Kereső toggle

Tudatlanok magabiztossága

Holoda Attila, a Fidesz-kormány volt helyettes államtitkára a rezsiharcról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A külföldi energiacégek vezetői nem a magyar kormány agresszív rezsiharcán döbbennek meg, sokkal inkább azon, hogy ma nincs felelős politikus, aki értene az energetikához, ezért értelmes kommunikáció helyett csak buta előítéletekkel találkoznak – mondja Holoda Attila, a Fidesz-kormány volt energiaügyi helyettes államtitkára, piaci tanácsadó. A Mol–INA–konfliktus szerinte megoldható lenne, ha a magyar fél figyelembe venné a horvát nemzeti érzést.

A rezsiharcot hirdető kormány kommunikációja szerint az „elmúlt nyolc évben” olyan modell alakult ki, amelyben a multinacionális energiacégek korrupt módon befolyásolták az árszabályozást, és „kilóra megvették” a politikusokat. Ezzel szemben – teszik hozzá – eljött az idő, hogy a politika végre valóban az emberek érdekeit képviselje. Van ráció ebben a megközelítésben?

– Nemcsak az energiacégek, hanem mindazok a vállalkozások, amelyeknek jelentős befolyásuk van az adott nemzetgazdaságra – például a sokkal kevésbé kritizált autógyártók – oda viszik a befektetéseiket, ahol jó esélyét látják annak, hogy azok megtérülnek. Ezeket a cégeket a kormányok igyekeznek magukhoz édesgetni, bizonyos döntéseket egyeztetnek velük. Ezt még az Egyesült Államok elnöke is kénytelen megtenni. Természetesen azon lehet vitatkozni, hogy adott esetben ez a lobbizás eléri-e a korrupció szintjét, de nem gondolom, hogy az energiacégek Magyarországon irreálisan nagy kedvezményhez vagy az átlagosnál jobb megtérüléshez jutottak az „elmúlt nyolc évben” vagy akár előtte. A privatizáció azon józan megfontolás alapján történt, hogy ha az országnak nincs pénze a közüzemi szolgáltatások fejlesztésére, akkor ezzel meg kell bízni valakit, akinek tőkéje és szaktudása is van ehhez.

Csakhogy a kormány szerint a beruházások már sokszorosan megtérültek, a külföldi energiacégek talicskával tolták ki a pénzt Magyarországról.

– Az, hogy mi számít sokszoros megtérülésnek, attól is függ, hogy mekkora a befektetési összeg és a kockázat. A politikusok szeretnek nagy számokkal dobálózni, mondván, hogy ezermilliárdot vittek ki az energiacégek az országból. De ha a rezsibiztos úr azt is elmondaná, hogy mekkora összeget fektettek be ugyanezek a piaci szereplők, akkor a kép rögtön árnyaltabb lenne.

Mekkora volt az átlagos megtérülési ráta?

– Az energiapiacon a fixen garantált 4-8 százalékos megtérülés teljesen normálisnak számít. Esetünkben ez közelebb volt a 8 százalékhoz. A befektetők mindig számolnak országkockázattal, amibe az is beletartozik, hogy az adott kormányok mennyire hajlamosak belenyúlni az árszabályozásba, illetve mennyiben készek garantálni a megtérülést. A kőolaj- és földgázkitermelésben érdekelt vállalatok például ennél jóval nagyobb megtérüléssel kalkulálnak, hiszen ott jóval magasabb a kockázat.

Az helytálló magyarázat, miszerint a kormány csak kihasználta a világpiaci energiaárak csökkenését, és ezt átnyomta az energiapiacon, learatva ennek a nem csekély politikai hasznát?

– A villamosenergia-piacon ez elvileg elképzelhető, hiszen a Magyar Villamos Művek (MVM) olyan gyorsan változó és rugalmas piacokon van jelen, mint a cseh és a szlovák vagy a lengyel és a német, ahol jó áron tud bevásárolni. Ugyanakkor ezt az energiát törvényileg megszabott – és elég magas – áron adja tovább a piaci szereplőknek, akik önállóan nem tudják beszerezni az áramot. Az MVM ebben a modellben tekintélyes profitot tesz zsebre, bár a rezsiharcot szorgalmazó politikusok efölött általában jótékonyan elsiklanak. A földgázpiacon fordított a helyzet: a kereskedők bárhol vásárolhatnak, azonban sok esetben fizikailag lehetetlen, hogy az olcsóbb gázt behozzák az országba, hiszen a rendszernek csak két betáplálási pontja van: a beregdaróci és a feleannyi kapacitással sem rendelkező baumgarteni.  

Ön tanácsadóként kapcsolatban áll energiacégek vezetőivel. Mit tapasztal, milyen a hangulat köreikben?

– Alapvetően nem a kormány populista fenyegetőzését látják aggasztónak. Megszokták, hogy a legtöbb országban a politikusok úgy tekintenek rájuk, mint akiknek a bőrük alatt is pénz van. Inkább azt nem értik, hogy miért vált lehetetlenné a kommunikáció. Az illetékes politikusok részéről akkora bizalmatlanságot és olyan előítéleteket tapasztalnak, ami teljesen irreális. Fogadják ugyan őket, meghallgatják, amit mondanak, meg is ígérik, hogy megfontolják – de nem teszik meg.

A bankok esetében hallani, hogy vannak tulajdonosok, akik már fizetnének is azért, hogy kiszállhassanak a magyar piacról. Vannak az energiacégek között is ilyenek?

– Mentalitás kérdése, hogy miként látják a jövőt Magyarországon. A német szereplők jobban otthon vannak Közép-Európában, azt mondják, hogy ismerjük a magyarokat, szeretjük őket, és rengeteg egyéb kapcsolatunk is van velük. A franciák azonban értetlenül nézik ezt a számukra „balkánnak” számító piacot, ők hamarabb készek megválni az érdekeltségeiktől.

Az egész jelenséget azzal magyarázzák, hogy a magyar kormányban senki nem ért az energetikához. Ez valóban így van: nincs olyan szakpolitikus vagy minisztériumi szakértő, aki a beszerzéstől az elosztói-fogyasztói rendszerekig átlátná a piacokat. Amikor odakerültem a fejlesztési tárcához, éppen azért örültek, hogy végre van egy ilyen emberük. Hamar szembesülnöm kellett azonban azzal, hogy a kormány politikáját az olyan megdönthetetlen sztereotípiák határozzák meg, mint hogy az energiacégek lopnak, csalnak, hazudnak, eldugják előlünk a pénzt. Ezek az előítéletek éppen abból fakadnak, hogy nem ismerik a piac működési szabályait, és amit nem ismerünk, az könnyen mitikus ellenséggé válhat a szemünkben. Rám is úgy néztek, mint aki valamelyik multi szekerét tolom, elképzelni sem tudták, hogy van olyan, amikor valaki a magyar energiapiac érdekeiért dolgozik. Ezért jöttem el.

Mit gondol, miért volt szükség egy új törvényi szabályozásra és az energiahivatal átszabására? A kormánynak – mint korábban is – volt lehetősége belenyúlni a lakossági energia árszabályozásába.

– A kormány nem hitte el a saját energiahivatalának, hogy képesek a piacot átlátni és ellenőrizni. Más területen is felfedezhető, hogy a politikusok nem bíznak még a saját hivatali embereikben sem.

Egyébként alaphibának gondolom, hogy a rezsiharc hevében elfeledkezünk arról, hogy a hazai energiaárak csak a pénztárcánkhoz viszonyítva magasak. Ha a reálbérek emelkednének, ez jóval kisebb problémát jelentene. Persze belátom, hogy ez nagyságrendekkel bonyolultabb feladat a politikusok számára. Azonban a rendszerváltáskor kapitalizmust akartunk, amire fel kellett volna készülni. Érdekes, hogy az senkinek nem jelent problémát, hogy az autók ugyanannyiba kerülnek nálunk, mint nyugaton – legfeljebb kevesebb fogy belőlük.

Csak éppen azt nem lehet mondani egy nyugdíjasnak, hogy fűtsön kevesebbet. 

– Nyilvánvaló. Azt viszont lehetne mondani, hogy indítunk egy programot az energetikai korszerűsítésre. A magyar lakóházak és intézmények ugyanis olyan katasztrofális állapotban vannak, hogy az energia 40 százalékát elpocsékolják. Ennek lenne értelme.

Mi a véleménye a nonprofit közszolgáltatás ötletéről?

– Ez maga az önellentmondás. Furcsa, amikor az egyébként jó képességű, közgazdász végzettségű Rogán Antal olyan nonprofit közszolgáltatást emleget, amin azért mégis képződik némi haszon. Helyesebb lenne „non divident” megoldásról beszélni, ami azt jelenti, hogy a teljes megtermelt hasznot visszafordítjuk a tevékenység fejlesztésére.

Mégis vannak nemzetközi példák közösségi fenntartású közszolgáltatókra.

– Igen, ez működik is a csatornarendszerek, a hulladékgazdálkodás vagy a távhő esetében, ahol a képződött hasznot helyben visszaforgatják. De az olyan nagy rendszereket, mint egy nagynyomású gázhálózat, melyik közösség fogja finanszírozni? A rendszer szükségszerűen igazságtalan lesz, hiszen a Debrecenben megmaradt „feleslegből” kellene támogatni a kisebb népsűrűségű, mondjuk Hódmezővásárhely környéki területek gazdaságtalan energiaellátását. Arról nem beszélve, hogy az állami vagy önkormányzati kézben lévő cégekben azonnal helyet kapnának a rokonok és a barátok.

2015-ben lejár a gázszerződésünk az oroszokkal, a kormány arra készül, hogy az új kontraktusban letörje az árat, mondván, hogy a lengyelek és a szlovákok is olcsóbban kapják ugyanazt a földgázt. Milyenek az esélyeink?

– Az olcsóbb orosz gáznak mindig megvan a maga ellentételezése: a szlovák nagynyomású gázszállító cég fele orosz tulajdon. Ha a magyar földgázszállító vállalat felét átadnánk a Gazpromnak, mi is azonnal jobb árat tudnánk kialkudni. Az alkudozás szép dolog, de évi 5 milliárd köbméterrel nincsenek olyan alkupozícióink, mint mondjuk az E.ON-nak, amely 45-50 milliárd köbmétert vásárol évente. Persze a magyar kormány mondhatja azt, hogy ha a teljes energetikai rendszer a kezemben van, akkor tudok olyan konstrukciót ajánlani, ami tetszik az oroszoknak. Akkor viszont mindenki elkezd majd találgatni, hogy ebben a csomagban mi van benne, például az oroszok részt kapnak-e a paksi atomerőmű bővítéséből.

Az izraeli új gázmezők, illetve az amerikai és lengyel palagáz befolyásolhatja-e rövidtávon az európai energiapiacot?   

– Az amerikai palagáz Európába juttatásában nem hiszek, ez túl költséges. A lengyel palagázból 8-10 évig nem lesz szignifikáns mennyiség a kontinens piacán, és az izraeli új találat is annyira friss, hogy 5-6 évnek el kell telnie, mire érzékelhető lesz a hatása. Ezeknél sokkal közvetlenebbül érint bennünket, hogy az amerikai palagáz előretörésével felszabadultak közel-keleti gázkapacitások, ami megjelenhet az európai piacon, amennyiben Kína energiaéhsége nem emészti fel ezeket a forrásokat. Ha ez utóbbi forgatókönyv valósul meg, akkor a gáz ára ismét elindul felfelé.

Ami a magyar gázpiacot illeti, alapvető érdekünk, hogy minél több lábon álljunk. Ha 2015-ben úgy tárgyalunk az oroszokkal, hogy a jelenlegi két kis vezetékünk van, akkor kevés mozgásterünk lesz. Ha viszont a szlovák vezeték megépül addigra, és a horvát-román vezetéket sikerülne kétirányúvá tenni, akkor az egy másik tárgyalási pozíciót eredményezne.

Ehhez a horvátoknak is lehet néhány szavuk, márpedig Hernádi Zsolt kiadatási ügye a mélypontot jelenti az energiapolitikai kapcsolatokban. Miről szól az INA–Mol-vita?

– Az, hogy a Mol 2009-ben átvette az INA menedzsmentjogait, legalább annyi hasznot hozott a horvát olajvállalatnak, mint a magyarnak. Ha a Mol csak a pénzét adta volna, de nem hajt végre hangsúlyos változtatásokat, akkor ez a pénz elfolyt volna ugyanazokon a csatornákon, amelyeken korábban is. Ugyanakkor lehet, hogy ez a tempó túl gyors a horvátoknak. Ezért megfontolandónak tartanám, hogy a Mol bizonyos engedményeket adjon a menedzsmentjogokban, és meghallgassa a szakszervezetek panaszait. Még akkor is, ha azt közgazdasági érvekkel nem lehet alátámasztani, hogy például két olajfinomító is működjön Horvátországban – ebben a „nemzeti érzés” a meghatározó. Ezt figyelembe kell venni. A 49 százalékos INA-részesedés eladása sem a horvát, sem a magyar fél számára nem lehet járható út: az előbbinek pénze nincs, az utóbbi pedig nem tudná hol befektetni ezt az összeget. Az a politikus, aki ilyeneket nyilatkozik, nincs tisztában a nemzetközi energiapiac helyzetével.

Olvasson tovább: