Kereső toggle

A tusnádi mantra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tusnádfürdő szelleme mindig megihleti az anyaország jobboldali politikusait. Retorikai életművének némely jeles darabját maga Orbán Viktor is ott szokta volt előadni az erdélyi fiataloknak, de úgyszintén rendszeres fellépő Németh Zsolt külügyi államtitkár, és korábban, még ellenzékiként megfordult a nyári szabadegyetemen a Fidesz számos korifeusa.

Ez a közeg valahogy mindig nagyotmondásra csábítja a mai kormányzat szónokait, hiszen a messziről érkezett ember lazábban beszél, és hajlamos kissé tódítani. Ha pedig valaki először élhet azzal a megtisztelő lehetőséggel, hogy frissen pozicionált újoncként oszthatja meg gondolatait a nemzeti sorskérdések iránt fogékony határon túli magyarok egy csoportjával, akkor nyilván még erősebb benne a késztetés a szellemi túlteljesítésre. A nemzetközi kommunikációért felelős, nemrég kinevezett helyettes államtitkár például azzal a kényes feladattal érkezett idén Tusnádra, hogy egy kerekasztal-beszélgetés keretében megvilágítsa az egybegyűlteknek, miért oly sajnálatosan negatív a nyugati sajtó Magyarországról alkotott képe.
Kumin Ferenc politológiát végzett, Sólyom László idején a köztársasági elnök mellett dolgozott, majd a Századvég elemzője lett, s onnan került a miniszterelnöki hivatalba. Nem tekinthető tehát teljesen tapasztalatlannak; annyit feltétlenül tudnia kell, mi fán terem a politikai kommunikáció. Ezért jóindulatú feltételezésünk szerint nehezére eshetett, hogy aktuális megbizatásának jegyében ezúttal különösen könnyen cáfolható állítások egész sorával kellett traktálnia hallgatóságát. Hiszen a szakma egyik alapszabálya, hogy a túlzások és az ügyes csúsztatások, a mellébeszélés és az egyoldalú adatszelektálás többé-kevésbé még komilfó, de a nyilvánvaló tényekkel okos kommunikátor már nem megy szembe, nem állítja azok ellenkezőjét, mert az ilyesmi bizony kontraproduktív.
Kumin ennek ellenére tett néhány kiáltóan valótlan, ám annál határozottabb   kijelentést a tusnádi rendezvényen. Mindenekelőtt leszögezte, hogy a sajtóban mindenütt a világon főként liberális újságírók dolgoznak, ez a dolog természetéből fakad, és kommunikációs szakember ezt kénytelen tényként elfogadni. Nos, meg kell mondanunk: nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy valaki pontosan tisztában legyen ennek a „ténynek” az ellenkezőjével. Elég, ha ismerjük a meghatározó és mértékadó nyugati orgánumokat. Akkor ugyanis felmérhetjük, hogy ezeknek a reakcióknak a többsége egyáltalán nem liberális beállítottságú, következésképp a munkatársaik sem azok. Igen, ezen a piacon igen különböző színezetű lapok osztoznak – és amikor sorra vesszük az utóbbi hónapokban Magyarországról, pontosabban a magyar kormánypolitikáról kritikus szemmel tudósító írásokat, láthatjuk, hogy azok javát konzervatív fórumokon publikálták. Hiszen a rólunk egyebek között folyamatosan cikkező Economist vagy a The Times, a Le Figaro vagy a Financial Times, a Die Welt vagy a Neue Zürcher Zeitung a legkevésbé sem tekinthető liberálisnak, még kevésbé baloldalinak.
Érthető persze, hogy ez kellemetlen igazság a kormányzat számára, mert nem illeszthető bele abba a jóideje működtetett, félrevezető manipulációba, amely szerint a külföldi bírálatok kizárólag politikailag elfogult újságoktól származnak, s azokat ráadásul itthonról sugalmazzák ellenzéki értelmiségiek és pártemberek. De Kumin ezúttal még ennél is továbbment; mintegy városi legendaként megpendítve, hogy állítólag ismert nyugati személyiségek neve alatt szinte biztosan magyarok festenek előnytelen képet a hazai viszonyokról. Természetesen ezek a gyanúsítások sem újkeletűek. Az Orbán-kormány kezdettől fogva az ellenzék – úgymond – aknamunkáját igyekszik felelőssé tenni azokért a külföldön megjelenő, naprakészen jólinformált cikkekért, amelyek híven beszámolnak mind a romló gazdasági helyzetről, mind a jogállamot ért támadásokról. A helyettes államtitkár azonban jól ismeri a független sajtó szabályait; ezért nem mondhatná komolyan, hogy a mértékadó nyugati szerkesztőségek önállótlanul – és persze ellenőrizetlenül – adnának hitelt politikai véleményeknek.
És az sem érdemel hitelt, hogy felpanaszolja: újra és újra ugyanazok az érvek bukkannak elő a magyar kormány politikájával szemben, amiket már számtalanszor megcáfoltak. Mert fájdalom, ismerjük a kormányzat meg a nagykövetek utasításra írt „olvasói leveleit”. Ezek érvelése általában megalapozatlan, hivatkozásaik félrevezetők, adataik hamisak. Ezért nem tekinthetők cáfolatnak, legfeljebb átlátszó propagandának – és a külföldi lapok e szerint is vélekednek róluk. Hiszen tudvalevő, hányféle más forrásból áll módjukban a valóság megismerése; Kumin előtt sem lehet titok, hogy nem utolsósorban a budapesti követségek felettébb alapos jelentései mennyire „átszivárognak” a médiába.
Éppen ezért értelmetlen az övéinek címzett tusnádi jótanácsa, miszerint „ugyanolyan módon kell mantráznunk a kormányzat üzeneteit”, mint a kritikusok a magukét, „mert azok sem lankadnak”. Van ugyanis egy lényeges különbség a két lankadatlan mantra között: a külföldi tudósítások azt a kérlelhetetlen valóságot igyekeznek megmutatni, amit a kormányzat oly elszántan leplezni próbál.

Olvasson tovább: