Egy kérdés, négy válasz

A kvótareferendum egyedülálló a magyarországi népszavazások történetében, hiszen a szokásos igen/nem válaszok mellett kampány zajlik az érvénytelen szavazás és a távolmaradás (bojkott) mellett is. Az első két lehetőség megítélése demokratikus szempontból egyértelmű. A demokráciának egyik alapvető intézménye a népszavazás, így aki ezen részt vesz – az adott választól függetlenül –, erősíti azt. De mi a helyzet a másik két opcióval?

Sokan érveltek az elmúlt napokban amellett, miért fontos a távolmaradás a referendumtól. Mások szerint az érvénytelen szavazat a véleménynyilvánítás megfelelő módja. Ez utóbbi melletti érveket a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (MKKP) kampánya tömören kifejezi: „Hülye kérdésre hülye választ”.   Aki érvénytelen szavazatot ad le (két ikszet tesz a karikákba, vagy egyet sem, vagy összefirkálja, stb.), az úgy számít, mintha el sem ment volna.

Az MKKP kampánya ezért kizárólag belpolitikai szempontból értelmezhető. Az érvénytelen szavazatok számát ugyanis közzéteszik, így mivel egyetlen más párt sem kampányol ezen opció mellett, az MKKP azt mondhatja, hogy aktív támogatottságuk mérhető, és megegyezik az érvénytelenül szavazók számával. Ez célja lehet egy pártnak, csak éppen azt alkalmazza, amivel a kormányt vádolja, nevezetesen, hogy a népszavazás valójában tisztán belpolitikai célokat szolgál. Az MKKP belpolitikai előnyt szeretne kovácsolni saját maga számára a referendumból, és ehhez kétségtelenül megfelelő módszert választottak. De aki érvénytelenül akar szavazni, tudnia kell: szavazatát a Kétfarkú Kutya Párt fogja felhasználni. 

A bojkott hívei szerint is rossz a feltett kérdés, de szerintük ennél nagyobb probléma az, hogy Orbán Viktor saját hatalmának megerősítésére akarja felhasználni a referendumot. Eldöntött ténynek veszik, hogy az emberek többsége úgyis a kormánynak tetsző választ fogja adni, ezért nem is próbálnak érvelni velük szemben, eleve feladták a küzdelmet. Ezért inkább azt mondják, hogy az igen ugyanúgy Orbánt támogatja, mint a nem, ezért csak egyetlen ellenfél van: a részvételi küszöb. Aki távol marad, a kormány ellen szavaz, és ha ők vannak többségben (tehát az érvényes szavazatok száma nem éri el az 50 százalékot), akkor Orbán megbukott, és mennie kell. Mivel a kormány azt kommunikálja, hogy valódi tétje van a népszavazásnak, ezért egy 49 százalékos, vagyis érvénytelen referendum kudarc a számukra. (Valójában ennél sokkal árnyaltabb a kép: a kormány szempontjából egyértelmű kudarcnak csak azt lehetne nevezni, ha a saját választóikon kívül nem tudnának másokat megszólítani. A részvételi arány értelmezési lehetőségeiről néhány hete írtunk: Célegyenesben. Hetek, 2016. szeptember 9.)

Gyakori érv – főként a magánbeszélgetésekben és a közösségi térben zajló kommunikációban – az is, hogy „nem akarok ugyan migránsokat Magyarországon, de nem megyek el szavazni, mert nem akarok Andy Vajna kaszinóira vagy az MNB-elnök közpénzen tartott barátnőjére szavazni”. De vajon a távolmaradás a megfelelő eszköz az Orbán-rendszerrel szembeni kritika kifejezésére? Aligha. Egyrészt Magyarországon mintegy hárommillió ember soha nem vesz részt a választásokon, így a bojkott mellett kampányolókat joggal érheti a gyanú, hogy olyan tömeg mögé akar bújni, akiknek a véleményéről semmit nem tudunk. Ezzel azoknak az állásfoglalását is „felvizezik”, akiket amúgy sikerült meggyőzniük. Egy érvénytelen népszavazás lehet, hogy csalódás lenne a kormány számára (bár a nemek várható nagy többségére hivatkozva akkor is győzelmet hirdethetnek), az obstruáló ellenzék azonban semmit nem nyerne vele. (Nem beszélve arról, hogy akkor utólag például az 1997-es NATO-népszavazás és a 2003-as európai uniós népszavazás eredményének legitimitását is megkérdőjelezik, hiszen azon a részvétel 49, illetve 45 százalékos volt.) 

Amint Mellár Tamás még a nyáron megjelent cikkében írta: a bojkott „a lehető legrosszabb válasz, és teljesen megfelel a kormányzó többség szándékainak. Elhibázott érvelés az, amelyik azzal szólít bojkottra, hogy egy rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni”. (El kell menni! Magyar Narancs, 2016. július 21.) Mellár szerint – aki amúgy az igent tartja jó válasznak – „a passzív ellenállást választó pártok és civil csoportok azt üzenik a társadalomnak, hogy semmit nem kell tenniük a jövőjük befolyásolásáért, hogy elég tétlenül szemlélni, mi történik velük. Majd csak lesz valahogy”.

Természetesen minden népszavazásnak van a konkrét kérdésen túlmutató politikai célja. Még a műfaj igazi klasszikusának számító, az SZDSZ által kezdeményezett, 1989-es négyigenes népszavazásnak is. A három népszerű, antikommunista kérdés mellett persze hogy az elnökválasztás módjára vonatkozó volt a lényeges. Én magam is szorgalmasan ragasztottam a négyigenes plakátokat, és nagyon örültem, amikor kiderült, hogy hatezer szavazattal győztünk. Ezt ma sem bántam meg. De mindnyájan tudtuk, hogy a négyigenes népszavazásnak természetesen politikai célja is volt: fél évvel a parlamenti választás előtt az SZDSZ ezzel pörgette fel a kampányát.

De ugyanígy belpolitikai tétje volt a 2004-es, az egészségügy államosítása elleni és a 2008-as szociális népszavazásnak is. (A Fidesz szempontjából az első kudarc, a második viszont egyértelmű siker lett, a Gyurcsány-kormány szempontjából természetesen fordítva.) Képmutatás lenne tehát azért távol maradni, mert a szavazás nem csak a feltett kérdésről szól. Persze, másról is, de nem csak belpolitikáról. Nemzeti szuverenitásról, a magyar parlament megerősítéséről (ahogyan anno a négyigenes népszavazás is). Nem a rászorultak iránti szolidaritást utasítja el, hanem azt, hogy kívülről írják elő, ki iránt kell ezt gyakorolni. Van tehát tét, érdemes véleményt mondani. Obstruálni pedig azért sem tűnik jó opciónak, mert – reméljük – lesz még népszavazás Magyarországon más kérdésekben is, így jó, ha erős társadalmi bizalom marad e demokratikus intézmény iránt.