Kereső toggle

De hová tűnt a jobboldal?

Miért nincs a Fidesznek riválisa?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Negyedszázad múltán a rendszerváltásra történő reflexiók egyre gyakrabban foglalkoztatják az elemzőket és magától értetődően az akkori politikai élet aktív szereplőit is. S ha ez utóbbiaknak a visszaemlékezéseit összevetjük közéletünk jelen állapotával, elgondolkodtató következésekre juthatunk. Akár arra az egyáltalán nem alaptalan meggyőződésre is, hogy ahová eljutottunk, annak eredői a korábbiakban gyökereznek. Hogy amit ma mellékes körülménynek vagy véletlenszerű eseménynek hiszünk, az már mélyen benne volt az ellentmondásokkal terhelt előzmények sűrűjében.

2015 parlamenti vitái közül alighanem a legjellemzőbb volt, amikor a kormányzat és az ellenzéki pártok kölcsönösen korrupcióval vádolták egymást. És – ritka pillanat – mindkét félnek igaza volt. Nem vitatható, hogy a hatalmi struktúrába beépülő korrupció minőségi ugrást jelent a folyamatban. Mindez azonban nem függeszti fel és legkevésbé sem szünteti meg a – magától értetődően bátortalan – kezdetek erkölcsi felelősségét és politikai súlyát. Hiszen ha nem tudjuk megfelelően tisztázni a lassan történelmivé érő negyedszázadunk politikai-gazdasági folyamatait, akkor a jelent mozdíthatatlannak és megváltoztathatatlannak ítélhetjük. S vajon nem éppen ezt halljuk lépten-nyomon, akár a legalaposabb politikai elemzőktől is, hogy a Fidesznek nincs váltópártja, s ezért leválthatatlan. Ha nem is harminc évig, de a következő ciklusban – és ez szinte általános érvényű vélemény – még biztosan kormányozni fog. De miért is nincs váltópártja? Ennek megválaszolásához vissza kell térnünk a kezdetekhez.

A jobboldal „leszalámizása”

Az első szabad választásokat a jobboldal nyerte meg, ennek megfelelően egy MDF–FKGP–KDNP koalíciós kormány alakult. Ezeknek a jobboldali, jobbközép pártoknak mára nyomuk veszett – hacsak nem tekintjük értékelhető rekvizitumnak azt, amit a KDNP képvisel. Ellenben a növekvő jobboldali szavazótábort az akkor még elsősorban az SZDSZ-szel szorosan együttműködő és számtalanszor az MSZP-vel is együtt szavazó párt, a Fidesz birtokolja. Ezt ma már mindenki tudja, sőt, tudomásul veszi és nagyvonalúan napirendre tér felette. Noha itt egy egészen különleges – a politikatörténetben szinte páratlan – eset játszódott le. A rendszerváltás kezdeti időszakát figyelembe véve úgy is fogalmazhatunk, hogy a történelmi gyökerekkel rendelkező jobboldal egy politikai manőver hatására megszűnt, és szerepét a Kommunista Ifjúsági Szövetség keretében folytatott közéleti szárnypróbálgatások tapasztalataival rendelkező, majd a Liberális Internacionálé által kiművelt csoportosulás vette át. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra, hanem lépésről lépésre – egy jól kidolgozott forgatókönyv szerint.
Az első fejezet az MDF és a Fidesz megállapodásával kezdődött, az úgynevezett Polgári Szövetséggel, amibe a KDNP-t is be akarták vonni, ámde ez utóbbi a Kisgazdapárt mellőzése miatt a konstrukciót ellenezte. Ez volt az első és az egyetlen elkeseredett ellenvélemény, amely idejekorán megfogalmazódott a Fidesszel szemben. Azért mondom elkeseredettnek, mert a szövetség elutasításáért a jobb- és a baloldali sajtó részéről – ritka pillanat a hazai sajtótörténetben! – egybehangzó kritikákban részesült.
Aztán megint jött egy váratlan fordulat: a Kisgazdapártot a választások után mégis bevonták a Fidesz vezette jobboldali kormánykoalícióba. De nemcsak ez a korábban tagadott lehetőség vált valóra, hanem az is meglepetéssel szolgált, hogy a Fidesz, amint a jobboldalon megjelent, máris vezető szerephez jutott. A Fidesz és az FKGP között a koalíciós kormányzás során voltak ugyan súrlódások, de minden működőképesnek mutatkozott, hiszen a vezetők családilag is összejártak, a miniszterelnök számtalanszor ebédelt a Torgyán-villában, s ilyenkor a személygépkocsi csomagtartójából mindig előkerült a háziasszonynak szánt csokor virág.
Ennyire családias idill ugyancsak ritkán fordult elő a rendszerváltozás politikai szereplői között. De ennél is meglepőbb események következtek. Amit a kommunista diktatúra negyven éve nem tudott nyomtalanul eltüntetni, tudniillik a kisgazda hagyományokat – hiszen a rendszerváltást követő választásokon a kisgazdák egy középpárt nagyságú formációt voltak képesek produkálni –, azt a Fidesz-kormány négy éve eltüntette.
Majd a másik koalíciós partnerrel, az MDF-fel is leszámoltak. Velük volt a legkönnyebb dolguk. Az MDF önhittségében nem vette észre, hogy a Fidesz kihúzza alóla elvehetetlennek hitt szavazóbázisát, s mire észbe kapott, számára már csak a kétségbeesett és értelmetlen próbálkozások szánalomra méltó lehetőségei jutottak. A Fidesz ezenközben hibátlanul elsajátította a jobboldali frazeológiát, de hatalom-kezelési technikáiban jócskán maradtak balliberális elemek, mégpedig ezeknek az eszmeiségeknek a legkevésbé sem vonzó változatában.

A balliberális eszmék árnyékában

Kontinensünkön, így Magyarországon is, tiszteletre méltó hagyományai vannak a szociáldemokráciának. Mint ahogy az sem vitatható, hogy a liberalizmus értékrendje nélkül elképzelhetetlen a demokrácia. De mint minden eszmeiségnek, ezeknek is vannak árnyoldalai, amikor túlbuzgó politikusai elveiket eltorzítva a hitelét rombolják. Így van ez napjainkban a hazai kereszténydemokráciával is. És persze a rendszerváltást követő balliberális kormányzatok sem tudtak megfelelni a saját kritériumaiknak: keveset mutattak fel az európai szociáldemokrácia gazdag hagyományaiból, és a liberálisok is túlságosan erőszakosak voltak a saját igazságaik terjesztését illetően. Már csak ezért – a kormányzati évek alatt felhalmozódott és nehezen felejthető hibák miatt – sem várható innen, erről az oldalról a Fideszt leváltani képes politikai erő. Amiről ugyanis nem tettek bizonyságot a rendelkezésükre álló kormányzati ciklusokban, azt nem lehet ellenzékként hitelt érdemlően bepótolni.
De más szempontból is nehéz a balliberális oldalról küzdőképes versenytársat állítani a Fidesszel szemben. Hiszen a dolog működik: a jobboldali szavazótábort a keresztény-nemzeti jelszavakkal sikerült megtéveszteni. Mert vajon mit szólt volna ugyanez a szavazótábor, ha a paksi atomerőmű fejlesztésében egy baloldali kormányzat állapodott volna meg – ugyanazokkal a feltételekkel, mint a magát jobboldalinak valló kormányzat? Alighanem visszhangozna a Kárpát-medence a fölháborodástól, hogy a kommunisták újra lepaktáltak az oroszokkal. A fideszesek saját magukat tartják a nemzet egyedüli letéteményesének. Ezzel összefüggésben kiderül a Fidesz-kongresszuson elhangzott, az ellenzék hiányán sajnálkozó kijelentésnek a cinizmusa. Arról nem is beszélve, hogy az ellensúlyok kiiktatása révén a jelenleginél nagyobb és erősebb ellenzék sem tudná ellenőrző szerepét megfelelő módon betölteni.
De vajon miért is bánna másként a Fidesz az ellenzékkel, ha korábban a vele szövetségre lépő koalíciós partnereit is lenullázta? S vajon nem a legnagyobb hipokrízis tönkretenni valamit, majd krokodilkönnyeket hullatni miatta?  
És persze benne van a Fideszben a neoliberálisok önző gazdaságpolitikájának logikája, mely szerint a társadalom fölemelkedéséhez elegendő egy bizonyos réteget preferálni, a többi majd csak fölzárkózik, mert az előnyhöz juttatottak magukkal húzzák a lemaradók széles rétegeit. De ezt a gazdasági folyamatokba való be nem avatkozás liberális alapelvét is megspékelték a saját hatalomgyakorlásuk specialitásaival: ők bizony könyökig belenyúlnak ezekbe a folyamatokba. Kiválasztják a kedvezményezettek körét, mégpedig a politikai elköteleződés alapján, s mi sem áll tőlük távolabb, mint hogy a piac önmagát korrigáló – és amúgy sem működő – mechanizmusával foglalkozzanak. Politikai holdudvaruk anyagi gyarapodását hathatósan feledtetik a nemzeti színű szólamok. A balliberális ellenzék kritikája pedig süket fülekre talál.

Az ellenzéknek szembe kell néznie múltjával

Politikai életünk tisztázódásának velejárója lenne, hogy a balliberális ellenzék is nézzen szembe a múltjával. Nem a régmúltjával, mert annak már a Fidesz a manipulatív ébren tartója, hanem a közelebbivel. Amikor a jobboldalt, főleg az SZDSZ sugallatára, leminősítették, politikusait antiszemitának, rasszistának, irredentának nevezték, majd ennek jegyében a KDNP és az FKGP tönkretétele láttán gondtalanul kárörvendeztek. A Fidesz elvégezte helyettük azt, ami nekik nem állt módjukban. Csak késedelmesen érzékelték, hogy amit a Fidesz tesz, az nem a korábbi politikai szövetségesek, hanem csakis a saját javát szolgálja.
S hogyan és miért lett a Fidesz a baloldali diktatúra letéteményese? A legegyszerűbb válasz az, hogy a volt pártállami vezetőket is megünneplik és kitüntetik, ha kormányzatuk politikáját támogatják. Olyan gyakorlatot teremtenek, amelyet balliberális oldalról meglehetősen nehéz bírálni. Hiszen ezeket a politikusokat korábban a balliberálisok is favorizálták. A kritika önellentmondásba fullad.
Ennél a momentumnál eszembe jut az első szabad választást követő parlamenti ülésnapok egyik emlékezetes fölszólalása. Akkor történt, amikor már elkezdte a munkáját az új országgyűlés, de az új kormány még nem alakult meg. Ezért a bársonyszékekben az előző kormányzat tagjai ültek. Akkor tette fel nyilvánosan a plénum előtt Hack Péter képviselőtársam az emlékezetes kérdést: „Miért és meddig ül még a népköztársaság kormánya a parlamentben?”
Nem hiszem, hogy a felszólaló vagy az újonnan megválasztott képviselők bármelyike elhitte volna, hogy a kérdés átértelmezve ugyan, de negyedszázaddal később sem veszít aktualitásából. Mert Országunk Házában még mindig azok a téveszmék kísértenek, amelyek a korábbi évtizedeinket terhelték. Hiszen az úgynevezett konszolidáció évei alatt a Nyugatról idelátogató újságírók ugyanazt írták Kádárról, mint amit ma a hazai hozzáértők mondanak az Orbán-kormányról. Annak idején azt állították, hogy ha teljesen szabad választások lennének Magyarországon, az emberek akkor is Kádár Jánost választanák meg. Vagyis Kádár és rendszere – miként a mostani – leválthatatlannak látszott. Mert akkor is, most is a látszatok rabjai voltunk és vagyunk. Ettől kell szabadulni.
Éppen ezért csak a félrevezetett jobboldali sokaság felvilágosításától várható a megújulás.
A rendszerváltás kezdetére visszatekintve tesszük fel a kérdést: hová tűnt a jobboldal? S a válasz: ott van a Fidesznél – és meg is mosolyoghatjuk a naivnak minősíthető felvetést, hiszen a jobboldaliságnak hazánkban igencsak széles bázisa van. Minek keresni azt, ami erőteljesen jelen van? Jelen van, de félrevezetettségben és meghasonlottan. Ezért elsősorban ezt a szavazótábort kell kiszabadítani a látszatok rabságából, hogy a Fidesz leleplezhető, majd legyőzhető legyen.
S miként a Kádár-rendszert, ezt sem legyőzni, hanem leleplezni nehéz.

Olvasson tovább: