Kereső toggle

Polgárok vagy alattvalók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Manapság ismét közkedvelt a "polgár" szó használata. Polgári kormány, magyar polgárok stb. a korábbi elvtárs vagy a még korábbi nagyságos úr, méltóságos úr, excellenciás uram helyett. Azt azonban már kevésbé veszik figyelembe, hogy a polgár fogalma a szabadság szülötte.



Bibó István. Elutasította a demokratikus nacionalizmust 

A szabadság félretette a korlátokat ember és ember között társadalmi helyzetüktől, vallásuktól, meggyőződésüktől függetlenül, s csupán POLGÁRT ismert el. A polgár a történelem nagykorúsított személye, önálló, saját értelemmel bíró és az értelmét minden helyzetben használó lény. A polgárnak a tekintéllyel szemben kellett megszereznie szabadságát, ledöntve a tekintély, a hagyományok és a beleszületettség béklyóit. A tekintély szerint az a jó, ami van, a jó pedig abból fakad, ami volt. A polgár nem fogadta el ezt az érvelést, hanem a saját értelmére támaszkodva jogot formált a tekintély felülbírálására és önálló értékítéletének megalkotására. A tekintély csupán alattvalókat ismert el, a szabadság ellenben polgárokat szült. Az alattvaló a statikus viszonyok által konzervált, a polgár viszont dinamikus személyiség, sőt dinamittal felfegyverzett, s nézeteivel felrobbantotta a tekintélyelv? képződményeket. A választás ma is aktuális: a szabadság polgárának lenni vagy a tekintély alattvalójának, polgári rendben élni vagy tekintélyuralom alatt?

A szabadságszerető polgárnak kétféle tekintéllyel kellett szembeszállnia, a világival és az egyházival. Az egyházi tekintéllyel először a középkori eretnekmozgalmak vették fel a harcot, majd pedig olyan képzett teológusok, mint John Wycliff, Husz János, Luther Márton és Kálvin János. Az említett személyek elvetették a dogmákra és vallási tradíciókra építő tekintélyt, s helyette a nemzeti nyelvre lefordított Bibliára és a prédikációra helyezték a hangsúlyt. A személyes hit elsőbbségének elve a kollektív – rituális tradícióra alapozó – tekintéllyel szemben az egyén felelősségét és döntési képességét helyezte a középpontba. Kálvin azon nézete, amely szerint a zsarnok uralkodóval szemben akár fegyveresen is fel lehet lépni, nagy hatást gyakorolt a szabadságáért harcba szálló polgárságra. Azzal pedig, hogy a puritán életmód és az üzleti siker, a vállalkozás prosperitása üdvbizonyossági tényezők, Kálvin megalapozta a polgári gazdaság sikerét. A felvilágosodás gondolkodói – John Locke, Voltaire, Rousseau stb. – az ésszerűséggel (rációval) ellentétesnek nyilvánították a tekintélyelv? uralmat, s helyére az egyének szabadságát biztosító, s az általuk ellenőrzött uralom követelményét állították, amellyel lerakták a modern, parlamentáris demokrácia alapjait. A szabadságot tekintették a legfontosabbnak és legegyetemesebbnek, s a vallást egy lehetséges, de nem kizárólagos szabadságmegélési lehetőségként fogták fel (vallásszabadság). A hatalmat megfosztották vallási támaszától, a világi és az egyházi tekintélyt elválasztották, melyeket csak akkor tekintettek legitimnek, ha azok a nagykorú polgárok szabad döntésén alapultak. Az egyes polgárok életvezetése nyugodhatott személyes hiten, de egyéb személyes meggyőződésen (ráción) is. 

A felvilágosodás gondolkodóinak hatására megszülettek a polgárok szabadságát rögzítő jogdokumentumok, mint a Függetlenségi Nyilatkozat, vagy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, s a már meglévő angol parlamentáris demokrácia mellett létrejött az amerikai és a francia demokrácia. Európa többi részén egyelőre a tekintélyelvű, feudális rendszerek álltak még fenn, s repedező falaik egyre kevésbé állhattak ellent a liberális és nemzeti eszmék egymást erősítő, elementáris erej? hullámverésének. Figyelemre méltó, hogy a létező demokráciák számára kétféle fejlődési lehetőség kínálkozott. A 19. század első felében élt Alexis de Tocqueville különbséget tett az amerikai liberális demokrácia, és a francia despotikus demokrácia között. Míg az előbbit az államhatalom decentralizációja, a társadalmi egyesületek – mai szóval civil szféra – erős jelenléte, a puritán gyökerekből táplálkozó morális fegyelem és szabadságszeretet jellemezte, addig a francia demokrácia fejlődése több alkalommal diktatúrába torkollott (jakobinusok, Napóleon), s nem tudott Franciaországban az eredeti szabadságeszmének megfelelő demokratikus rendszer konszolidálódni.

A magyar liberális reformnemzedék sikerrel valósította meg a tekintélyelvű, feudális rendszernek a szabadságon, egyenlő jogokon alapuló polgári renddel való felváltását. A reformkori, zömében nemesi származású politikai elit a magyar történelemben ritka, sikeres példát mutatott a közösségi-társadalmi átrendeződés méltó lefolytatására, felcsillantva a bátorság és tisztánlátás erényeit. A szabadságharc bukása miatt azonban nem teljesedhetett ki a polgári szabadság ügye, s bizonyos kérdések megoldása – mint például a zsidóság polgári, majd vallási emancipálása vagy az egyház és állam szétválasztása – a 19. század végéig kitolódtak. A nagy liberális nemzedék még élő képviselői következetesek maradtak egykori elveikhez. A súlyosan beteg Deák Ferenc 1873. július 28-án az egyházpolitikai kérdéssel kapcsolatban szólalt fel utoljára a parlamentben. Beszédében az államvallást érvényesítő, tekintélyelv? európai és az állam semlegességét valló amerikai szisztémát hasonlította össze, s hitet tett a "jobb, észszer?bb és célszer?bb" amerikai rendszer mellett, amelyben az állam nem avatkozik bele a vallási kérdésekbe. Kossuth pedig az 1883-as tiszaeszlári per kapcsán a következőt üzente: "Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt sohasem tettem, és nem is fogok tenni különbséget, az antiszemitikus agitációt, mint a 19. század embere szégyenlem, mint magyar röstellem, mint hazafi kárhoztatom." Kossuth nem sokkal halála előtt döntő lökést adott ahhoz is, hogy az államot az egyháztól elválasztó törvények 1894-ben megszülethessenek, mivel kívánságára szavazott együtt a függetlenségi ellenzék a reformokat benyújtó Wekerle miniszterelnökkel. A polgári szabadság ügye, ha vontatottan is, de megvalósult. 

A szabadabb társadalmi fejlődést azonban – Bibó István szerint – súlyosan gátolta, hogy az 1867-es kiegyezéssel helyreállt a Habsburgok és a hazai főnemesség, valamint a mögötte felsorakozó köznemesség Mohács után kialakuló érdekközössége, szemben a szabadabb társadalmi fejlődésben érdekelt csoportokkal, s ezt később csak súlyosbította a vagyonát vesztett dzsentri beáramlása az állami közigazgatás pozícióiba. 1848-ban a szabadabb társadalmi fejlődés nemesi és polgári erői sikerrel fogtak össze az udvarral, s a vele szövetséges főúri és főpapi rétegekkel szemben. 1848 kitörési kísérlete azonban elbukott, s a magyar társadalmi fejlődés ismételten zsákutcába került, letérve a nagyobb szabadság felé vivő nyugat-európai pályáról.

A helyzet tovább rosszabbodott a trianoni sokkhatás után konszolidálódó Horthy-rendszer ideje alatt. A 19. századi nemesi liberalizmust Szekf? Gyula hatására útvesztésnek minősítették, s az eredetileg szervesen összetartozó liberális értékeket és a nemzeti eszmét szembeállították egymással. A liberális felfogású, szabadságszerető hazafiakat nemzetietlennek kiáltották ki, a tekintélyelven nyugvó, konzervatív értékeket pedig kizárólagos nemzeti értékekként tüntették fel. Bibó szerint így született meg a modern nemzeti érzés, és a modern demokratizmus szembeállításából, melyek minden egészséges fejlődés? országban összefüggő eszmék maradtak, a feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített antidemokratikus nacionalizmus torz képződménye. Bibó tehát az antidemokratikus nacionalizmusban határozta meg a Horthy-rendszer lényegét az említett, 1948-ban íródott soraiban. Még élesebb kritikával illette a rendszert a két világháború közötti időszak fenegyereke, az antiliberális és antiszemita, de az úri világot a parasztság szemszögéből elutasító, s a német orientációt ellenző Szabó Dezső, 1931-ben íródott Feltámadás Makucskán cím? novellájában. A m? arról a groteszk történetről szólt, hogy Makucska faluban feltámadt a temető, s az életre keltek óriási bonyodalmat okoztak. Elindultak a faluba, de a lakosok útjukat állták néhai szeretteiknek, hiszen maguk is alig tudtak megélni. A feltámadtaknak viszont nem volt kedvük visszatérni a temetőbe, s parlamenti botránnyá fajult az ügy. A szociális kérdések és a parasztság sorsa iránt érzéketlen uralkodó elitet Szabó Dezső görény kurzusként nevezte néven, hozzáfűzve a görény legfontosabb tulajdonságait, miszerint sunyi, büdös és lop. Bibó óriási jelentőséget tulajdonított az 1945-ben kibontakozó demokratikus fordulatnak, mivel ledöntötte a megmerevedett társadalmi viszonyokat, s széles kaput nyitott a nagyobb szabadság elnyerése felé, s egyben a nyugati társadalomfejlődéshez való visszakapcsolódáshoz. Ez a kapu azonban hamarosan becsukódott a társadalom előtt, majd a kommunista diktatúra 1956-os megdöntésében államminiszterként szerepet vállaló Bibó mögött, szó szerint is. 

A rendszerváltás óta hatalmon lévő kormányok egyaránt kinyilvánították, hogy demokráciát építenek. A kérdés csupán az, hogy milyet? Tekintélyelvűt-e vagy szabadságszeretőt? Bibó István szavai ma is aktuális feladatot jelölnek ki: "Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, amely nem alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének az igazi munkája." 

(a szerző történész)

Olvasson tovább: