Kereső toggle

Gázpedál és fakanál

Interjú Nagy Endrénével, a Conet Computer & Network Development ügyvezetőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Festmények padlótól plafonig, biedermeier vitrinek tele nippel. A hangulat kifejezetten otthonos, pedig interjúalanyommal nem a lakásán beszéltük meg a találkozót, hanem az irodájában. A magyar informatikai piac egyetlen ni cégvezetje, Nagy Endréné tudhat valamit a ni szerepek összeegyeztethetségérl, ha három gyermek felnevelése mellett a magyar top ötszázba navigálta vállalkozásukat. Az általa több mint húsz éve társvezetett cég nevérl mindenki „Conet Iliként” emlegeti.

Festmények mellett jobban megy a munka?
–ŰSzerintem mindenkinek kell egy olyan elfoglaltság, ami teljesen üti a napi életét, amiben abszolút ki tud kapcsolódni, egy teljesen más világ. Én úgy „első blikkre” veszem a képeket, hogy legyen egy első impulzus, hogy jó legyen ránézni. Persze egy idő után érteni is kezdtem hozzá. Mert ami érdekli az embert, abba beleássa magát. Amikor bejött ide, érezte az egész cég hangulatát, hogy szívesen látjuk itt, nem? Ez a cél.
De, valamit éreztem. Családias vállalat hírében állnak. Egy nő által vezetett cégben jobb
dolgozni?
–ŰAz itt dolgozók úgy érezhetik, hogy várják őket. Tartoznak valahova. Egy női vezető talán empatikusabb, hiszen észre kell venni, ha valakinek olyasmi történik az életében, ami miatt rá kell kérdeznem, hogy „mi van veled”. Nem vagyok benne biztos, hogy egy férfi vezető ezt megteszi.
Itt, ha valakinek gyereke születik, vagy ha valami baj van – tudok róla. Ettől olyan viszonyok vannak a cégben, hogy nem vágnak át a kollégáim. És azt is tudom, hogy a teljesítőképessége határán van-e éppen, és mit várhatok el tőle. Szoktunk például családi napokat, szüretet, disznóvágást tartani. Olyankor figyelem, milyen a gyerekeikkel a kapcsolatuk vagy a gyerekek egymáshoz való hozzáállását. Ebből leszűrhetem, hogy mennyire lehetek nyugodt az adott személy hátterével kapcsolatban. A gyerekek nagyon érzékenyek, sok minden meglátszik rajtuk. Az is, ha megvan a helyük a családban, és jól érzik magukat. Itt rengeteg olyan srác van, aki több mint húsz éve dolgozik már nálunk. Személyesen foglalkozom velük, és megmondom, hogy magukhoz képest hol tartanak. Mert ha nem mondanám meg, olyan lennék, mint az az orvos, aki lemondott a betegéről, és már egy
receptet se ír.
Amikor villamosmérnöknek tanult, sejthette, hogy túlnyomórészt férfiak között kell majd érvényesülnie. Gondolta volna, hogy vezetni is fogja őket?
–ŰNem gondolkodtam ezen soha. Azt tudtam, hogy mit akarok csinálni, hogy mit várok el magamtól. De elég hamar kiderül, hogy az ember tud-e vezetni, vagy sem. Rólam is hamar világossá vált. A férjem egyszer azt mondta a cégünkről viccesen egy konferencián, hogy „nálunk az Ili nyomja a gázpedált, én pedig megpróbálom tartani az irányt a kanyarokban”. 
Az viszont tény, hogy máshogy kell vezetni a nőket. Ha nem terhelem ki őket, elkezdenek intrikálni. Az az élményem, hogy hosszú távon – ha nem nagy a fluktuáció – egy idő után mindenki megtalálja a helyét a cég struktúrájában; férfiak, nők egyaránt. Én emiatt sem tartom indokoltnak azt a lemorzsolódást, ami a nők társadalmi szerepvállalására jellemző mostanában.
Miért, van női lemorzsolódás?
–ŰNézze meg, hány nő van a kormányban! Pedig egy nő a parlamentbe is be tudna vinni olyan hangsúlyokat, amelyek kevésbé szögletessé teszik a vitákat, hogy a megegyezés felé induljanak el. Mert most szerintem nem a lényeges kérdésekkel foglalkozik a politika, hanem pótcselekvésekkel.
Itt van ez a cigánykérdés is. Tőlünk két cigány takarítónő ment nyugdíjba az évek alatt, nem kis értéket poroltak le mindennap. A világ legbecsületesebb asszonyai voltak, és nem fordulhatott elő, hogy a cégben bárki megjegyzést tegyen rájuk. Nem ilyen dolgokkal kellene foglalkoznunk.
Meg vagyok róla győződve, hogy még mindig van megoldás. De ehhez át kellene állnunk egy pozitívabb gondolkodásra, ahol „te dicsérsz engem, én dicsérlek téged, és mind a ketten a mennyországba megyünk”. Ehelyett ma fordított a spirál: mindenki szidja a másikat, a másik munkáját, és mindannyian lent maradunk.
Amikor kudarcok érték, nem jött össze valami, nem fogta arra, hogy biztos azért nem sikerült, azért nem vették komolyan ebben a férfias szakmában, mert nő?
–ŰNem. Ahogy mondják, kiömlött tej fölött nem érdemes sírni. Továbbmentem. Szerintem eleve nem jó dolog, ha ezzel vigasztalja magát az ember.
Hogy oldotta fel a gyerekszülés utáni bezártságot?
–ŰÚgy, hogy tanulni kezdtem, megcsináltam a szakmérnökit. Mindig adtam magamnak olyan házi feladatot, ami rákényszerített az aktivitásra. Így nem volt időm azon gondolkodni, hogy a szomszédasszony mit csinált és mit nem. De látom, hogy sok nő nem mer visszajönni, leértékeli magát az otthon töltött évek alatt. Ezért kell egy olyan közösség, ahova vissza tud szólni, elmondhatja, hogy mit evett a gyerek, és mellesleg azt is megkérdezheti, hogy hol tart a cég. Ezért hozzánk könnyebb gyes után visszajönni.
Mindhárom gyermekük a férjével közösen vezetett cégben dolgozik?
–ŰIgen. Egy informatikus lett, egy gépészmérnök, egy közgazdász. De ma nehezebb helyzetben vannak, mint mi voltunk. Sokat számít, hogy mi már a nyolcvanas években számítástechnikával foglalkoztunk, így részt vehettünk az iparági boomban. És hihetetlenül nagy tudásvágyunk volt. Ma ezt nem látom a fiatalokban. Látom helyette a tévétől, az internettől való függőséget, ami felületes tudás felé viszi ezt a generációt. De talán van olyan iparág, ami most van kibontakozóban, például az extrém vendéglátás, a Michelin-csillagos éttermek. Az idegenforgalomban talán most van a minőségi ugrás. A gyerekekre visszatérve, minden szakmai tudásuk ellenére sem épült még beléjük a vállalkozói szemlélet; az, hogy a pénzt meg kell csinálni ahhoz, hogy a dolgozókat ki tudjuk fizetni. Ez egészen más hozzáállást igényel, mint egy olyan munkakör, ahol mondjuk az állam adja a fizetést. Úgyhogy most figyelem őket, hogy hol kezdenek el fogni, mint az autóban a fék. A vállalkozáshoz ugyanis hozzá kell szokni. És a mostani fiatalokra nem jellemző ez a bátorság. Ha valakit kitesznek egy multitól, elmegy egy másikhoz. De nem gondolkozik azon, hogy saját vállalkozást indítson.
Muszáj feltennem azt a közhelyes kérdést, hogy miként egyeztette össze a gyereknevelést a cégvezetéssel. Mindkettő nagyon időigényes feladat.
–ŰSzét kell választani a kettőt. Otthon a kisgyerekeimmel nem voltam vezető. A férjemmel is megosztottuk a feladatokat, és a gyerekek is rájöttek hamar, hogy milyen típusú problémával melyikünkhöz érdemes fordulni. A gyereknevelés bizonyos feladatai neki mentek jobban, mások nekem. Nyilván nem elég csak leellenőrizni a házi feladatot, a gyerekek apró ügyeit is meg kell hallgatni. De valójában a cégvezetés is egy szakma, nem több. Hazaértem, anyuka vagyok, pont.
Pont ezt nem mindig könnyű megvalósítani.
–ŰA stresszt nyilvánvalóan nem a gyerekeken kell levezetni. Az ember erőt vesz magán, én vagyok a felnőtt, nekem kell, hogy több eszem legyen. Én például nagyon szeretek főzni, ki szoktam magamból főzni a feszültséget.
Hasznos hobbi…
–ŰA mai napig minden reggel egész napra megfőzök. Az öregeknek igazuk volt abban, hogy meleg reggelit ettek. Én is ennek a híve vagyok, és amúgy sem szeretem, ha mások döntik el helyettem, hogy mit eszem meg. Tudom, mi tesz jót nekem és a családomnak. Nagyon korán kelek, borzasztóan szeretem a kora reggeleket, amikor csönd van, és nyugodtan főzhetek. Közben rendezem a gondolataimat, és utána jöhet a nap.

Olvasson tovább: