Kereső toggle

Kamatlejtőn

A kamatcsökkentési kurzus háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mióta 2013. március 1-én Orbán Viktor bejelentette, hogy Simor András helyét a korábbi nemzetgazdasági miniszter, Matolcsy György veszi át a Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén, jelentős változásoknak lehettünk szemtanúi. A jegybank és a kormányzat közötti nyílt csatározás harmonikus kapcsolatra cserélődött, a központi alapkamat pedig azóta is folyamatosan csökken. De vajon milyen áldozatokkal és veszélyekkel jár együtt ez a „békés együttélés”?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása előtt érdemes megismerkedni a jegybankkal, mint intézménnyel, valamint annak céljaival és azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével ezeket meg kívánja valósítani. A nemzeti bankok feladatait és céljait nem a mindenkori jegybankelnök hivatott meghatározni, hanem külön nevesített törvényben kerül definiálásra a pontos feladat- és célrendszer. Ennek tartalma természetesen országonként változó, ugyanakkor két jól elkülönülő modellt lehet azonosítani: a kontinentális jellegű jegybankok esetében a kisebb jelentőségű feladatok mellett az árstabilitás és a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása kerülnek előtérbe, míg máshol, például az amerikai jegybank esetében, a fő feladatok közé a maximális foglalkoztatottság elérésének az elősegítése is beékelődik. Ez a két eltérő modell fontos közgazdasági véleménykülönbségen alapszik: egyik szerint a reálgazdaság élénkítése nem feladata a központi bankoknak, míg a másik szerint kötelessége a jegybanknak a mindenkori kormánnyal karöltve olyan reálgazdasági célokat is figyelembe vennie és támogatnia, mint amilyen a gazdaság élénkítése vagy a munkanélküliség csökkentése.

Tehát ha megvan a képessége a nemzeti bankoknak arra, hogy segítsék például a munkanélküliség elleni küzdelmet, akkor miért nem teszik ezt? Hogy miért nem ennyire egyszerű ez a kérdés, ennek megértéséhez szükséges a monetáris eszközrendszer és a hatásmechanizmusok minimális ismerete is. A központi bankok sokféle eszköz közül választhatnak, amennyiben úgy látják, hogy intervencióra, azaz beavatkozásra van szükség a gazdaságban. Egyrészről közvetlenül befolyásolhatják az országban forgó pénz mennyiségét (ugyanis ők rendelkeznek a készpénzkibocsátás monopóliumával, azaz közkedvelt kifejezéssel élve a „bankópréssel”), másrészről pedig a kötelező tartalékráta (a bankoknál elhelyezett betétek bizonyos százaléka, amelyet kötelező jelleggel a jegybanknál kell a bankoknak tartaniuk) és az irányadó kamatláb segítségével közvetett módon is jelentős hatásokat tudnak kifejteni.

Közülük is ez utóbbi eszköz az, amelyikkel legtöbbet találkozhatunk a médiában, mégis kevesen tudják, hogy pontosan mit is takar. Hazánkban a kilenctagú Monetáris Tanács által meghatározott kamatláb a jegybank által kínált kamatlábra – azaz a kéthetes futamidejű MNB-kötvény kamatára – vonatkozik, amely mellett a kereskedelmi bankok hitelt vehetnek fel magától a központi banktól. Ezt a kamatlábat szokták referencia kamatlábnak is nevezni, mivel a bankok ezen kamatláb mellett lényegében kockázatmentesen tudnak forráshoz jutni, s így a saját ügyfeleik számára kínált kamatlábak meghatározásakor is ehhez tudnak viszonyítani, mint kiindulási ponthoz. Itt pedig már egyértelmű a kapcsolat a reálgazdasággal: ha a bankok drágábban tudnak forráshoz jutni, akkor drágábban fognak tudni forrást, azaz hitelt biztosítani a gazdaság további szereplőinek. Ennek megfelelően magasabb jegybanki alapkamat mellett úgynevezett „ceteris paribus” (minden más tényező változatlanságát feltételezve) magasabb kamattal tud mindenki más is forráshoz jutni; illetve az is előfordulhat, hogy a magasabb kamatláb miatt leszűkül a hitelhez jutók köre. Ha pusztán ezt az egy szempontot vesszük figyelembe, akkor a jegybank részéről a minél alacsonyabb kamatláb lenne a legideálisabb.

Ezzel szemben azonban létezik a képzeletbeli hintának egy másik oldala is: nevezetesen a kamatlábnak a pénzpiacokra és az árakra kifejtett hatása. Ugyanis az alapkamathoz nemcsak a banki hitelek, hanem más pénzpiaci eszközök (például kötvények) értékalakulása is szorosan hozzá van kötve. Ha egy, a magyar állam által kibocsátott kötvényt (államkötvényt) veszünk például, akkor magasabb kamatláb mellett ennek a kötvénynek a kamata is magasabb lesz, így ceteris paribus kedvezőbb befektetésnek fog minősülni a külföldi befektetők számára. Ahhoz, hogy ők meg tudják venni ezt az értékpapírt, forintot kell vásárolniuk, és a kereslet-kínálat törvényéből fakadóan ez azzal jár, hogy a forint (azon eszköz, ami iránti kereslet így megnövekszik) erősödni fog (egy forintért például több eurót, vagy egy euróért cserébe kevesebb forintot kell fizetni). De ugyanennek az ellentettje is igaz, hiszen ha az alapkamatot csökkentik, akkor ez a lépés a forint gyengülését eredményezi.

Ha pedig arról az oldalról közelítjük meg a kérdést, hogy az alacsonyabb alapkamat miatt a bankok és más pénzügyi eszközök által kínált hozamok is alacsonyabbak, akkor az embereknek nem éri meg annyira félretenni, azaz megtakarítani a pénzüket, így jövedelmük nagyobb hányadát költik majd fogyasztásra. Ha többet vásárolnak, akkor a termékek megnövekedett kereslete miatt azok ára is meg fog emelkedni. Ez a jelenség pedig – közismert néven – az infláció, ami gyakorlatilag az első számú ellensége a központi bankoknak. Mindezek tükrében már rögtön meg lehet érteni a jegybankárok dilemmáját: vagy magasabban tartják a kamatlábat, védve ezáltal a forintot és a forintban denominált eszközök értékét és visszafogva az inflációt, viszont hátráltatva ezáltal a gazdasági növekedés felgyorsulását, vagy pedig az alacsony kamatlábbal elősegítik a növekedést, viszont engedik gyengülni a forintot, és az infláció elleni küzdelmet is lazábbra veszik.

Természetesen, ahogy az a társadalomtudományok esetében lenni szokott, a valóság nem vegytisztán a fentebbiekben megfogalmazott törvényszerűségeket követi, ugyanis szinte számtalan tényező beleszólhat ezekbe a folyamatokba. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb az, amit a legtöbbször „befektetői hangulatnak” szoktak nevezni a médiában, ami elsősorban arra vonatkozik, hogy a nemzetközi pénzügyi piacokon éppen mekkora a kockázatvállalási hajlandóság. Ugyanis nyugodtabb időkben, amikor a fejlett piacokon rendben mennek a dolgok és bőséges a likviditás, akkor alacsony kockázatok miatt egyúttal alacsony hozamokkal is szembesülnek a befektetők, akik ilyenkor könnyebben fordulnak a bár nagyobb kockázatot hordozó, de ugyanakkor magasabb hozammal kecsegtető fejlődő piacok felé, mint amilyen például Magyarország is. Viszont azokban az időkben, amikor a fejlődő piacok is turbulens időket élnek meg, akkor a nemzetközi befektetők a fejlődő piacokról kivonulnak, eladva az ide kötődő eszközeiket is. Magyarország, amely egy nyitott, kis és fejlődő gazdaságnak számít a globális színtéren, nagymértékben ki van téve a fentebb vázolt szcenáriónak.

Az utóbbi években az amerikai jegybank hatalmas mértékű likviditást – és ezáltal nyugalmat – biztosított a nemzetközi piacokon (úgynevezett QE-beavatkozások), aminek az előnyét teljes mértékben ki is használta a Magyar Nemzeti Bank új vezetése. Az viszont igen kérdéses, hogy a Fed meddig fogja ezt a tevékenységét folytatni: a jelek szerint ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van. Másrészt pedig, ha a jövőben bármilyen probléma felüti a fejét a fejlődő piacokon, az rögtön éreztetni fogja hatását a magyar pénzügyi rendszerben is. Összességében megállapítható, hogy – hasonlóan a régió többi jegybankjához – a Matolcsy György vezette MNB a végletekig kihasználta a jelenlegi kedvező nemzetközi befektetői hangulatot, továbbá – itthoni kuriózumként – a rezsicsökkentés miatt visszaeső inflációból fakadó megnövekedett mozgásteret is. Abból fakadóan azonban, hogy a gazdaságra kétségkívül élénkítően ható kamatcsökkentésekre nem a belső gazdasági folyamatok javulása révén vagy a sokszor emlegetett strukturális reformoknak köszönhetően került sor, hanem rajtunk kívül álló tényezőkön alapult – sajnálatos módon –, összességében így még inkább kiszolgáltatottabbá tették az országot ezen külső változásokkal szemben.

Egyetlen ellenszavazat

A legutóbbi, június 24-én megtartott kamatdöntő ülésén újabb történelmi mélypontra, 2,3 százalékra csökkentette a jegybanki alapkamatot az MNB Monetáris Tanácsa. A nemrég kiadott hivatalos jegyzőkönyv alapján heten szavazták meg a 10 bázispontos kamatcsökkentést, és egyedül Cinkotai János voksolt a kamat szinten tartása mellett, míg egy másik tanácstag, Pleschinger Gyula nem vett részt az ülésen. A tanács több tagja kiemelte, hogy a júniusi inflációs jelentés előrejelzésével összhangban – a pénzügyi stabilitás veszélyeztetése nélkül – van még tér további, óvatos kamatcsökkentésekre. Ugyanakkor a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján az alapkamat érdemben megközelítette azt a szintet, ami az inflációs cél középtávú elérését és a reálgazdaság megfelelő ösztönzését biztosítja. A jegyzőkönyv szerint az elmúlt negyedévben a nemzetközi befektetői hangulat változékonyan alakult, ami leginkább az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed eszközvásárlási programjának folytatódó lassításával, az Európai Központi Bank kamatcsökkentésével és a bejelentett további intézkedéscsomagjával, valamint a folytatódó ukrán–orosz konfliktussal magyarázható.
A Monetáris Tanács megítélése szerint az alacsony infláció tartósan fennmaradhat. 2014-ben érdemben a 3 százalékos cél alatt maradhat, majd 2015 második felétől a középtávú inflációs céllal összhangban alakulhat. Az MNB 2012 augusztusában kezdett bele monetáris enyhítési ciklusába, akkor a jegybanki alapkamat 7 százalékon állt.

Olvasson tovább: