Kereső toggle

Kétfrontos harc

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kommunikációs akciósorozatba kezd hamarosan a kormány; minden háztartás kap egy tájékoztató füzetet az elmúlt két és fél év sikereiről, aztán folyamatosan jönnek majd az újabb és újabb plakát-és médiahirdetések, amíg a máris több mint egymilliárdos keretből futja. Bár nincsenek kételyeink azt illetően, hogy ha a választásokhoz közeledve elfogyna a pénz, további tetemes összegeket fektetnek a remélt győzelembe. Ezek a várható invesztíciók persze nem számítanak hivatalos kampányköltségnek; dehogy, hiszen tudjuk, hogy mindezzel a kormány csupán rendes tájékoztatási kötelezettségének tesz eleget.

Mindenesetre ezt a kommunikációs rohamot nem lesz könnyű levezényelni. Ha ugyanis az elmúlt két és fél év gazdasági adatsorát végigvesszük, enyhén szólva lehangoló képet kapunk az ország helyzetéről. Köztudomású, hogy recesszióba kerültünk, annak minden drámai jellemzőjével, vagyis csökkent az ipari termelés, a nemzeti jövedelem, a bérek vásárlóértéke, a beruházási hajlandóság, a növekedés, a fogyasztás és a munkahelyek száma. Mindennek alapján tehát lehetetlennek tűnik sikerpropagandát folytatni – hacsak az akciósorozat kimunkálói nem olyan meseelemekkel traktálják majd az állampolgárokat, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A minta egyébként már elkészült: Orbán Viktor évértékelő beszéde éppen ezt a minden reális alapot nélkülöző víziótechnikát alkalmazta; gondosan ügyelve, nehogy egyetlen ponton is beleütközzön a tényleges viszonyokba.

A nem kampánynak nevezett kampányra szerződő cégek részletes központi iránymutatás nyomán dolgoznak majd, amely megszabja, milyen témakörökre és szlogenekre kell építeniük. Itt van például a „versenyképes állam” és a „működőképes egészségügy” címszava; egyebek közt ezekkel kellene kezdeniük valamit. Áthidalandó probléma azonban, hogy éppenséggel nem vagyunk versenyképesek, és nem működik az egészségügyünk. A kormányzati sillabusz nyilván ezért ajánlja megoldásként, miszerint „hitet kell adni az embereknek, hogy változások következnek, mert amíg világosan látható a jövőkép, addig hajlandók aktívan támogatni a kormányt”. Ha jól értjük, ez a megejtő mondat azt jelenti: miután a jelenlegi állapotok a legkevésbé sem igazolják a kormány állításait, házaljatok a jövőre szóló, vagyis még sokáig ellenőrizhetetlen ígéretekkel, fessetek rózsás jövőt a hinni vágyóknak. Nos, ez bizonnyal menni fog – hiszen a kormánypártiak legalább ebben a népámításban már csakugyan felmutattak eredményeket.

Mindazonáltal most mintha mégis kételyeik támadtak volna a folytatás dolgában. Úgy látszik legalábbis, hogy több lábra akarják állítani a „lakosság tájékoztatását”, és ezért még azt sem tartják elegendőnek, ha a hamis diadaljelentések mellett bevetik az ellenzékkel szemben megszokott lejárató kampányt – a jelek arra vallanak, hogy szükségét érzik egy újabb küzdőtér megnyitásának. Igen, a külső ellennel vívott szabadságharc mellett meg kell vívniuk a belső ellenséggel is, amely ha nem is a pártban, de az ország akár legfontosabb intézményeiben mindeddig nyilván elszabotálta a kormány munkasikereit.

Nem más ez, mint az úgynevezett kétfrontos harc ismerős bolsevik formulája; csak meg kell találni hozzá az „árulókat”, hiszen arctalan ellenséget nem lehet hatásosan leleplezni. Az első kiszemelt Sólyom László alkotmányjogász, egykori köztársasági elnök volt, aki – úgymond – nem átallotta külföldön bírálni a kormánytöbbség korszakalkotó alkotmányozását. Az ő rossz bizonyítványát nemrég Lázár János állította ki; sértett és személyeskedő embernek nevezte, akit még az első alkotmánybíróság elnöki posztjára sem szakmai erényei predesztináltak, hanem az egykori MDF-ben vállalt politikai pozíciója. Sólyom lekezelésével azonban a jobboldal nem érhette be, mert bár az exelnök tudományos tekintéllyel megalapozott állásfoglalásai kényelmetlenül érintik, azt mégsem állíthatja róla, hogy szerepléseivel romlásba akarja vinni az országot. Az ilyesféle vádhoz, vagy legalább annak sugalmazásához, más célszemélyre van szükség – és a leköszönő jegybankelnökben meg is találták.

Simor András régóta szálka a miniszterelnök szemében: amíg tudta, védte a forintot az inflációtól, és nem volt hajlandó „unortodox” módszerekkel támogatni a matolcsyzmust. Kézenfekvő volt, hogy távoztában még megpróbálják ráverni a károkozó törvénysértést; mondván, a 2008-as hitelszerződés kapcsán jogtalanul szolgáltatta ki kereskedelmi bankok üzleti titkait az IMF-nek. Erre a képtelen gyanúsításra voltaképp kár szót vesztegetni, hiszen a Nemzeti Bankot épp a hitelszerződés kötelezte adatszolgáltatásra, amely azonban a legkevésbé sem vonatkozott az üzleti titkokra – nem véletlen, hogy maguk az érintett pénzintézetek sohasem kifogásolták a jegybank eljárását. Nyilvánvaló, a kormány azért osztotta Simor Andrásra a belső aknamunkás szerepét, hogy példázza, miféle kártevők akadályozták gazdasági eredményeink még teljesebb kibontakozását.

Meglepődnénk, ha a következő szűk másfél év „tájékoztató akcióinak” keretében nem hullna le a lepel még másokról is.

Olvasson tovább: