Kereső toggle

Temetne a munka

Szívszorongató meló díja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Meghökkentő felmérések azt mutatják, hogy Japánban az elmúlt évben több mint háromszáz személy halálát okozta a túlfeszített munkatempó. Ez duplája a korábbi évek hasonló haláleseteinek. Leggyakrabban szívinfarktus, szívelégtelenség, agyvérzés a vége a túlhajszoltságnak. A japán munkamorál miértjeire az ország sajátos kultúrájában kell keresni a választ. Egy átlagos japán munkás napi tíz-tizenhárom órát dolgozik, a szabadidőt is gyakran a munkatársakkal, és nem a családdal tölti. Természetes, hogy néhány évig az ország másik végében, a családtól távol dolgoznak kiküldetésben. A tömegközlekedési eszközökön gyakori látvány a fáradt, elgyötört, bóbiskoló munkás.



Gyilkos japán munkatempó Fotó: Reuters

Japán kiváló gazdasági teljesítményei mögött álló legjelentősebb faktor az emberi tényező. 

A magas színvonalon képzett szakemberek sok és kemény munkája meghozza a gyümölcsét: virágzó vállalatokat és gazdag országot – az egyén számára azonban nem feltétlenül hoz egészséget és virágzó életet. Éppen ez az, amivel Japánban – európai ember számára felfoghatatlanul – keveset törődnek: az egyén. 

A munkahelyeket – ahogy az élet más szegmenseit is – áthatja a szenioritás elve, tehát a rangban felettük állók, valamint az idős rokonaik iránti feltétlen tiszteletadás. Összevetve ezt azzal, hogy Japán a világ leggyorsabban öregedő társadalma, könnyen belátható, hogy még a kultúrák napjainkban észlelhető homogenizálódása is csak mérsékelten jelentkezik a szigetországban. Kiemelhető az alapvetően csoportorientált berendezkedés, valamint a konfucionista elvekből eredeztethető "fegyelem, közösségi elkötelezettség, szorgalom, kompromisszumkészség, alkalmazkodóképesség, tűrőképesség, engedelmesség, ügybuzgalom, kitartás és odaadás" hagyományosan jellemző értékei.

Az elmúlt évtizedek változásokat hoztak a japán családmodellben is, ami a családfőre az egyetlen kenyérkereső szerepét terhelte. A fokozott urbanizációval egyre többen költöztek fel a nagyobb városokba, a hagyományos nagycsaládi szerkezet megbomlott, és a "nukleáris család" vált meghatározóvá. Köszönhető ez részben annak, hogy a nagyobb városokban az intenzíven emelkedő ingatlan- és telekárak nem tették lehetővé a legtöbb nagycsaládnak megfelelő alapterület? lakás vételét. Jellemzően csak a családfő talált megfelelő munkát, és a család eltartásának terhe így egyedül őrá maradt. A japán családban tehát általában a nő nem vállal munkát az otthonán kívül, ő az, aki a belső ügyeket intézi, ő a kincstáros, ő neveli a gyerekeket és gondoskodik a család fenntartójáról. Nincsen szülési szabadság vagy gyes, a nők életének jelentős részét a család ellátása foglalja el. Tanulmányaik befejeztével esetleg dolgoznak pár évig, míg férjhez nem mennek, de onnan a gyermekek kirepüléséig kizárólagos háztartásvezetők, munkahelyüket azonnal otthagyják. Abban a pár évben, amit
férjhezmenetelük előtt mégis ott töltenek, nem is juthatnak igazán fontos munkakörhöz, figyelembe véve a tényt, hogy rövid időn belül úgyis távoznak a vállalat kötelékéből, és Japánban a vállalatoknál való elhelyezkedés az esetek túlnyomó többségében máig is életre szóló elkötelezettséget jelent.

A felnőttkori feszített munkatempó előtt már fiatalkorban óriási stresszt jelent az iskola. A fizetések nagysága ugyanis egyenes arányban áll az alkalmazó vállalat méretével, így minél nagyobb vállalathoz szerződik valaki, annál magasabb fizetésre számíthat. Minél jobb egyetemet végez valaki, annál biztosabb a bekerülése az ilyen biztos hátteret nyújtó nagyvállalatokba. Ennek megfelelően sokkal nagyobb hangsúlyt kap a japán fiatalok életében a majdani felsőoktatási intézménybe való bekerülés. A tanulás elsősorban a megfelelő intézménybe való bejutásért folyik. A nyomasztó elvárások nem kevés gyermeköngyilkossághoz vezettek már – többnyire a bizonyítványosztás időszakában. A legfrissebb halálozási adatok már csak emiatt is felrázták a japán közvéleményt, a rendszer megváltoztatása azonban nem kis kihívás. 


Sok munkához idő kell

"Gyakran éri az a vád a japánokat, hogy »munkamániások«, megszállottak és hasonlók… Ezt a látszatot erősítik a késő estébe nyúló egyetemi szemináriumok, a néha még hétvégeken is folyó előadások, munkamegbeszélések. Volt olyan professzorom, aki későn kelő ember lévén – minden óráját délutánra helyezte. Ez még nem lett volna baj, kellemetlenné akkor kezdett válni a dolog, amikor a szombat délutáni szemináriumain néha belefeledkezve nem figyelt az idő múlására. A kétórás szemináriumból így néha hatórás kerekedett – amit a jelenlévők zokszó és moccanás nélkül vettek tudomásul. Hiszen amíg a »főnök« jelen van – akár egyetemi professzor, akár vállalati osztályvezető – addig a »beosztottaknak« eszükbe se jut mozdulni. Senki se hivatkozik fogorvosra, hivatali intéznivalóra, gázszerelőre azért, hogy felmentést kapjon. Ismeretlen az az európai szokás, hogy közlekedési dugóra, defektre, objektív körülményekre, személyes elkötelezettségekre hivatkozva előnyhöz, megkülönböztetéshez jusson az ember. Hiszen elütni, különbözni másoktól nem erény a japán társadalmi megítélésben. Hasonlóképpen nem szokás azzal kezdeni a napot, hogy: na gyerekek, olyan fejfájással ébredtem, hogy ma semmi értelmeset nem tudok csinálni. A japán felfogás szerint aki beteg, az maradjon otthon, aki viszont jelen van, az teljes érték? munkaerőként működjön. Japánban rosszul járnának azok az ügyeskedők, akik ilyen-olyan ürüggyel mindig kihúzzák magukat a munkából. Megkülönböztetett elbánás senkinek sem jár; a csoport minden tagjától azonos odaadást várnak el a munkában. Ezt az elvárást sikerrel teljesítik is a japánok, hiszen az erős csoportszellem nagy fegyelmező erő." (Részlet Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán? cím? könyvéből.)

Olvasson tovább: