Kereső toggle

A kiszámíthatatlansági tényező

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Történt az utóbbi napokban-hetekben néhány meglepő, aligha előrelátható, vagyis az elemzők által sem kalkulált, legalábbis regionális jelentőségű politikai esemény. Három közülük kivált érdemes lehet megkülönböztetett figyelmünkre.

Mindenekelőtt persze a kitartó törökországi tüntetések. Erdogan miniszterelnök iszlamista pártja tíz éve van kormányon, s ez idő alatt kivezette az országot a gazdasági krízisből, érezhetően emelte az emberek életszínvonalát. Ugyanakkor az elszánt Erdogan megszabadult a hadsereg Nyugat-barát, mindig is a szekularizáció zálogának tekintett főtiszti karától – anélkül, hogy felmondta volna a török NATO-tagságot –, és ezzel a folyamattal párhuzamosan fokozatosan megerősítette az iszlám politikai befolyását. Ami nyilvánvalóan nyugtalanította ugyan a Kemal Atatürk óta mindinkább világiasodó polgárságot, de a belpolitikai viszonyok soha nem mérgesedtek el annyira, hogy bárki is számított volna olyan erejű és annyira kiterjedt tüntetésekre, mint amilyenek legutóbb egy látszólag politikamentes környezetvédő akció nyomán robbantak ki Isztambulban.

Egyszeriben világossá vált, hogy a török társadalom lefojtott indulatainak elszabadulásához elég egyetlen szikra. Kiderült, hogy az Erdogan-rezsim iszlamizáló, teokratikus törekvései sokkal mélyebben sértik, ezért a vártnál sokkal nagyobb ellenállásra is sarkallják elsősorban a városi fiatalságot, és ez a lökéshullám a politikai ellenzéket is új reményekre jogosítja. A miniszterelnök ugyan durva rendőrségi akciókkal töri le a megmozdulásokat, ám ha sikerülne is elfojtania a mostani lángokat, megjósolható, hogy a közeljövő Törökországában akár választások révén, akár másként, de mindenképp figyelemreméltó politikai földmozgások lesznek.

Más a helyzet persze Iránban, ahol ugyan békésen zajlott le az államfőválasztás, eredménye viszont felér egy kisebb forradalommal. Tudni kell, hogy valamennyi engedélyezett aspiránst a legfőbb vallási vezető választotta ki, természetesen gondosan ügyelve, hogy legtöbbjük ismert keményvonalas politikus legyen. Khamenei ajatollah abból indult ki, hogy bármelyikük nyeri is el a posztot, bízvást nem jelent kockázatot. Egyedül a „vigaszágon” induló, relatíve mérsékeltnek tartott Rohaninak nem adott semmi esélyt, mert azt hitte, ismeri az iráni közhangulatot, a nép többségének feltétlen elkötelezettségét a rendszer iránt. De csalódnia kellett. Rohani már az első fordulóban tönkreverte riválisait, és fölényesen nyerte az elnökválasztást. Ne értékeljük túl persze ezt a fordulatot; a mai Iránban a fundamentalista vezetésnek nincs alternatívája, Rohani mérsékeltségéről pedig legfeljebb a síita radikálisokkal való összevetésben beszélhetünk. Mégis jelzésértékű, hogy a biztosnak hitt papírformával szemben a reformistának tekintett, négy nyelvet beszélő diplomata elsöprő támogatást kapott a több mint hetvenszázalékos részvétellel megtartott választáson. Mert ez arra vall, hogy Irán politikai héjái nem érzékelték a szavazói preferenciák változását. Ha képesek lettek volna rá, Rohani még a startvonalra sem jutott volna el.

Ami Csehországban a Nečas-kormánnyal, és személyesen a miniszterelnökkel történt, az pedig minden bizonnyal páratlan jelensége a kelet-közép-európai államok rendszerváltás utáni, immár demokratikus időszakának. A jobbközép koalíció vezetőjeként hatalomra került Petr Nečas – ha úgy tetszik – egyfelől a saját politikai tisztességének, másfelől balekségének esett áldozatául. Miután karrierjét feddhetetlen közszereplői múltjának köszönhette, kiérdemelve a „tiszta” melléknevet, a kormányfői megbízatás elnyerése után sietett létrehozni egy olyan pártatlan, kizárólag a törvényeknek elkötelezett ügyészséget, amelynek kiemelt feladatává tette a kormányzati korrupció felderítését. Nečas feltehetően nem sejtette, hogy ezzel épp a kabinetfőnökét sodorja megérdemelt veszélybe; tudniillik a hölgy – akinek nem mellesleg viszonya volt Nečas-szal – a titkosszolgálattal figyeltette a kormányfő válófélben lévő feleségét. A malőrt tetézte, hogy a vizsgálat szerint Nagyová különféle állásokat is kijárt pártfogoltjainak, vagyis enyhén szólva többrendbelien túllépte a hatáskörét. Az ügyészség pedig csakugyan megfelelt Nečas elvárásainak. A sztori tehát szomorúan ért véget a lemondani kényszerült kormányfő számára, de lelkesítheti a demokrácia híveit: hihetetlen bár, mégis minden úgy működött, mint egy normális jogállamban.

Vajon leszűrhető-e valamilyen közös tanulság ezekből az eseményekből? Annyi feltétlenül, hogy a politikában a legkevésbé sem elhanyagolható az úgynevezett kiszámíthatatlansági tényező. Tűnjön bár paradoxonnak, de azt is mondhatjuk: számolni kell vele. Minden helyzetben és folyamatban érdemes tisztán látnunk, hogy nem láthatunk mindent előre. Hogy mind a kedvező, mind a káros váratlanságok hozzátartoznak a politika természetéhez.

És ne ijedjünk meg: ez nem cáfolata, hanem része a racionalitásnak.

Olvasson tovább: