Ha más nem, hát ez a két markáns esemény aligha lett volna elhanyagolható egy olyan kormányfő számára, aki valóban arról akar beszélni, ami az országában zajlik. Orbán Viktor azonban eltökélten távol tartotta magát a valóságtól, és egyáltalán nem érintette mindazokat a témákat, területeket, problémákat, amelyek a politika közelmúltjában meghatározó jelentőséget kaptak.
Az „évértékelő” első felében mindenért minden felelősséget visszahárított az előző kormányokra, azt állítva, hogy a nemrég zátonyra futott olasz turistahajó kapitányához hasonlóan a szocialisták annak idején elsőként hagyták el a süllyedő hajót. Ám tudvalévő, hogy Bajnai Gordon kormánya a szocialisták parlamenti támogatásával igenis mentette a menthetőt; mégpedig nemzetközileg elismert hatásfokkal. Majd a költségvetést rendben, a gazdaság működőképességét megőrizve adta át a választásokon győztes Fidesznek. Ezt a tényt a piac valamennyi mértékadó elemzője és az unió illetékes szervezetei is elismerték.
Orbán persze arra a szuggesztióra épít, miszerint ő a kormányt olyan drámai helyzetben vette át, amelyből az országot két év alatt nem lehetett kivezetni. Majd nem kis ellentmondásba bonyolódva leszögezte, hogy „Magyarország új alapokon áll, és azokat senki sem szedheti fel”. A részletektől viszont megkímélte hallgatóságát, vagyis nem sorolta mindazokat a törvényeket, amelyek csakugyan lebontották a régi alapokat: jelesül az alkotmányos jogállam fundamentumait. És így tovább; végigvehetnénk a szónoklat valamennyi részletét, anélkül, hogy bárhol belebotlanánk a realitás akár egyetlen darabjába. Ez a retorika egy virtuális valóságba kalauzol; oda, ahol mindenki jobban jár az egykulcsos adóval, ahol „megfékeztük” a nyugdíjasok rezsiköltségeit, ahol a középosztály kezet nyújt a leszakadóknak, ahol folyamatosan csökken az államadósság, ahol már az év első hónapjában bebizonyosodott, hogy az idei költségvetés számai helytállóak. Ha mindezt valóságként fognánk fel – de hát tudjuk, hogy köszönő viszonyban sincs azzal –, akkor biztosan elhinnénk azt is, hogy erre a kormányra jellemző „a felelős gondolkodás melletti elkötelezettség”.
Fájdalom, az Orbán-beszéd több bizonyítékot kínált a felelőtlen gondolkodásra. Mert bár érthető, hogy az adott helyzetben a miniszterelnöknek komoly problémát okoz, miként viszonyuljon a hazai nyilvánosság előtt az unióhoz, tágabb értelemben ahhoz az Európához, amelynek pedagógiai intelmeit épp most kénytelen figyelembe venni, de azért fel kellene végre fognia, hogy a kettős beszéd immár tarthatatlan. Legutóbb az Európai Parlament elnöke volt szíves tudomására hozni, hogy Brüsszel világosan látja, hogyan próbál kétfelé kommunikálni. Ezúttal sem tett másként: miközben Martonyi János külügyminiszter a német politikusokat arról győzködi, hogy a magyar demokrácia állapotát illető aggályaikat a kormány messzemenően figyelembe veszi – s nem mellesleg Lázár János ugyanilyen húrokat penget Berlinben –, azonközben Orbán a Millenárison arra szólította fel közönségét, hogy ne törődjön „az európaiak okoskodó aggályoskodásaival”.
Ez a hangnem persze csak azért volt meglepő, mert az utóbbi időben az egymást követő kormányzati,
illetve kormánypárti nyilatkozatok előrevetítették a politikai konszolidáció bejelentését. A Fidesz frakcióvezetője két nappal az „évértékelő” előtt a Népszabadságnak adott terjedelmes interjújában fejtette ki, hogy mind a bel-, mind a külpolitikában eljött az ideje a tárgyalásos, mondhatni konszenzusra törekvő úzusnak. Külön kiemelte a Németországgal ápolt kapcsolatok jelentőségét, vagyis azt, hogy „barátainkat” meg kell győznünk jószándékunkról, mert nem kevesebbet várunk tőlük, mint az ország újjáépítését. Tekintve, hogy eleddig épp a német politikai elit – és persze a média – fogalmazta meg a legsúlyosabb fenntartásokat az Orbán-rendszerrel szemben, Lázár János szándéknyilatkozata rendkívül figyelemreméltónak tűnt. Mert arra engedett következtetni, hogy a kormány köreiben végre megértették, bizony nem a „keleti szél” fújja majd ide a fejlesztési pénzeket, hanem a Nyugat, és elsőbben is Németország politikai döntése. Ami viszont nem fog megszületni addig, amíg maga Orbán Viktor nem hajtja végre a tőle elvárt fordulatot. Ezt nevezte Lázár egyszerűen konszolidációnak – és mindenki azt hitte, hogy a miniszterelnök egyetértésével.
Ám Orbán a konszolidáció kifejezését ki sem ejtette a száján. Még a fogalom szinonímáit se használta, körül se írta. Ellenben nagy elismeréssel beszélt arról a Békemenetnek nevezett, jobboldali, kormánytámogató demonstrációról, amelynek szervezői a „Nem leszünk gyarmat!” feliratú transzparenst vitték az élen – mintegy az uniónak címzett üzenetként. De a kormányfő arra sem tett utalást, hogy akár a belpolitikai küzdőtéren másként kívánna viselkedni, mint eddig; tehát nem a „győztes mindent visz” már ismert diktátuma szerint. Mert az a kitétel, amely úgy szólt, hogy mindenkivel hajlandó tárgyalni, aki együttműködik vele, aligha értelmezhető az övétől eltérő nézetek akceptálásaként.
De hát a kérdés nem az, hogy a miniszterelnök hogyan libikókázik egy párthívei előtt elmondott és tágabb értelemben a maradék szavazótáborának szánt beszédben; hogyan próbál egyensúlyozni szokott rátartisága meg a relatív engedékenység kényszere között. Ez csupán kommunikációs feladvány, noha ne becsüljük le a nehézségét. Ami valóban számít majd, az a csakhamar esedékes politikai mutatvány: tudniillik, hogy képes-e Orbán Viktor átlépni a saját árnyékát, és stratégiát vált – vagy csupán tovább taktikázik, időhúzásra játszva.
Politikai habitusából az utóbbi következik. Mert ne feledjük, hogy a konszolidáció két évvel ezelőtt lett volna az ő nagy történelmi lehetősége.
2012. 02. 10. (XVI/06)
