Kereső toggle

A gázártrükk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hét elején Salgótarjánt ígérte megszabadítani felhalmozott adósságától a miniszterelnök: szándéka szerint 2014-re a megyeszékhely hitel- és adósságmentes lesz, bár a megoldás részleteiről édeskeveset közölt a városban tartott sajtótájékoztatón. Figyelemre méltó leginkább az volt, hogy az egykori szocialista iparvárosok adósságkiváltását kiemelten szorgalmazta, mondván, ezeket – például Komlót és Dunaújvárost is – menthetetlennek szokták tartani, de éppen ezért jelentene igazi mutatványt, ha a nevezett településeken „érzékelhető eredményt” sikerülne elérni. Orbán Viktor tehát megkezdte a választási kampányt – nem véletlen, hogy éppen a kormányzati ciklus lejártára időzíti a korábban baloldali fellegvárként számon tartott városok megváltását. És ha már belelendült a korteskedésbe, nem hagyhatta szó nélkül a jövő év január elsejétől érvénybe lépő energiaár-csökkentést: tudvalévő, hogy a kabinet már döntött a lakossági rezsiköltség tízszázalékos mérsékléséről. A kormányfő egy hosszabb folyamat első állomásaként aposztrofálta a lépést és kifejtette, hogy miután Magyarországon az energia a családi jövedelmek Európában párját ritkító hányadát viszi el, annak tudatában is ideje volt a csökkentésnek, hogy a gáz- és villamosenergia-szektor befektetői majd veszteségeket szenvednek – de hát ha egyszer válság van, mindenkinek viselnie kell valamit a terhekből.

Vagyis elérkeztünk az orbáni populizmus egy újabb motívumához, ezúttal az energiaárak témájára hangszerelve. Ámbár a miniszterelnök azt a már ismert kommunikációs sémát alkalmazza, miszerint kormánya a lakosság helyett a szolgáltatókat terheli, mert azok az extraprofitjukból méltán áldozhatnak a társadalmi igazságosság oltárán, ebben az esetben azonban ez a megejtő teória még kevésbé igaz, mint mondjuk az informatikai avagy a bankszektorra vonatkozóan. Abban persze nincs különbség, hogy amiként ez utóbbi ágazatokban, úgy jobbára már az energetikai üzletágban sincs nyeresége a cégeknek. Éppen ennek következtében maradnak el a szükséges fejlesztések és hálózatfelújítások, a bankok pedig ugyanezért nem hiteleznek, ami természetszerűen befagyasztotta a gazdasági növekedést.

Az energia területén viszont tetézi a bajt, hogy Orbán megvásároltatja az állammal az E.ON gázüzletágát, vagyis az orosz gázimportszerződéssel rendelkező E.ON Földgáz Trade és a tározói kapacitást birtokló E.ON Földgáz Storage nevű vállalatokat, miáltal – állítása szerint – lehetővé válik az olcsóbb gázszolgáltatás. Csakhogy ez a legkevésbé sem felel meg a valóságnak. A globális piacon ugyanis a földgáz ára attól még nem csökken, hogy ezentúl nem egy multicég, hanem a magyar állam kezében lesz a szolgáltatói infrastruktúra meghatározó része. Történetesen a Gazprom számára édesmindegy, kinek adja el az energiahordozót – a kitermelői kalkuláció továbbra is a világpiaci trendekhez igazodik.

Amennyiben a gázüzlet a Magyar Villamos Művek tulajdonába kerül –  mert a hírek szerint a kormánynak ez a szándéka –, akkor legfeljebb annyi változik, hogy a tízszázalékos árcsökkentés miatt kieső bevételt a költségvetésnek kell állnia. Persze, az állami vállalatra rálőcsölhető a veszteség, ám azt csak a hálózatfejlesztés és -karbantartás rovására tudná kigazdálkodni. Ami pedig egyértelműen veszélyezteti az ellátás biztonságát. Másként fogalmazva: a gázüzlet semmiképp nem lehetséges nonprofit alapon, mert az üzemeltetés igen magas költségeit akár a magán-, akár az állami vállalatnak meg kell keresnie.

Tegyük rögtön hozzá: az E.ON gázüzletága már eddig is veszteséget termelt, mégpedig a hatósági árszabályozás következtében. Szakmai vélemények szerint a cég épp ezért mutatkozott készségesnek az adásvétel ügyében – csakhogy az MVM ezáltal egyrészt megörökli a ráfizetést, másrészt még a tízszázalékos mínuszt is kénytelen vállalni. Végső soron az összeadódó veszteség a büdzsében csapódik le; abban a költségvetésben, amely már enélkül is túlterhelt, hiszen a jövő évben több mint 800 milliárdos megszorítással számol. Az adóemelések folytatódnak, a kiadáscsökkentés úgyszintén. Ha ilyen körülmények között az állam százmilliárdokat költ egy veszteséges üzletág megvásárlására, akkor az a döntés közgazdasági szempontok alapján egyszerűen értelmezhetetlen.

A politikai trükk viszont annál nyilvánvalóbb. Bár egy átlagos fogyasztású háztartásban legfeljebb évi harminc-negyvenezer forintos megtakarítással lehet számolni – és semmiképp sem a Lázár János propagálta százezerrel –, magát a költségleszorítás igyekezetét is hatásosan reklámozhatja a kormányzat. Reményei szerint az emberek nagy többsége úgysem érti, hogy ez a mechanizmus hasonlóképp működik, mint a banki különadó, amit a pénzintézetek mégiscsak átterhelnek az ügyfeleikre. Itt persze nem maga az energiaszolgáltató találja meg ennek a módját, de nem kétséges, hogy az adórendszer révén az állam bízvást visszaszedi az árcsökkentés összegét.

Okunk van tehát attól tartani, hogy az energiaár mostani manipulációja – híven Orbán Viktor ígéretéhez – csakugyan egy hosszabb távú folyamat kezdete.

Olvasson tovább: