Kereső toggle

Zsákutcában a civil társadalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2016 decemberében jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában A civilek hatalma című tanulmánykötet. Egy olyan időszakban, amelyet – ahogyan a kötet bevezetőjében Ágh Attila fogalmazott – a „részvétlen demokrácia” kifejezés jellemez leg-inkább. A részvétlenség egyfelől a szolidaritás, másfelől az aktivitás hiányára is utal, hiszen ma a társadalmi aktivitás a védekezésre korlátozódik: nincsenek önálló kezdeményezések, érdekérvényesítő akciók, de ha mégis vannak, akkor menetközben rendre kifulladnak, leblokkolnak a kívánt cél elérése előtt; az erődemonstrációk a politikai hatalomnak a civil szférát sértő visszaéléseinek részleges elhárítására korlátozódnak. Ilyen körülmények között a védekezés természetesen nem jelenthet hatékony védelmet, mert nincs döntő befolyása a meghatározó jelentőségű társadalmi folyamatokra.

Így aztán arra a következtetésre juthatunk, hogy az említett tanulmánykötet címe – hazai viszonyainkat tekintve – pusztán egy beteljesületlen vágyálom, mert a civileknek nincs hatalma, arról pedig végképp szó sem lehet, amit az alcím állít: „A politikai tér visszafoglalása”. Sokkal valószínűbb, hogy a politika foglalja el azokat a pozíciókat, ahol a civil társadalomnak a hatalomgyakorlás korrekcióját kellene szabadon, befolyásmentesen végeznie. Ez pedig úgy történik, hogy a politika álcivil szervezeteket finanszíroz, vagy a működőképes szerveződések vezetőit vásárolja meg. Vagyis a csalfa látszat fennmarad: vannak szervezetek, de valós funkcióiktól megfosztva vagy legalábbis korlátozva egzisztálnak.

Könnyű – és ahogy látjuk, téves – lenne a fentiekért kizárólag a jelenlegi, vagy akár a korábbi kormányokat okolni, bár természetesen őket is súlyos felelősség terheli a politikán túli társadalom „megfagyásáért”.

A posztmodern világ megosztottsága

Az emberiség történetét végigkíséri a társadalmak koronként eltérő mértékű és minőségű megosztottsága – és a megosztottság felszámolására irányuló, sokszor forradalmi megoldásokat kínáló törekvés. A posztmodern társadalmak megosztottságának jellemvonásai – s erre Manuel Castells vizsgálódásai nyújtanak meggyőző kiindulópontot – jelentősen eltérnek a korábbiaktól.

A legalsó és a legfelső társadalmi rétegek fényévekre távolodtak egymástól. A posztmodern világban a kiváltságos haszonélvezők rejtőzködése, a függőségek elrejtése nem nyújt megfelelő támpontot, hogy a társadalmi megosztottság a megszüntetésére irányuló ellenállást váltson ki.

A posztmodern társadalmakban minden van, ami a civil kezdeményezéseket képes lehűteni vagy kordában tartani. Magyarországon van családtámogatás és családi adókedvezmény, ingyen tankönyv, kamatmentes diákhitel, diákmunka és közmunka, van egészségügyi ellátás, közbeszerzési pályázat, kis- és középvállalkozóknak vissza nem térítendő segély és kedvezményes hitel, a romák és a lemaradt térségek felzárkóztatására szolgáló program, vidéki városok fejlesztésére elkülönített milliárdok, és van környezetvédelem és szelektív hulladékgyűjtés – szinte felsorolni is lehetetlen. Minden van, ha nem is úgy és olyan mértékben, mint ahogy és amennyire kívánatos volna. Ami meg még sincs, az majd lesz. De az itt-ott mutatkozó hiányok betöltése nem a civil társadalomtól, még nem is a civil társadalom nyomásgyakorlásától, hanem kizárólag az államtól várható.

Ide kattintva egy 3 perc alatt kitölthető online kérdőívvel Ön is részt vehet a Hetek megújulásában!

A közjó fogalmának átalakulása

Antal Attila „A közjó és a civilek” című, az említett tanulmánykötetben megjelent írása arra hívja fel a figyelmet, hogy a 18. századi demokrácia- és közjó-felfogás megváltozott. Akkor az a definíció érvényesült, hogy „a demokratikus módszer a politikai döntések meghozatalának azon intézményes módja, amely a közjót valósítja meg azáltal, hogy a nép maga dönt ügyeiben olyan egyének megválasztása révén, akik azért gyűlnek össze, hogy megvalósítsák a nép akaratát”. A képviseleti demokráciát azonban éppen amiatt váltja föl a fejlett országokban a részvételi demokrácia, mert a civil társadalom időközben elvesztette azt a bizalmát, amelyet korábban minden további nélkül az általa megválasztott képviselőibe helyezett.

A megválasztott képviselők – s erre a nyugati országokban és a hazai közéletünkben is számtalan példa akad – nem feltétlenül a választóik, hanem elsősorban a saját érdekükben tevékenykednek, amit természetesen a rendelkezésükre álló manipulációs eszközök révén igyekeznek úgy feltüntetni, mintha minden a választóik érdekében történne. Ezért van, illetve volna szükség a civil szféra  alkalmankénti akaratnyilvánítási lehetőségét meghaladó, annál tartósabb beavatkozására, végső soron a politikai döntéshozatal folyamatos ellenőrzésére.

Antal Attila hivatkozik XVI. Benedek „Caritas in veritate” kezdetű enciklikájának közjó-definíciójára is, mely szerint „az egyén java mellett létezik az a jó is, amely az egyének közösségi életéhez kapcsolódik: ez a közjó. A közjó az egyénekből, családokból, köztes csoportokból formált és társadalmi közösséggé egyesülő »mindannyiunk« java”.

A definíció érvényessége nem vitatható, de a posztmodern társadalmak végletes megosztottsága következtében nehezen megvalósítható. Mégpedig azért, mert ami az egyik társadalmi rétegnek hasznos, az a másiknak káros. Ami az egyik életben maradását biztosítja, az a másikat létében fenyegeti. Egyre kétségesebb „mindannyiunk” javára szolgáló társadalompolitikát folytatni. Legfeljebb a kevésbé károsat, a kisebbik rosszat választhatjuk.

A posztmodern társadalom már nem nevezhető klasszikus értelemben civil társadalomnak, inkább a pártpolitika által instruált közegnek, amely azt fogadja el jónak és helyesnek, amit a hatalom kínál.

A civil társadalom tévútjai

Mindezek alapján aligha feltételezhetjük, hogy társadalmunk önerőből vissza tud találni eredeti funkciójához. Ráadásul azt látjuk, hogy az ellenzéki oldal a civil társadalom támogatásának megszerzése érdekében olyan periférikus célokkal azonosul, amelyek nemhogy a civil szféra megerősödését, hanem további fragmentálódását eredményezik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ellenzéki pártok a civil társadalmat a kormányzattól eltérő módon, de végeredményében ugyanúgy tévútra vezetik.

Konkrét példával szolgál az általunk már többször idézett A civilek hatalma című tanulmánykötet.

Le kell szögeznünk, hogy a jelen írás nem akar könyvismertetés lenni. És annak is tudatában vagyok, hogy a korábban felhasznált idézetek önkényesen kiragadottak, a levont következtetések pedig nem vezethetők vissza a tanulmányírók eredeti álláspontjára. Sok mindent – a terjedelmi okok és a közérthetőség miatt is – le kellett egyszerűsítenem. A kötet valójában sokkal gazdagabb annál, mint amit ez az írás érzékeltetni képes. De azt semmiképpen sem hagyhatom szó nélkül, hogy helyet kapott benne egy olyan tanulmány, amely éppen a szerkesztés tudományos igényét kérdőjelezi meg. A tanulmány címe: „Genderideológia? – A hazai genderellenes diszkurzusok és mozgolódások 2010 után”.

Ellenvetésem röviden az, hogy a gendermozgalom nem tekinthető társadalmi jelenségnek. Attól, hogy valamilyen elképzelés támogatására lehet egy alkalmi tömegdemonstrációt szervezni, attól az még nem tekinthető a civil szféra sajátosságának. Még akkor sem, ha a mozgalom szervezői igyekeznek jogvédő akcióként feltüntetni a tevékenységüket.

 Az emberek szexuális magatartása magánügy, a társadalmat csak akkor foglalkoztatja, ha reproduktív jellege van. Ezért lehet és kell támogatni a családokat. De ebben sem a szexuális magatartás intimitása, a heteroszexualitás a lényeges, hanem az utódnemzés.

A gendermozgalom azonban magát a szexuális intimitást akarja társadalmi szintre emelni, amikor kilép a nyilvánosság elé. Ez ellene mond a magán-szféra tiszteletben tartása kötelezettségének, amely végső soron az általános szabadságjogokból vezethető le. 

A pluralista társadalmaknak – éppen a liberális elvek alapján – elvehetetlen sajátjuk, hogy a nyilvánosságra került ügyeket megvitatják. Azaz érvek és ellenérvek pólusai közé helyezik. A kritikát viszont a gendermozgalom tagjai már nem hajlandók elviselni. Homofóbnak bélyegzik azokat, akik célkitűzéseik ellen szót mernek emelni.

De ezzel még koránt sincs vége a történetnek. A gendermozgalom az azonos neműek együttélését családként akarja elfogadtatni. Márpedig ha ezt az együttélési formát családnak tekintjük, akkor ettől a formációtól a gyermekek örökbefogadását sem lehet megtagadni. És itt ismételten egy indokolhatatlan igény fogalmazódik meg.

Az azonos nemű párok büszke öntudattal zárják ki a gyereknemzést, de ugyanakkora elszántsággal mégis gyermeket akarnak. Miután elutasították a heteroszexualitást, szemrebbenés nélkül bejelentik a heteroszexuális kapcsolatok eredményére az igényüket.

A Pride felvonulásokon ellenzéki politikusaink gyakorta részt vesznek. A közelmúltban pedig egy volt SZDSZ-es politikus üdvözölte a Magyar Liberális Pártnak azt a kezdeményezését, amely a könnyű drogok, nevezetesen a marihuána tiltásának feloldására irányult. A Magyar Liberális Párt fölvetése azért is telitalálat – így a megszólaló –, mert a Fidesz által tematizált politikában egy attól független, önálló programot hirdetett meg.

Ezeket a megnyilvánulásokat tévútnak kell tartanunk, amelyek nemhogy erősítenék, hanem sokkal inkább zavart okozva gyengítik az amúgy sem túl életerős és a politika által gyakran megalázó helyzetbe kényszerített társadalmunkat.

Olvasson tovább: