Kereső toggle

Összeesküvők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Természetesen a legkevésbé sem valószínű, hogy Kopits György írása, amit múlt héten a Wall Street Journal közölt, meg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szinte ugyanakkor kiadott jelentése a magyar gazdaság állapotáról valamiféle összehangolt akció volna „a kormány lejáratására” – ám egyáltalán nem okozna meglepetést, ha például Kumin Ferenc, a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkár ekként próbálná értelmezni a két publikáció időbeli egybeesését. Hiszen a kabinet illetékesei mostanában jószerével minden külföldről származó szakmai avagy politikai bírálatra azzal a szépen fejlett összeesküvés-elmélettel válaszolnak, miszerint az európai baloldaliak és liberálisok aknamunkát folytatnak ellenünk. Hogy miért? Mert a kormány unortodox politikája sérti a nagy világcégek érdekeit –  lásd: bankadó és rezsicsökkentés –, világos tehát, hogy bértollnokaikkal és politikai vazallusaikkal megtámadtatnak bennünket.

Ezzel a megejtő teóriával azonban van némi probléma. Ha körülnézünk a világban, nem épp úgy tűnik, hogy a kormány politikájával szemben kizárólag az európai baloldal sietne fellépni. Mert mind az Európai Unió vezetése – ideértve a Bizottság elnökét és az uniós normák betartatásáért felelős biztosok többségét –, mind például Angela Merkel német kancellár is jobboldali, az Orbán-kurzust velük együtt kritizáló rangos orgánumok jórésze úgyszintén.

És történetesen Kopits György, aki azelőtt a Költségvetési Tanács elnöke volt, nemkülönben konzervatív beállítottságú; az IMF-ről pedig, mint nemzetközi szervezetről értelmetlen is volna bármiféle pártos elkötelezettséget feltételezni. Ha tehát mindezen szereplők finoman szólva is aggályosnak tartják, ami az utóbbi három évben Magyarországon a gazdaságpolitikában történik, akkor ennek okát legfeljebb a hamis kormányzati propaganda indokolhatja mással, mint legjobb szakmai meggyőződésükkel.

Persze, kétségkívül igaz, hogy amiként egyre nyilvánvalóbb lett, milyen mértékben alakítják a magyar gazdaság viszonyait pőrén hatalomtechnikai szempontok, úgy váltak a külföldi kommentárokban is határozottabbá a politikai értékítéletek. Magyarán, a Nyugat kezdte megérteni, hogy a korábban naiv jóhiszeműséggel pusztán dilettantizmusnak vélt gazdasági ámokfutás valójában egy eltökélt társadalmi átalakítás eszközeként szolgál. Ha relatíve lassan is, de kénytelen volt átlátni: itt olyan autoriter rendszer épül, amely azért iktatja ki az alkotmányos jogállam fékeit és ellensúlyait, hogy a saját klientúrája javára végrehajtott, immár akadálytalan vagyoni „átrendeződéssel” leválthatatlanná tegye a kormánypártot.

Ezért az utóbbi időben már a politikai értelmezésektől általában tartózkodó hitelminősítők némelyike is utalt elemzésében arra, hogy a magyar alkotmányosság megrendítése és a befektetői bizalom elvesztése szorosan összefügg; hogy a lefagyott hitelezés és a visszaesett gazdasági növekedés hátterében a kormány demokratikus deficitje áll. Nem véletlen, hogy Kopits György, aki nemzetközi viszonylatban sem elhanyagolható szaktekintély, elérkezettnek látta az időt a kifejezetten politikai vészjelzésre. Az ő szemében az Alkotmánybíróság döntéseit is felülíró, korlátlan hatalom ma kísértetiesen arra a Kádár-korszakra hasonlít, amelyben minden állami intézményt a párt Politikai Bizottsága irányított.

És Kopits azt kérdi: vajon megállítható-e a gazdasági és politikai erózió Magyarországon? Úgy véli, hogy az uniónak immár fel kell lépnie a magyar kormánnyal szemben – mégpedig „az állampolgárok jólétének fenntartása érdekében”. Ez a fogalmazás persze kevéssé pontos, hiszen jólétről itt már nemigen beszélhetünk; helyesebb, ha azt mondjuk, hogy legalább meg kell állítani a társadalom különböző csoportjainak további leszakadását. De azért egyértelmű, mire gondol Kopits, aki egyáltalán nem a külföldi tőkét, sokkal inkább az ország lakosságát félti az orbánizmustól, hiszen például a bankszektor és a multinacionális vállalatok mértéktelen megsarcolásán valójában a „magyar emberek” veszítenek igazán: munkahelyet, biztonságot, hitelt, növekedést.

Megállapításai törvényszerűen csengenek össze az IMF-jelentéssel. Amely nem utolsó sorban ugyancsak arra hívja fel a figyelmet, hogy „az alacsony jövedelmű csoportok megfelelőbb védelmére” van szükség; és a kormány minden korábbi híresztelésével ellentétben sem a nyugdíjak csökkentését, sem megadóztatását nem javasolja. Kifejti viszont, hogy a gazdaságirányítás hibái, illetve kiszámíthatatlan beavatkozásai a piaci folyamatokba az utóbbi tíz év legalacsonyabb GDP-arányos beruházási rátáját „eredményezték”, és amennyiben ez a politika nem változik, a költségvetés tervezett számai sem idén, sem jövőre nem teljesíthetők.

A kormányzati kommunikáció nyilván a „kipaterolt” IMF aktuális elemzését is a szervezet „sértettségének” tulajdonítja majd, mint ahogy Kopits György véleményét máris így kommentálta – de a makacs tényeket ezzel az üres vádaskodással nem kerülheti meg.

Olvasson tovább: