Egyházi adó a marcipánépületre

Fotók: Somorjai László

A történethez tudni illik, hogy a cukrászszakmában ma élő fogalomnak számít Szabó Karcsi bácsi. Nem utolsó sorban azért, mert munkája és óriási szakmai tudása révén ért el mindent, amit csak lehetett: gazdagságot is, világhírt is. Sajnos egyiket sem Magyarországon. Ám fél évszázad múltán, a rendszerváltozást követően hazatért, hogy itthon is felvirágoztassa a kuriózumszámba menő „marcipánkultúrát”.
Magyarországon az elmúlt ötven év alatt – finoman szólva – megkopott a marcipánkészítés kultúrája, amelynek nem kis szerepe volt abban, hogy a fogyasztók is elszoktak a marcipános cukrásztermékektől. Többek között ez a felismerése vezette haza Karcsi bácsit, amikor Csepelen kibérelt egy megüresedett üzemi konyhát, majd a nagybani gyártást áthelyezte Puchbergből Budapestre. Ezáltal nemcsak munkahelyeket teremtett, hanem az újszerű marcipánkészítményekkel, amelyeket mindennapos fogyasztásra kínálnak, többféle értelemben is sikerült felébresztenie a hazai szakemberek és fogyasztók érdeklődését. Nevéhez fűződik a Szentendrei Marcipán Múzeumnak nemcsak a megalapítása, hanem a világhírűvé tétele is. „Ötvenöt évig éltem Ausztriában – mondja Karcsi bácsi –, mégsem éreztem magam otthon, pedig szerettek és megbecsültek. Viszont elmondhatom, hogy itthon is nagyon sok jóindulatú, segítőkész emberrel és intézménnyel találkoztam. Magyarországon is lehet ám pénzt csinálni becsületes munkával!”
Sajátos felfogása mellett annak ellenére is kitart, hogy itthoni munkája során volt egy különösen lesújtó epizód, amit máig nem tud elfogadni és megérteni. A baj azzal kezdődött, hogy az előző két múzeum tapasztalatait hasznosítva, sikerült az eddigi legszebb és legnagyobb marcipánkiállítását létrehoznia Pécsett, 2004-ben. Az ottani cukrászműhelyben gyártani kezdték tortácskáikon a dzsámit, a székesegyházat, a zsinagógát, a Nemzeti Színházat, a város címerét. Nem sokkal ezután jött egy durva hangvételű levél a pécsi egyházmegye jogászától, hogy Szabó Károlyt feljelentették a dzsámi és a Székesegyház gyártásáért.
Karcsi bácsi hosszú pályafutása alatt a világ számos pontján gyártotta a helyi nevezetességek, szigorúan védett épületek mását marcipánból. Legtöbbször az érintett intézmények kérése volt, hogy az épületeket idegenforgalmi célból termékein is reklámozza. Tortácskáin szitanyomással megformázta már a bécsi Stephans dómot, az esztergomi bazilikát, a Szentendrei Skanzent, de senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ezeknek a tortácskáknak a gyártásáért védettségi díjat kérjen, és főleg nem ekkorát!
A vita békés rendezése érdekében a cukrászmester felkereste a püspökséget. Máyer püspök úr másnap azt üzente neki, hogy ezt az ügyet baráti alapon fogják kezelni. „Megnyugodtam – meséli a mester –, mert úgy gondoltam, mivel ezek a termékek elsőrangú reklámhordozók az egyháznak, meg fogunk tudni egyezni.”

Karcsi bácsi kedvenceivel

Szépen fogalmazva Karcsi bácsi elképzelése utólag alaptalannak bizonyult. Máyer úr ugyanis megszegte az ígéretét, mivelhogy két hónap elteltével felszólította Szabó urat, hogy fizessen a dzsámi és a székesegyház gyártásáért majdnem egymillió forint védettségi díjat az egyház vagyonkezelőségének. Mivel a termékek után 70 000 forint volt az éves bevétele, nem nehéz kiszámolni, hogy ennek több mint 400 % -a lett volna a védettségi díj. Plusz az áfa. „Ez botrány! – hüledezik a szakember. – A pofátlanság csúcsa! Az egyházi ingatlanok csak addig számítanak közkincsnek, amíg felveszik érte az állami támogatásokat? Külföldön is kértek néha tőlem jogdíjat, de kulturált hangnemben, maximum 10 százalékos díjban mindig meg tudtunk állapodni.” Szabó bácsi ügyvédje fogta magát, és felkereste az egyházmegye jogászát, Schmidt urat, akitől azt az arrogáns és lekezelő választ kapta, hogy ne is álmodjon arról, hogy „ötszázezer alatt megússzák”. Az egyház ugyanis kénytelen gazdálkodni azért, hogy saját kiadásait fedezze. Schmidt úr – és feltehetően Mayer püspök úr – szerint egy ilyen jól menő cukrászdának el kell viselnie ekkora terhet! A sértettek ezt követően kisebb nyomozásba kezdtek, és kiderült, hogy az egyház által levédett harmincnégy alkotás között nem is szerepel a székesegyház. A püspökség tehát nem is jogosult a védettségi díjat követelni. Fordult a kocka. Másnap Szabó Károly ment, és levédette maga a székesegyházat. Ha ezután az egyház valaha is szeretné árusítani marcipánból az épületet, tőle kell engedélyt kérnie. Utána Szabó bácsi közölte az egyházi vagyonkezelővel, hogy követelésüket nem tudja, és nem is akarja teljesíteni. És lehet, hogy nem szép dolog a várossal szemben, de a két tortácska gyártását is beszüntette.

Zárszóul megkérdezem: végül is, elégedett ember-e Szabó bácsi? „Igen – hangzik a mosolygós felelet. – Hiszen hozzájárulhattam ahhoz, hogy a magyar cukrászmesterség világhírű legyen, tanítványaim mindenhol megállják a helyüket. Az életem bizonyíték arra, hogy becsülettel, kitartással, szorgalommal az ember bárhol a világon sikeres lehet. És bizony úgy gondolom, az életem mások számára is morális tanulsággal szolgálhat!”