Kereső toggle

Mindennapi szabadságharc

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Litvániában vizitelt a minap Orbán Viktor, ahol elmondta vendéglátóinak: „Mi naponta folytatunk egyfajta szabadságharcot, hogy le tudjuk hozni az államadósságot az 50 százalék alá, ahol már biztonságban érezheti magát az ember.” Vilniusban biztosan hallottak már a magyar miniszterelnök szenvedélyes függetlenségi háborújáról, hiszen jószerével valamennyi európai fórumon eddig is előadta erről szóló mantráját, de azt azért aligha gondolták, hogy ez a küzdelem minden áldott nap megállás nélkül folyik.

Valljuk meg, mi se látjuk ennyire permanensnek a szabadságharcot – különösen azért nem, mert a szakadatlan igyekezet propagandájával nemigen fér össze az IMF-hitelszerződés krónikus halogatása. Ha ugyanis a hazai gazdaság felett akár csak az utóbbi egy évben ott lett volna ez a védőháló, csökkentek volna az állampapírok hozamai, miáltal olcsóbban finanszírozhattuk volna az országot, javult volna a forint árfolyama, és mára valóban kevesebb adóssággal számolhatnánk.
 „Ha a Jóisten megengedi, hogy még egy-két évig dolgozzunk Magyarországon, akkor mi is csatlakozni fogunk az alacsony adóssággal rendelkező közép-európaiak családjához” – vetítette előre a biztató jövőt litvániai látogatásán Orbán Viktor, és bár ottani partnereinek ezzel kapcsolatban valószínűleg lettek volna kérdéseik, a köteles udvariasság jegyében feltehetően nem firtatták a kormányfői kinyilatkoztatás logikáját. Pedig bizonyára érdekelné őket, vajon miért tulajdonít a magyar miniszterelnök ekkora, szinte kizárólagos jelentőséget az államadósság mértékének, ahelyett, hogy beszélne a növekedés, a fogyasztás, a beruházás és a munkahelyteremtés „négyesfogatáról” is – tehát mindarról, ami legalább olyan fontos mutatója a nemzetgazdaság állapotának és lehetőségeinek, mint az adósságszint. Hiszen a litvánok is pontosan ismerik az idevágó nemzetközi példatárat, és tisztában vannak vele, hogy noha a spanyol államadósság Európában átlagos, az ibériai gazdaság helyzete a görögöké után mégis a legaggasztóbb; hogy Románia gondjait sem enyhíti a relatíve alacsony eladósodottság, ugyanakkor a termelékeny Japán egész jól prosperál rendkívül magas tartozásával, és Amerika úgyszintén elviseli azt, mert a belső fogyasztás motorja működik. Magyarán: az államadósság önmagában való fetisizálása értelmetlen, mert ha egy gazdaság amúgy jól teljesít, és megfelelő bizalmi tőkével rendelkezik, képes ellensúlyozni még az eladósodottság kiugró mértékét is.
Orbán csak azért szónokol folyvást az úgynevezett adósságcsapda béklyójáról, mert ezzel reméli elterelni a figyelmet totális gazdaságpolitikai kudarcáról. Arról, hogy „unortodox” intézkedéseivel mára felélte a piacok bizalmát, és ezért mind a befektetések, mind a hitelek befagytak. És ha „még egy-két évig” az eddigiekhez hasonlóan munkálkodik, éppenséggel semmi esélyünk sincs alacsony adóssággal csatlakozni Közép-Európához – ebben a vállalásban legfeljebb az a pozitívum, hogy saját szavai szerint csupán egy-két dolgos évet remél még a Jóistentől. Ennyi idő alatt persze drámaian tovább ronthatja az ország helyzetét.
Holott ezen a kétségbeejtő pályán Orbán Viktornak módjában állna relatíve gyorsan változtatni. Ha először is mihamarabb megállapodna a Valutaalappal, a szerződés fedezékében lépésről lépésre visszaszerezhetné a piaci bizalmat. Ha a költségvetés valódi konszolidációját az IMF kontrollja mellett végrehajtaná, az új beruházások felgyorsítanák a növekedést, munkahelyeket teremtenének, és emelkedne a fogyasztás. Ez a realista forgatókönyv azonban kétségkívül annak tudomásulvételén alapszik, hogy a nemzetközi szervezetek ellenőrzése nélkül a kormány továbbra is hiteltelen marad a piacon.
A magyar miniszterelnök minden jel szerint mégis eltökélten más utat választ. E hét hétfőn – szinte egy időben a mindennapi szabadságharc litvániai meghirdetésével – a kormánypártok elfogadták a parlamentben azt a törvényt, amely ezentúl lehetővé teszi a devizában fennálló államadósság elszámolását egy, a költségvetésben meghatározott, virtuális árfolyamon. Hogy jól értsük: függetlenül az átváltás mindenkori, nemzetközi rátájától. Ez pedig nem más, mint a kormányzati népámítás minősített esete. Kétségtelen persze, hogy amennyiben az aktuális árfolyammozgás nem befolyásolhatja a magyar kalkulációt, úgy a kommunikáció terepén minden kedvezőtlen folyamat ellenére igencsak könnyű lesz kimutatni, mennyire kordában tartotta, netán még csökkenteni is tudta a kormány az adósságszintet – ám ezt a kalkulációt a magyar hivatalosságon kívül majd senki más nem ismeri el; a törlesztendő összegeket pedig változatlanul a napi árfolyamon kell az államnak kifizetnie.
Az egész humbug tehát legfeljebb ismét arról győzi meg a pénzvilágot, hogy ettől a kormánytól óvakodni kell, ebben az országban a kétszer kettő többé nem négy. És Orbán mindennapos szabadságharca az államadósság csökkentéséért nem más, mint üres, de annál veszélyesebb manipuláció.
Mert bár senkit nem sikerül becsapnia, azért a politikai mentalitás önmagáért beszél.

Olvasson tovább: