Kereső toggle

Duális erőtér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan lehetséges, hogy egy komoly kormányzat január végéig sem képes megjelölni, ki tölti majd be alig több mint egy hónap múlva a jegybank elnöki posztját? Miután minálunk most így áll a dolog, tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországot bizony komolytalanul kormányozzák. Holott akár már hetekkel ezelőtt nyilvánosságra kellett volna hozni a Nemzeti Bank új irányítójának nevét – mindenekelőtt azért, hogy vége legyen a forint árfolyamára nem éppen kedvező hatású bizonytalanságnak.

Tudniillik, amióta felröppent a hír, miszerint valószínűleg Orbán Viktor kedvenc nemzetgazdasági miniszterének személyében tisztelhetjük a bankelnöki szék várományosát, azóta a magyar fizetőeszköz folyamatos gyengülésbe kezdett. Matolcsy Györgyöt ugyanis felettébb veszélyesnek tekinti a jegybank élén a nemzetközi pénzpiac – nem mellesleg jelenlegi pozíciójában is annak tartja. Az unortodox gazdaságpolitika atyjának eddig már több ízben „sikerült” padlóra vinnie a forintot, ezért hát nem várnak tőle mást akkor sem, ha megkapná kinevezését a Nemzeti Bank élére. És ehhez a várakozáshoz még csak nem is kellettek legújabb elképesztő kijelentései; elegendő volt annak puszta feltételezése is, hogy Orbán benne látja azt az embert, aki a jegybankot végre-valahára a kormánypolitika szolgálatába fogja állítani.

Ám Matolcsy semmit nem szeret a véletlenre bízni; hát úgy gondolta, épp most jött el az ideje, hogy mindenesetre keresetlen megjegyzést tegyen a forint ez idáig – úgymond – helytelenül erősen tartott árfolyamára; amivel persze tudtára adta ország-világnak: neki bizony másféle monetáris elképzelései vannak. Mire két nap leforgása alatt jócskán zuhant az árfolyam: az euró kis híján elérte a 300-as szintet. Igaz, maga Orbán Viktor intett minket nemrég, hogy a forint már rövid távon is hektikusan viselkedhet – mintha tudta volna, mire készül Matolcsy… 

Nehezen hihető, hogy a nemzetgazdasági miniszter nem gondolta meg, milyen következményei lesznek, ha elárulja a kívánatos árfolyampolitikáról vallott nézeteit. Meglehet, azért szeretne olcsóbb forintot, hogy így mozdítsa elő az exportot, hiszen az adott helyzetben egyedül a kivitel növekedésével remélheti ellensúlyozni a gazdasági recesszió csapásait. Csakhogy az exportlehetőségek nem kizárólag az árfolyam függvényében alakulnak; sokkal meghatározóbb a felvevőpiacok kereslete. A magyar termékek túlnyomó hányadát a német rendelések viszik el – viszont a német gazdaság növekedési előrejelzései a vártnál rosszabbak lettek, és ez a tény akkor sem kedvez nekünk, ha vásárlóink többet kaphatnának a pénzükért.

Matolcsy azzal sem számolt, hogy a 2013-as költségvetést 285 forintos euróval kalkulálták, vagyis a tíz forinttal magasabb árfolyam jócskán elúsztatná az egészet. Erre Varga Mihály volt kénytelen felhívni a közfigyelmet, és mintegy orvoslandó Matolcsy kijelentését, sietett a cáfolattal: márpedig semmiképp sem áll érdekünkben gyengíteni a forintot. Nyomatékos megszólalása valamit azonmód javított az árfolyamon, de a helyzet igen bizonytalan, bármi megtörténhet akár rövid időn belül is. A világpiac ijesztően labilis, a nemzetközi szervezetek és elemzőintézetek határozottan aggódnak a jobbára kiszámíthatatlan globális folyamatok miatt, és nem látják valami rózsásnak Kelet-Közép-Európa kilátásait sem.

Mármost ilyen viszonyok között miként engedheti meg magának a magyar kormány, hogy két magasrangú gazdasági tisztségviselője kardinális kérdésekben egymással homlokegyenest ellenkező nyilatkozatokat tegyen? Normális állapotokra vall, hogy a nemzetgazdasági minisztert – egyébként nem először – azonmód helyre kell igazítania az IMF-tárgyalásokkal megbízott kollégájának? Miféle szakmai koncepció jegyében működik az effajta gazdaságirányítás? És milyen szerepet játszik ebben a káoszban az a kormányfő, aki úgy tesz, mintha semmi köze sem volna ehhez a purparléhoz?

Apropó: IMF. Ugyancsak Varga Mihály találta azt mondani a napokban, hogy a kormány továbbra is szerződni szándékozik a Valutaalappal, mert eltekintve bizonyos módszertani nézeteltérésektől, abban feltétlenül egyetértenek, hogy a beruházás és a növekedés dolgában rosszul állunk. Ami dicséretes beismerése annak az alapvető problémának, amiről valamennyi mértékadó közgazdász úgy beszél, mint az unortodox matolcsyzmus természetes, egyszersmind legsúlyosabb következményéről. Csakhogy épp Orbán Viktor közölte nemrég, hogy az idén minden kétséget kizáróan beindul a gazdasági növekedés, és most fogjuk learatni, amit eddig elvetettünk.

Fájdalom, kincstári optimizmusát senki nem osztja – a jelek szerint maga Varga Mihály sem. Mintha az orbáni „centrális erőtér” épp a gazdaságpolitikában nem működne; inkább valamilyen sajátos, mondhatni duális erőtérben zajlana az egymást kioltó nézetek összecsapása. A világ pedig ámulva figyeli, hogy noha a hiányt a társadalom kétségbeejtő áldozatai árán sikerül három százalék alatt tartani, a költségvetés egy felelőtlen és dilettáns ámokfutásban nem is oly lassan, de biztosan mégis összeomlik.

Olvasson tovább: