Az izraeli hadsereg által alkalmazott "célzott likvidálások" módszere ügyében azonban valóban nem az a helyes kérdés, hogy a felszámolt terroristák megérdemelték-e sorsukat. Persze, a hivatalos közleményeket arról, hány és milyen terrorista akcióért voltak ezek az emberek felelősek (mint minden hivatalos közleményt a világ minden táján) egy adag egészséges szkepticizmussal illik fogadni, újságíróknak pedig ez szakmai kötelességük. Slomo Ben-Ami volt belbiztonsági miniszter nemrég elmondta egy vizsgálóbizottság előtt tett tanúságtételében, hogy a rendőrség parancsnokságától milyen gyakran kapott torz, hamis helyzetjelentéseket. Hát még a sajtónak adott nyilatkozatok! De általánosságban elfogadható, hogy az izraeli hírszerzés jól dolgozik, és azok, akikre lesújtott a "likvidálási akció", többségükben valóban gyilkos merényletek tervezői, illetve végrehajtói voltak; és aki alapvető emberi jogokat sért, nincs erkölcsi joga arra, hogy figyelembe vegyék az ő emberi jogait.
Idáig nincs vita. A "célzott likvidálások" körül más kérdőjelek vannak.
Az első kérdés – van-e a likvidálásoknak elrettentő hatásuk? A válasz sajnos egyértelműen: nem. Az esetleges megtorlás, valamint társuk vagy társaik halála nem rettent, nem is rettenthet el öngyilkosmerénylő-jelölteket, akik tudatosan vállalják az azonnali biztos halált. Az öngyilkos merénylők és ösztönzőik szeme előtt lebeg a mennyország képe, ahol Mohamed próféta jobbján ülnek majd, és hetvenkét szűz fog rendelkezésükre állni. Azokat sem lehet elrettenteni, akik jobbik (vagy rosszabbik?) esetben azért vállalják az öngyilkos merénylet végrehajtását, mert a megígért anyagi segítség által akarják családjuk nyomorát enyhíteni (mint ahogyan egy izraeli dokumentumfilmben egy tízéves (!) gázai kisfiú kifejtette).
A második kérdés – hatékonyak-e a likvidálási akciók? Akkor lehetne hatékonyaknak tekinteni őket, ha a terroristák száma véges lenne. Ebben az esetben minden "likvidált" terrorista eggyel csökkentené a potenciális terroristák számát. De mint nemrégen az izraeli biztonsági erők egyik vezetője megjegyezte, "ahányszor sikerül felszámolnunk az »első számú vezetőnek« tartott terroristát, rövid időn belül újabb öt »első számúval« találjuk szemben magunkat". A terroristák harci felkészültsége és felszerelése pedig – ugyancsak egy izraeli biztonsági szakértő véleménye szerint – sajnos egyre tökéletesebb. Hacsak a politikai és a társadalmi viszonyok alapvetően meg nem változnak, a terrorizmus tár-háza kimeríthetetlen.
A harmadik kérdés – eredményesek-e a likvidálások? Igaz-e, hogy elejét veszik annak, hogy a terror újabb polgári áldozatokat szedhessen? Sajnos, ennek inkább épp az ellenkezője igaz. Jahje Ajas
("a Mérnök"), Fathi Shkaki, Muhammad Abu Ali, Haled Mas\'al, Muhammad Abu Hunud stb. – az Iszlám Dzsihád, a Hamasz, a "Népi Front"-vezetők likvidálása, illetve likvidálási kísérlete után minden esetben a terrorszervezetek bosszúhadjáratot indítottak, amelyek összességükben több száz polgári áldozatot szedtek. Az Abu Hunud elleni közelmúltbeli akciót Benjamin Ben-Eliezer "rendkívül nagy sikerként" értékelte, és Ariel Saron miniszterelnök november 29-én elégedetten jegyezte meg, hogy "megtaláltuk a terrorizmus elleni harc sikeres módszerét", ezért "ezentúl időm legnagyobb részét társadalmi és gazdasági problémák megoldásának fogom szentelni". Ez csütörtökön hangzott el, szombaton Jeruzsálemben tíz, vasárnap Haifán tizenöt emberéletet követeltek a merényletek, amelyek a Hamasz közlése szerint Abu Hunud halálát voltak hivatottak megbosszulni.
A negyedik kérdés – használnak-e a "likvidálások" Izrael nemzetközi megítélésének? És az ezzel összefüggő ötödik kérdés: olyan erős nagyhatalom-e Izrael, hogy eltekinthet jó hírnevének csorbulásától a nemzetközi közvélemény szemében?
Persze, Izraelnek joga van megvédeni polgárait. És a közvélemény nyomása néha olyan erős, hogy semmilyen izraeli kormány, akár jobb-, akár baloldali, akár egységkormány, nem térhet ki a megtorlás kényszere alól. Lehetetlen általános érvény? recepteket adni. Azzal azonban minden kormánynak tisztában kell lennie, hogy az erőszak alkalmazásának korlátai vannak, és a megtorlás nem szüntetheti meg a terrorakciókat. A terrorizmus csak a politikai viszonyok változásával fog eltűnni. Ezért a jövőbe látó politika sohasem elégedhet meg csupán katonai eszközökkel politikai remények gerjesztése, a politikai látóhatár kiterjesztése nélkül.
2001. 12. 14. (V/50)
