Kereső toggle

Futballsirató

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még be sem kapcsolódtak a komoly együttesek az európai hadszíntér kupaküzdelmeibe, mi magyarok már egyetlen hazai klubnak sem szoríthatunk a továbbiakban. Soha nem fordult még elő az, hogy csapataink ilyen korán essenek el, most mégis megtörtént az elképzelhetetlen. A magyar futball régóta száguld lefelé a lejtőn, s egyelőre nem látni, megáll-e egyáltalán.

Éveken át abban reménykedtünk, hogy valamelyik hazai klub megélje a tavaszi küzdelmeket, ami egyben azt is jelentette volna, hogy ott vagyunk a legjobbak közt, az élmezőnyben. Utoljára ez a Debreceni VSC-nek sikerült, még a 2003/2004-es idényben. A legsötétebb éra a 2005–2007-es időszak volt, mikor is csapataink hulltak, mint a legyek, és egyetlenegy párharcot tudtak csak sikerrel abszolválni. Ezt az időszakot sikerült az idei kupaindulóinknak újra visszahoznia. Négy együttesünk (Győri ETO, Videoton, Budapest Honvéd, Debreceni VSC) közül a Honvéd tudott egy párharcot nyerni. A „noname” Celik Niksic gárdáját zúzták porrá 13–1-es összesítéssel. (A hazai 9–0-ás diadal után felmerült a bunda gyanúja.) A következő körben a szerb harmadik helyezett Vojvodina ellen már nem ment ilyen jól a góllövés, kettős vereséggel (0–2, 1–3) esett ki a Kispest, ráadásul úgy, hogy a párharc első meccsén 1–0-ás hátrányban a 20. perctől emberelőnyben játszott, a végeredmény mégis sima, 2–0-ás szerb sikert hozott.

A magyar bajnok Győri ETO – az izraeli bajnok Maccabi Tel-Avivval szemben – kilátástalan játékkal, a Honvédhoz hasonlóan kettős vereséggel (0–2, 1–2) búcsúzott a Bajnokok Ligájától. Szembetűnő volt, hogy mind fizikailag, mind mentálisan szinte a nullán vannak a magyar játékosok, akik képtelenek voltak hármat egymáshoz passzolni vagy egy párharcot nyerni, ráadásul a kaput 90 perc alatt egyszer (!) találták el.

A magyar kupagyőztes Debrecen a Kovács Pétert foglalkoztató norvég Strömsgodset együttesével került össze. Az első meccs 2–2-es döntetlennel ért véget, messzemenő következtetéseket azonban egyik csapat teljesítményéről sem tudtunk levonni, hiszen a mérkőzést egy magyar adó sem tűzte képernyőre, ellenben a visszavágóval. Meglehet, hogy a visszavágót sem kellett volna közvetíteni. Ugyanis a norvég ezüstérmes játékosai alázatos, kulturált, célratörő futballt bemutatva 3–0-al intézték el a szemmel láthatóan nagy magabiztossággal pályára lépő Lokit. A magyar csapat az első húsz percet leszámítva ötlettelenül, lassan és fásultan futballozott, nem lehetett kitalálni, hogy az edzőjük milyen utasítással küldte ki őket a pályára. Még az üres kapuba sem tudtak betalálni, pedig az ellenfél akkor már 10 emberrel játszott.

A legnagyobb pofont mégis a „nemzet csapatának” titulált Videoton kapta. A tavaly az Európa Liga csoportkörébe jutó, addig három előrébb rangsorolt minőségi csapatot (Slovan Bratislava, Gent, Trabzonspor) búcsúztató együttes szégyenszemre már az első körben elbúcsúzott az EL-től. A fehérvári szurkolók talán egy életre megjegyezték a Mladost Podgorica nevét, mint pár évvel ezelőtt az Újpest-szurkolók a Vaduzét. A podgoricai csapat egy utánpótlás-nevelő klub, átlagban 300 néző tekinti meg mérkőzéseiket. Az előző szezonban a hatodik helyet szerezték meg a bajnokságban. Játékosainak összértéke a transfermarkt szerint 2 650 000 euró, míg a Videotoné 16 275 000 euró. A kínkeserves hazai 2–1-es győzelem után idegenben egy megye 2-es szinten futballozó fehérvári alakulatot láthattunk, akik a 80. perctől emberelőnyben játszottak, a 92. percben mégis gólt kaptak s búcsúztak Európától. Ez a kiesés pedig méltatlan volt a Videoton FC nevéhez és múltjához. Szégyen a köbön, hogy Közép-Európából csak két ország nem ad csapatot a következő selejtezős körökre, és az egyik pont Magyarország.

Hogy mi vezetett idáig? A dolog többtényezős. Sokan abban látják a hibát, hogy az állam túlzott módon beleszól a sportba, azon belül is a futballba, amely kiemelt támogatásokban részesül. Stadionok épülnek milliárdokból az adófizetők pénzén, túlfizetett játékosok kapnak szerepet a bajnokságokban, akik hozzá nem értő edzők kezei alatt dolgoznak. Baj van az utánpótlással is, hiszen az akadémiákról csak szökőévente kerül ki olyan tehetség, aki külföldön is meg tudja állni a helyét. Ömlik a pénz a fociba, míg a teljesítmény egyenlő a nagy nullával. Egyes csapatoknak annyi támogatója van, hogy a nevük nem fér ki a mezre. Eközben az NB1 színvonala meg sem közelíti azt a szintet, amit futballnak lehetne nevezni, míg a válogatottunk ‘86 óta nem jutott ki nagy világversenyre. A csapatok pedig tele vannak légiósokkal. Az ETO-ban a Maccabi elleni első meccsen hat, míg a visszavágón három magyar játékos volt a pályán. Az izraeliek soraiban két külföldi kapott szerepet. A Debrecenben nyolc magyar lépett pályára, nyolc norvég ellen, a Honvéd idegenben öt, otthon hat légióssal állt fel, míg a Vojvodina csak hárommal. A Vidiben négy magyar volt jelen a kieséskor, míg az ellenfélnél egy légiós. A hab a tortán az, hogy egyes játékosok egy hónapban annyi pénzt keresnek, mint egy átlagember fél-egy év alatt, nem beszélve arról, hogy sok csapatnál szolgálati autó és lakás dukál a spílereknek. Elkeserítő a helyzet, főleg azért, mert a médiából folyamatosan bombázzák a fociszerető embereket azzal, hogy a színvonal folyamatosan nő, a foci megújul, és minden a legnagyobb rendben. Hát nem.

Magyarországon sok családnak nem jut napi betevő az asztalra, míg az agyonsztárolt futballistáink milliókat keresnek a semmivel. Nem csoda, hogy több sportág jeles képviselője ad hangot annak, hogy azonnal zárják el a milliós futballcsapot, és olyan sportokra, sportolókra költsenek, akik méltón képviselik hazánkat s érnek el sikereket tizedannyi pénzből, mint „labdarúgóink”. Az emberek csak válaszokat szeretnének. Miért épül a miniszterelnök háza mellett stadion és miből? Miért állami pénzen épülnek fel a stadionok? Hogy lehetséges az, hogy olyan emberek kapnak a televízióban szerepet hétről hétre, akik élő műsorban rasszista kijelentéseket tettek, vagy a feltárt és a bíróságon bemutatott bizonyítékok szerint okiratot hamisítottak és sikkasztottak? Szomorú, hogy Puskás Ferenc hazájában ilyen és ehhez hasonló dolgok történhetnek, a számtalan bundáról nem is beszélve. Egyre kevesebb a néző a lelátókon, több stadion katasztrofális állapotban, míg a vezetők a haverokkal és barátokkal karöltve annyi pénzt tesznek zsebre, amennyit csak szeretnének. Ez nekik biztos jó, nekünk viszont nem. A focinak a szórakoztatásról kéne szólnia, s el kéne feledtetnie minden hétvégén az átlagember gondjait, legalább 3 órára.

Olvasson tovább: