogás és erős verejtékezés feltételezhető. Az eddig a kamerák kereszttüzében szívesen sütkérező Népszerűek és Befolyásosak kézfeje most, év végén elfehéredik a vastagfalú pohárkák szorongatása közben.

Bizonyára. Nyomós okkal feltételezve. Mert több ez annál, amit a Xanax és társai képesek oldani.

Mert érzik, szinte bárki lehet a következő.

A holnapi napot pedig nem lehet elhessegetni. Jó pár életmű összeomlott már, kedvelt és tehetséges emberek, akik maradandó műveket alkottak színházban, filmben, médiában, most összegyűrve, megalázva ülnek otthon a sarokban. Már nincsenek szolidáris telefonok, hallgat a lebukottért tévéstúdióban, színházias empátiával kiálló, a „megvádoltat” öngyilkosságtól óvó feldúlt pályatárs. Most egy doboz tejért lemenni is arcpírral jár, s a nagy kalap, széles napszemüveg a körúton járva belülről éget… a szégyen most a gyalázat után kullog.

Az állványok hallgatnak. Nemcsak a mikrofonállványok, nemcsak a kameraállványok, de mindazon öntudatos magaslatokról (ráció, tehetség, művészet stb.) sem emelnek már szót, ahonnét a dőlni készülő dominósor egy percre még védhetőnek látszott.

Emlékszem egy Adyt taglaló tévés irodalomórára (az ántivilágban még volt ilyen), ahol a szolid és visszafogott magyartanárnő a verselemzést árnyalva magyarázta: a művészeknek nagyobb a szabadságigénye, a kusza életvitelt, a kicsapongásokat másként kell értelmezni. Persze nem magasztalta a „héjanászok” részleteit, az ordenáré éjszakai életet, az egészet lezáró nemi betegséget, de finoman azért a költői nagyság köpönyegébe burkolta be a zilált magánéletet az eminens arcú leánykák és kisfiúk előtt.

A tanóra kicsengése és a mai lebukások közös eleme a gátlásnélküliség legalizálása. Vagy elszabadulása. Az, hogy van valami nálad (tehetség, hírnév, befolyás), ami már rég szabad utat nyitott a társadalomban, hogy arcodat bárhol felismerik, s ha valaki az utcán meglát, neki az egész napi élmény, s várja, hogy este „képzeljétek, ma láttam!” mondattal lépjen övéi közé.

És te ezt tudod, élsz is vele kedvedre, hisz rengeteg csodálód (legyél bár régen költő, ma filmcsillag) közt bőven van olyan, aki önként ajánlkozik fel neked bármire, s neked ez mégsem elég, hanem mindent akarsz, mégpedig azonnal. Mert elszoktál tőle, hogy bárki ellentmondjon neked és határt húzzon előtted.

És most vége. Senki nem úgy emlékezik majd rád, mint Kossuth-díjas, Oscar-díjas, Táncsics-díjas közszereplőre, olyan tekintélyre, aki sokat adott a sokaságnak, hanem az utókor emlékezetébe (és bizony a digitális memóriákba is) ez az utolsó, ez a mocskos záróakkord fog beleégni lemoshatatlanul.

Mégis óriási, most alig felfogható lehetőség ez számodra. Nem viccelek, nem gúnyolódom. Megláthatod ugyan-is a valóságos helyzeted. A tetteid súlyát, még akkor, amikor változtatni tudsz azok rettenetes következményein. Mert már nincs rajtad emberlelkek csodálatából szőtt fényes csomagolópapír, csak te magad vagy mezek nélkül.

Bocsánatkérésre, alázatra gondolok persze, s ezt egy páran megtették már. Ez így helyes. Azonban lenne itt egy másfajta számlarendezés is.

Valaki ugyanis megszületett kábé kétezer éve, s a világ ezekben a napokban, legalább egy pillanatra, figyel Rá. Igaz, egyfelől pátosz és émelyítő tömjénfüst, másfelől gúny és lenézés árnyékolja e születést. De te a lényegre nézz. Neked ez a születésnap lehetőség, hogy fejedet a porból felemeld, és mielőtt (másik költő soraival) a „túlsó partra” érsz, egy időn és téren túl is érvényes felmentő levelet vegyél át, amelynek értéke mérhetetlenül nagyobb az egész elvesztett életművednél. Élj máris e lehetőséggel.

Olvasson tovább: