Kereső toggle

Kispártok és magas hivatalok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tisztában vagyok vele, hogy a költségvetési összeg megszerzése reményében induló, kamuval és biznisszel vádolt új pártok még az utált bürokráciával szemben sem számíthatnak osztatlan rokonszenvre – márpedig ezúttal róluk lesz szó. Az ő védelmükről. Ami persze nem a sokszor valóban tagadhatatlan csalást illeti, hanem a maguk kevéssé ismert, sajátos nehézségeiről szól, amely – ha legkevésbé sem nyílegyenesen, de végső soron – a hazai demokrácia, a népakarat érvényesülésének gondját-baját is feltárja valamelyest.

Önmagában a költségvetési kampánypénz megszerzésének terve nem feltétlenül az eltulajdonítást sugalmazó ördögtől származik. Már a választási kampány előtt is akadt olyan politikus, aki bevallottan ebből szándékozott pártot építeni, hogy nem a mostani, hanem a négy év múlva esedékes választásokra már egy országos szervezet segíthesse a remélt sikert.

Azt is tudjuk, hogy a hazai pártstruktúra nem feltétlenül képezi le a magyar állampolgár pártpolitikai igényeit. Ahogy erről alkalomadtán a közvélemény-kutató cégek is beszámolnak. Megfelelő anyagiak híján nincsenek, nem is lehetnek új jelentkezők, s ha mégis, legfeljebb erőtlen próbálkozás lesz az osztályrészük, ha a meglévő térkép átrajzolásába fognak: a struktúrák – legalább is kontúrjaikat tekintve – jobbára változtathatatlanok. És ez az a momentum, amely a hazai demokrácia továbbépülésének, avagy további leépülésének lehetőségét döntő módon befolyásolja. Mert a dolog veleje az, hogy érvényesül-e a választópolgári akarat szabadsága, avagy sem.

A szavazástól való távolmaradás oka nem mindig a nemtörődömség, legalább annyira szerepet játszik benne a jogos elégedetlenség is. A szavazáson való részvételnek sem az egyetlen lehetséges indítéka az elégedettség, avagy a rajongás, hanem a megváltoztathatatlanba való belenyugvás is. A két egymástól eltérő magatartás olykor ugyanarról a tőről fakad: az egyik a szabadságjogait a struktúra fogságában nem hajlandó gyakorolni, a másik ugyanezeket a korlátokat elviselve cselekszik.

Az pedig immár tagadhatatlan, hogy a kis pártok részéről ezen a választáson volt csalás és akár a nagyobbak részéről is visszaélés, de nem zárható ki az sem, hogy az újonnan jelentkezők körében lehetett tisztességes igényű útkeresés is. S ha már az elemzők szóvá teszik, hogy a jelenlegi jobboldal nem felel meg a saját kritériumainak sem, akkor feltételezhető, hogy az újonnan induló jobboldali pártok némelyike éppen ezt a méltatlanul elhullajtott fonalat kívánta fölvenni. Főleg akkor, ha – az ajánlásgyűjtés csalástól sem visszariadó tülekedésétől távol tartva magát – időközben lemondott az országos lista állításának anyagi támogatást jelentő lehetőségéről.

A kis pártok tehát nem feltétlenül azért lenézendően kicsik, mert nincs programjuk, inkább az apparátus hiányzik, amellyel parlamenti társaik rendelkeznek, arról a szűk kampányidőszakban behozhatatlan előnyről nem is beszélve, hogy amazok négy évvel korábban kezdik a kampányt. 

Igen méltánytalan, ha az újonnan induló kis pártokat éri utol a kétségtelenül magas hivatalok kérlelhetetlen szigora, az ajánlóívek határidőre történő leadásának bizonyos esetekben indokolt mulasztása miatt milliós nagyságrendű összegeket terhelve rájuk. Mégpedig érdemi vizsgálat nélkül. Merthogy valamely formai hiba csúszott a fellebbezésükbe, amelyet az egyéni választókörzetekhez lehetett mindössze háromnapos határidő alatt eljuttatni.

S ahogy a helyi, úgy a Nemzeti Választási Bizottság is erre, a már időközben persze kijavított formai hibára – adott esetben a párt nyilvántartási számának hiányára – hivatkozva utasította el a fellebbezést. A formai követelmény nem is egészen érthető, hiszen az említett szám nélkül a Bizottság nem is veszi nyilvántartásba a szervezetet.

Meglehet, ezeknek a választási bizottságoknak csak arra van jogosítványuk, hogy a határidő elmulasztását szankcionálják. De sebaj! Van lehetőség a fellebbezésre a Kúriához. Ez már másod- vagy harmadfoknak számít, s itt már a dolog érdemi elbírálása fog következni! Hiszen végül is, ha az előbbi magas hivatalok tekintélyükhöz méltatlannak tartották, hogy a szegény ügyfelet hiánypótlásra szólítsák fel, most, mivel a hiánypótlás enélkül is megtörtént, a fellebezésnek el kell jutnia az érdemi vizsgálatig. Hiszen a bíróságok mégiscsak azért léteznek, hogy vitás ügyekben érdemi döntést hozzanak.

Nem ez történt. A Kúria megismételte a legelső fokon hozott döntést, minden érdemi vizsgálat nélkül. Ahogy aztán az Alkotmánybíróság is. Pedig a taláros testületnek még az is a becses figyelmébe ajánltatott, hogy ez az érdemi vizsgálat nélküli, példás szigorúság azokat az alapvető alkotmányos jogoknak az érvényesülését veszélyezteti, amely a gyülekezést, a szabad pártalapítást érinti, hiszen olyan milliós tételeket hárít egy-egy apparátus nélkül alig egzisztáló szervezetre, amely annak létét, további működését szinte lehetetlenné teszi.

Az efféle túlzott szigor inkább valami rejtegetnivaló hiányosság kompenzálása és nem a komolyság jele. Mégiscsak a jogállamiság érvényesülésével lehetnek gondok ott, ahol az ésszerűséget meghaladó követelmények lépnek fel.

De ha már valamiért elő kell venni ezeknek az újonnan jelentkező pártoknak némelyikét, akkor ne adminisztrációs vagy formai hibák miatt tegyék ezt, hanem az annál jóval súlyosabb, nem véletlenszerű, hanem tudatos törvénysértéseik miatt. Ámde a Nemzeti Választási Iroda hivatalos közleményében elzárkózott attól, hogy az ajánlóívek kitöltésével kapcsolatos visszaéléseket vizsgálja, az annál jóval kisebb súlyú leadási határidő-mulasztást viszont milliós bírságokkal bünteti.

Az ajánlóívekkel kapcsolatos visszaélések valóban veszélyeztetik a parlamenti választások tisztaságát, míg ez a határidőt illető mulasztás aligha. Félreértés ne essék! Aki nem tartja be a szabályokat, azt természetesen diszkvalifikálni kell. A határidő lekésése még megfelelő számú ajánlóív leadása esetén sem teszi lehetővé, hogy valaki képviselőjelölt lehessen. S még az sem lenne kifogásolható, ha a késedelem miatt bírságot, de ésszerű mértékű bírságot és nem milliós tételeket hárítanának az elkövetőkre. De a bürokrácia nagy úr. És amint már említettük, messze fölülmúlja az értelemmel még követhető mértéket. Hagyománya van ennek is, mégpedig nagy, történelmi időkbe nyúló hagyománya.

Ennek illusztrálására ide kívánkozik két olyan eset, amelyről Ráth-Végh István számol be. Ő az 1938-ban megjelentetett, Az emberi butaság kultúrtöténete című könyvének témáit folytatta évtizedekkel később, 1964-ben kiadott művében, a Hatalom és pénz-ben, ahol ugyancsak olyan egykori visszásságokról számol be, amelyek tanulságul szolgálhatnának az utókor számára. A Berliner Tageblatt 1913. augusztus 5-ei számában megjelent történet sok szempontból párhuzamba állítható az általunk említett esettel, mivel itt is egy jelentéktelen adminisztrációs tévedés okozott a hiba mértékét jóval meghaladó kellemetlenséget.

Egy hallei kereskedővel esett meg – meséli Ráth-Végh –, hogy valamelyik váltóján a bélyeget helytelenül írta át. A kelet hónapját betűkkel kellett a bélyegen keresztülírnia, ő azonban ezt számmal tette meg. A hallei fővámhivataltól a következő felszólítást kapta:

„Az Ön által forgalomba hozott, 1913. július 21-én esedékes váltón az okmánybélyeg szabálytalanul érvényteleníttetett, amennyiben a hónap betűk helyett számokkal jeleztetett. Emiatt Önt az 1909. június 15-ről kelt váltóbélyeg-törvény megsértésének vádja terheli.

Felhívom, hogy nyolc napon belül hivatalomban személyesen vagy írásban jelentse be, hogy óhajt-e észrevételt tenni a törvényes öt márka pénzbüntetés ellen, amely esetben töltse ki a mellékelt kérdőívet, s abban adja elő indokait.

Amennyiben a felhívásnak nem tenne eleget, büntetőparancs fog Ön ellen kibocsáttatni, ami ellen már csak a kihágási büntetőtörvénykönyv 38. §-ában engedélyezett jogsegélyt használhatja –, vagy pedig letartóztatása fog elrendeltetni.”

Esetünkben a büntetés mértéke nem öt márka, hanem több mint öt millió forint. Igaz azonban, hogy a letartóztatás sincs kilátásba helyezve, habár az összeg behajtásának procedúrája még nem kezdődött el, és ne felejtsük, ebben a magas hivatalok uralta világban semmi sem lehetetlen.

De nézzünk egy másik esetet, ahol már nagyobb összegről esik szó!

„Rómában, az 1911. esztendőben – írja Ráth-Végh – pályázatot hirdettek a posta-takarékpénztár építkezésére. A legkedvezőbb ajánlat 240 000 lírával volt olcsóbb, mint a többi. Szó sem lehetett róla, hogy más kapja a megbízást. De mégsem. Egyik pályázati feltétel az volt, hogy az ajánlatot egy líra és húsz centesimi értékű bélyeggel ellátott papirosra kell írni – az illető pedig csupán hatvan centesimis bélyeget használt! Eszerint az ajánlat nem felelt meg a vonatkozó feltételeknek, tehát – ez is pályázati feltétel volt – nem lehet figyelembe venni. A bizottságnak egyik ügyvéd tagja közvetítő indítványt tett: írjanak át az illetékhivatalhoz, hogy büntesse meg a vétkes építészt, amiért az államot hatvan centesimivel megkárosította, de ne dobjanak ki 240 000 lírát az ablakon, mert aki hozta, hibásan lépett, amikor bejött az ajtón. Hiába. Az ajánlatot nem vették tekintetbe.”

Az esetek számát tovább is lehetne szaporítani, s nem is kellene feltétlenül a távoli múltba visszamennünk, hogy kellő számú adalékra találjunk.

Valamihez mindig ragaszkodnunk kell, nem lóghatunk a levegőben. Ez történt az ajánlóívek leadásának kapcsán is: aki egyszer késik, az a jogérvényesítésről is egyszer és mindenkorra lekésett.

Ha törvényi kötelezettségünk írja elő, hogy felfüggesszük a gondolkodást, és félretegyük az emberség leghalványabb látszatát is, nehogy a gyengeség hibájába essünk, akkor a döntésünk a változó körülmények viszonylagossága ellenére sziklaszilárd keménységet és rendíthetetlenséget képes mutatni. Márpedig a Nemzeti Választási Bizottság, a Kúria és az Alkotmánybíróság rendíthetetlen.

De ha már így áll a dolog, akkor miért nem közölték a procedúra legelején, hogy formai hibát követően már nincs jogorvoslat, már nincs lehetőség a fellebbezésre. Hogy ami először kimondatott, az megfellebbezhetetlen. Ha megmondják, akkor sok fölösleges papírmunkától megkímélték volna a gyanútlan állampolgárt. Nem kellett volna ügyvédet fogadnia. Aki kamarai tag létére sem érti ezt az érdemi vizsgálat nélküli elutasítást.

Pedig érthető. Csak nem a jogállamiság felől kell megközelíteni az eseménysort, hanem a hatalom rendteremtő erejének szükségképpeni kinyilvánítása felől. Így összesen négy alkalommal volt lehetősége más és más hivatalnak egyre növekvő tekintéllyel ugyanazt elmondania, hogy a delikvensnek ne maradjon kétsége saját alkalmatlansága felől. Az ő tévedésével szemben még inkább kirajzolódik a magas hivatalok tévedhetetlensége. Az elutasításnak pedig már önmagában véve is mindig van valami pátosza. S annál nagyobb a pátosza, minél nyomatékosabb. Hiszen aki kétszer is hibázott – egyszer nem adta le idejében az ajánlóíveket, egyszer meg a bírságot megfellebező levelében formai hibát vétett –, annak többszörösen kell megízlelnie az elutasítás keserű piruláit.

És ezek annyira súlyos vétkek, hogy itt már semmit sem kell vizsgálni. Kész a verdikt.

„Fontosabb ügyek kapcsán… a polgárok mindig bizonyosak lehetnek az elutasításban” – írja Franz Kafka Az elutasítás című novellájában. S mi is, mint a novellában szereplő polgárok minden különösebb megrázkódtatás nélkül vehetnénk tudomásul a megváltozhatatlan szükségszerűséget.

Ámde volt egy olyan eset is, amely eltompult erkölcsi érzékünk ellenére kiválik a mindennapok közönyéből. Az ajánlóívek határidőre történő visszaszolgáltatását egy haláleset gátolta meg: egy napot késett az illető a leadással, mert a határidő napján meghalt az édesapja. A tragédia következtében ő maga is lélegeztetőgépre került. A halotti bizonyítványt és a halotti anyakönyvi kivonatot a már korábban felsorolt magas hivataloknak elküldték. De ez sem volt elegendő, hogy az esetet érdemben vizsgálják.

A száz ajánlóív ára: 5 075 000 forint. És egy ember életét vajon mire taksáljuk?

De legyünk nagylelkűek: a hivatalok is tévedhetnek. Hiszen mi magunk is annyiszor tévedünk. Erre hivatkozva mentegették valaha a bíróság tévedését a francia király előtt, mondván, a ló is megbotlik.

A válasz ez volt: – Egy ló, egy ló! De nem egy egész istálló!

Olvasson tovább: