Kereső toggle

Az ellenségem barátja a barátom?

A Merkel–Erdogan-paktumról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hárommilliárd euró, vízumliberalizáció és a török uniós csatlakozás felgyorsítása – ezeket kapta ajándékba Ankara Brüsszeltől – pontosabban Brüsszeltől és Berlintől – a migrációs válság megoldásában való közreműködésért az uniós országok és Törökország kormányfőinek hétvégi csúcstalálkozóján. A megegyezés – legalábbis átmenetileg – enyhülést hozhat a 2015 folyamán Európa politikai rendszereit alapjaiban megrendítő migrációs krízisben. Törökország, mintha csak bizonyítani akarta volna, hogy eddig is úrrá tudott volna lenni a menekültválságon, a megállapodás másnapján megállított 1300, Görögország felé tartó menekültet. Ám a paktum akár néhány éven belül sokkal súlyosabb problémákat okozhat, mint amit az egyezség tető alá hozói megoldani véltek vele.

A megállapodást, amit annak ellenére érdemes Merkel–Erdogan-paktumnak nevezni, hogy a török államfő nem volt jelen a csúcson (Törökországot Ahmet Davutoglu miniszterelnök képviselte), két bajban lévő fél kötötte. Közös bennük, hogy jelentős részben maguknak köszönhetik a 2015-ben rájuk köszöntő katasztrófát. Az unió tagországait nemcsak felkészületlenül érte az idei milliós bevándorlási hullám, de egészen mostanáig nem találtak megfelelő eszközt határaik megvédésére. Törökországot pedig az ország határain ki-be járkáló dzsihádisták terrorhadjárata, majd a török–kurd konfliktus fellángolása, végül a török–orosz hidegháború rázta meg az idén.

Szíria tragédiája – Európa problémája

A polgárháború 2011-es kitörése óta csak idő kérdése volt, hogy Szíria tragédiája mikor robban rá Európára. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint idén nyáron Szírián kívül 4 millió 87 ezer szír menekült élt. Közülük 1,94 millió Törökországban, 1,1 millió Libanonban, 628 ezer Jordániában, 249 ezer Irakban, 132 ezer Egyiptomban és 24 ezer Észak-Afrika más országaiban. Hogy Törökország szerepe mekkora az Európára zúduló migrációs krízis kialakulásában, azt jól mutatja, hogy az idei év első 8 hónapjában az Európai Gazdasági Térségben (azaz az EU-ban, Norvágiában, Svájcban, Liechtensteinben és Izlandon) beadott 1,2 millió menedékkérelem 22,4 százalékát a Szíriából érkezettek adták be. Ők gyakorlatilag kivétel nélkül Törökországon keresztül értek uniós területre, de az Afganisztánból, Pakisztánból és Irakból érkezettek túlnyomó része  is Törökországon át érte el az unió határát.

Kétségtelen, hogy Törökországra elképesztő teher hárult a szíriai háború következtében otthonukat elvesztő menekültek ellátásában, mint ahogy az is – ahogy erről a Hetek június 19-i számában megjelent Halálos dilemma című írásunkban megemlékeztünk –, hogy a nemzetközi közösség éveken át vaknak és süketnek tettette magát az Európa szomszédságában zajló humanitárius katasztrófával kapcsolatban. A NATO májusi, Törökországban megrendezett külügyminiszteri tanácskozásán Davutoglu arról beszélt, hogy az addig hozzájuk menekültek élelmezésére, egészségügyi ellátására és oktatására 6,5 milliárd dollárt költöttek, ám a nemzetközi szervezetek ehhez csupán 350 millió dollárral járultak hozzá.

Törökország: tettes és áldozat

Arra tehát, hogy az Európai Uniónak valamilyen formában részt kell vállalnia a törökországi menekültek ellátásából, ha nem akarja őket saját területén fogadni, számítani lehetett. Ha a vasárnap megszületett megállapodás pusztán a törökországi menekülttáborok működésének finanszírozásáról szólna, akkor is felmerülne a kérdés, hogy mi történik az iraki Kurdisztánban, továbbá a Jordániában és Libanonban élő szírekkel, a Pakisztánban és Iránban menedéket talált afgánokkal, akiket a befogadó országok nem tudnak „Európára ereszteni”, így kicsikarva az unió támogatását. Ám mint kiderült, arról a migráció-ügyben legkeményebb európai vezetők is meggyőzhetőek, hogy anyagi áldozatvállalás nélkül nincs megoldás a krízisre. Viszont a Törökországgal alkudozó európai vezetők az alapvető humanitárius és pragmatikus szempontokon túl mintha elfeledkeztek volna néhány lényeges dologról.

Először is Törökország nem csupán a kétmillió menekült fogadása miatt érintett a szíriai polgárháborúban, hanem mint annak egyik kirobbantója is. Törökország jelenlegi elnöke, a 2003 óta előbb kormány-, majd államfőként Ankara politikáját domináló Recep Tayyip Erdogan az „arab tavaszban” elsősorban a török befolyás arab országokra történő kiterjesztésére, neoottomán birodalomépítésre látott lehetőséget (lásd: Erdogan hadba lép. Hetek, 2015. augusztus 7.). Az „arab tavasz” zavaros, egyszerre demokratizálódást és iszlamizációt követelő mozgalmai pedig példaképként tekintettek az önmagát demokratikus és „mérsékelt iszlamista” vezetésként eladni próbáló törökországi rezsimre. Szíria a török birodalomépítés kísérleti telepe lett – Erdogan elszántságát növelte, hogy Törökország másik déli szomszédja, a síita többségű, de szunnita terrorszervezetek által szorongatott Irak Szaddám Huszein bukása után a szintén síita Irán befolyása alá került.

Ellenségem barátja

Erdogan Szaúd-Arábiához és Katarhoz hasonlóan sem pénzt, sem energiát nem sajnált a szíriai ellenzéktől, de hiába számolt már 2011-ben Aszad közeli bukásával, a szír diktátor – a háta mögött Moszkvával, Iránnal és a Hezbollahhal – szívósabbnak bizonyult Erdogan régi szövetségesénél, a 2011-ben megbuktatott és kivégzett líbiai diktátornál, Kadhafi ezredesnél. Az Aszad-ellenes koalíció kudarca nyomán a török, szaúdi és katari hátterű Szabad Szíriai Hadsereg 2013-14-ben jelentősen vesztett befolyásából, miközben a szunnita szíriai területeken megerősödött az al-Kaidához tartozó al-Nuszra Front és az Iszlám Állam.

 Ankara következetesen tagadja, hogy a Szabad Szíriai Hadsereghez tartozó csoportok mellett a két terrorszervezetet is támogatná, ám Erdogant rendszeresen vádolják ellenfelei (így a kurd felkelők, de az utóbbi napokban már Putyin orosz elnök is) az Iszlám Állam és az al-Nuszra Front támogatásával. Az Európai Uniót mintha ezek a vádak nem zavarnák – a migrációs krízisbe belerokkant Európa a jelek szerint feladta a saját határainak megvédését, és úgy döntött, a válság megoldását ráhagyja annak egyik előidézőjére. Pedig ha az Iszlám Állam Európából érkező utánpótlásának Törökországon történő zavartalan átáramlására, vagy az Erdogan ellenfelei szerint szintén Ankara érintésével bonyolódó iszlamista műkincs- és olajexportra gondolunk, talán nem ártott volna a pánikszerűen megkötött megállapodás előtt gondolkodni.

Közvetlen életveszély

De a helyzet annál is súlyosabb, mint hogy az unió – a kezelhetetlen bevándorlási hullám okozta pánikban – az Iszlám Állammal üzletelő regionális középhatalomnak szolgáltatja ki saját határai őrzését. Idén ugyanis az is kiderült, hogy az Iszlám Állam magának Törökországnak a belpolitikai életébe is képes beavatkozni – és minden egyes beavatkozása Erdogant és támogatóit erősítette, és az elnök ellenfeleit gyengítette. A nyáron a szír határ közelében fekvő Surucban több mint 30, októberben pedig Ankarában 100 kurdbarát baloldali ellenzékivel végzett a dzsihádista halálszekta – és a török kormány mindkét merényletet a kurdokkal történő fizikai leszámolásra használta fel mind Törökországon belül, mind pedig Szíria és Irak északi részén. Ráadásul jelenlegi ismereteink szerint mindkét tömeggyilkosságot az Iszlám Államhoz csatlakozott török állampolgárok követték el – olyan emberek tehát, akik Brüsszel és Berlin Ankarával kötött alkuja szerint nemsokára vízum nélkül vagy jelentős könnyítésekkel utazhattak volna az Európai Unió területére. Ez már messze nem „csupán” morális és identitáskérdés, hanem közvetlen életveszélyt jelentő súlyos biztonsági probléma.

Az európai vezetők pánikreakciójából született Erdogan–Merkel-paktum ráadásul – legalábbis elvben – újra megnyitja az utat a török EU-csatlakozáshoz vezető tárgyalások előtt. Pedig ha valamire nincs szüksége az ezer problémával küzdő uniónak, akkor az a 75 milliós, nem csupán muszlim többségű, de közel másfél évtizede iszlamista irányítás alatt álló Törökország csatlakozása. Szomorú, hogy az ebben rejlő veszélyekre többek között a magyar miniszterelnök sem hívta fel európai kollégái figyelmét a csúcs előtt. Kétségtelen, hogy könnyebb Európa identitását 15 éves, a fél világon átgyalogolt afgán fiúkkal, mintsem Erdogan rezsimjével szemben megvédeni, de igazi kurázsira épp ez utóbbihoz lett volna szükség.

Az Erdogan-rezsim nem a szövetségesünk

A kurdokkal szembeni rasszista elnyomásra, a politikai szabadságjogok sárba tiprására, a mindennapos erőszakra épülő török állam ugyanis, bár történelmi okokból élvezi a NATO védelmét, a szövetség védőpajzsa mögül évek óta támogatja a szíriai iszlamistákat, akik – ez a napnál világosabban kiderült az idén – létükben fenyegetik az európai országok polgárait. Törökország nem a Nyugat szövetségese, hanem árulója mindennek, ami a szabad világ számára fontos. Európa vezetői életveszélyes játszmába kezdtek azzal, hogy rábízták a kontinens határainak védelmét.

Olvasson tovább: