Kereső toggle

A berlini vendég

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Valljuk meg, sokaknak okozott csalódást Angela Merkel, amiért az október 13-án sorra került találkozójuk után, a sajtótájékoztatón megengedő hangon nyilatkozott Orbán Viktorral folytatott tárgyalásairól. A kormány tevékenységével elégedetlenek arra számítottak, hogy a német kancellár, ha hosszú idő után újra fogadja a magyar miniszterelnököt, nemhogy nem rejti véka alá, de akár a szokásos diplomáciai nyelvezetnél is erősebb hangsúlyokkal teszi szóvá mindazt a folyamatos rombolást, amivel az Orbán-rezsim felszámolja az alkotmányos jogállam intézményeinek függetlenségét.

És persze különösen abban reménykedtek, hogy az új választási rendszer és a kötelezően bevezetendő regisztráció majd súlyos bírálatot kap a hivatalos Németországtól is – hiszen még a konzervatív sajtóorgánumok is meglehetős kritikával írnak ezekről a fejleményekről.
Az ellenzéki várakozásokra azonban Merkel kétségkívül rácáfolt, legalábbis a nyilvánosság előtt. Decensen arról beszélt, hogy az Orbánnal való eszmecseréje segített jobban megismerni a Magyarországon történtek motivációit, ugyanakkor nyugtázta, hogy a kormány bizonyos kérdésekben elfogadta a nemzetközi szervezetek észrevételeit, és korrigált némely kifogásolt törvényen. Ám utalt rá, hogy „nyílt” diskurzust folytatott a miniszterelnökkel, és ez a diplomatikus megfogalmazás azt jelenti: márpedig tárgyaltak a magyar kormánynak mindazon lépéseiről, amelyeket az európai közösség nem egy intézménye, illetve maga az Európai Bizottság és a Parlament jórészt még ma is kifogásol. Hogy Merkel minderről pontosan mit mondott Orbánnak, mit kért és mit ígért, arról a dolog természeténél fogva semmit nem tudunk, de nincsenek kétségeink afelől, hogy ha nem is dokumentumokban rögzített módon, de születtek egyezségek a felek között.
A magyar kormányfő számára Angela Merkel támogatása nélkülözhetetlen, és nemcsak a két ország gazdasági kapcsolatait illetően, hanem az Európai Unió vonatkozásában is. Brüsszelben ma jobbára semmiről nem döntenek német jóváhagyás nélkül, következésképp az EU–IMF-hiteltől kezdve a kohéziós alapok hozzáféréséig bezárólag Merkelnek mindenre befolyása van. Az ő Orbánhoz fűződő viszonyát pedig lényegében három szempont határozza meg. Először is elvárja a német cégek magyarországi pozícióinak védelmét, másodszor számít a magyar szavazatokra mindazokban a döntésekben, amelyeket Európa pénzügyi stabilitásának érdekében a német kormány szorgalmaz, harmadszor – és ez idő szerint talán ez a legfontosabb – nem akarja nyakába venni a magyar gazdaság esetleges csődjének következményeit.
Európának és kivált Németországnak ma a kontinens déli államai okozzák a legnagyobb gondot; ezeknek a vircsaftoknak a víz felett tartása rettenetes összegeket emészt fel a német adófizetők pénzéből, de Berlin számára talán még ennél is aggasztóbb, hogy a kényszerűen konszolidálandó országokban mélyül a politikai krízis. Mert ez nem csupán az unió széthullásával fenyeget, hanem az adott országok társadalmi anarchiájának rémével is. Angela Merkel egy éven belül választások elé néz. Ebben a helyzetben nemcsak az európai, hanem a német belpolitika stabilitásának megőrzését is elsődleges feladatának tekinti – sem ideje, sem kedve, sem energiája nem marad arra, hogy nyilvános konfliktusokat vállaljon kelet-európai renitensekkel.
Mindennek ellenére persze több mint valószínű, hogy a színfalak mögött eligazította Orbánt a lényegi kérdésekben. Alighanem azt is igyekezett megértetni vele, hogy mindenekelőtt az unió normáinak tartozik megfelelni, épp ezért a fegyelmezés hálátlan reszortját ráhagyja a brüsszeli adminisztrációra. Nem véletlen, hogy a Velencei Bizottság nem fogadta el a magyar álláspontot a bírák kényszernyugdíjazásának ügyében, és a bíróságok kijelöléséről is fenntartja eltérő véleményét. Az Európai Bíróságon még folynak a kötelezettségszegési eljárások nyomán indult perek a magyar állammal szemben, az Európa Tanács pedig nem tett le arról, hogy szükség esetén monitorozza, megfelel-e a kormány az uniós alapszerződés követelményeinek.
Orbán tehát elérhette, hogy a közös sajtótájékoztatón vendéglátója ne iskolázza le, de ettől még a zárt ajtók mögött bizonnyal kénytelen volt meghallgatni, milyen kívánalmaknak kell megfelelnie, ha nem akarja, hogy Berlin kezelhetetlenné nyilvánítsa. A német sajtó amúgy is egyre keményebben ír a Fidesz-rendszerről, és személyesen Orbánról: a WDR közszolgálati rádió a Merkelnél tett látogatására időzített egy megdöbbentő politikai kommentárt, amelyben keresetlenül „rablóvezérnek” titulálja a magyar miniszterelnököt, és hosszan sorolja, hogy ő és „bandája” miféle visszaéléseket követ el. Ne gondoljuk, hogy ez az extrém hangnem merőben idegen a német establishment nézeteitől, a politikai közélet ítéletétől – a kabinet szóvivője egy nappal Orbán Berlinbe érkezése előtt nyilatkozatban figyelmeztetett, hogy a kétharmados parlamenti többség nem hagyhatja figyelmen kívül a kisebbség jogait.
Ez finomabb megfogalmazása ugyan az orbáni politikával szemben táplált fenntartásoknak, de nemkülönben egyértelmű.

Olvasson tovább: