Kereső toggle

Az internet teste

A mélytengeri adatkábelek biztonsága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
A tengeri kommunikációs kábelek hálózata a Földön.

Egymillió kilométernyi optikai kábelt fektettek le eddig a tengerfenékre, ezeken keresztül fut át adataink 99 százaléka,
a Facebook-poszttól kezdve a banki utalásokig. Mégpedig kevesebb idő alatt, mint ahogy lenyomjuk az enter gombot.

Európa és Amerika ezennel kapcsolatba lépett. Dicsőség a magasságos Istennek, a földön békesség, az emberekhez pedig jó akarat!“ – ezt üzente Viktória királynő az Egyesült Államok elnökének, miután 1858. augusztus 16-án Írország és Új-Fundland között lefektették az első transzatlanti kábelt. Bár a közel négyezer kilométer hosszú és több száz tonnás, ujjnyi vastag rézvezetéken át küldött jelet az amerikai oldalon nehéz volt dekódolni, a tizenhét órás, szakadozó üzenetváltás után London lakossága már lelkesen olvashatta a Fehér Ház aznapi közleményét: „Az atlanti távírórendszer az Ég áldása a nemzetek örök békéjének és barátságának a biztosítására. A gondviselés eszköze a vallás, a civilizáció, a szabadság és jog világméretű terjesztésére“. A „tudomány csodája“ végül azonban nem sokáig üzemelt, mivel a hatalmas távolság áthidalásához szükséges nagyfeszültség, valamint az óceán mélyének zord körülményei kikezdték a kábel vékony burkolatát, ami miatt a két kontinens között egy hónap után már meg is szakadt a kapcsolat.

Behálózták a tengereket

A történelmi pillanat miatt érzett eufória mégsem volt alaptalan, az első lassú és kimaradozó adás-vétel után hét évvel az Atlanti-óceánon már sikerült egy stabil és folyamatos távíróvonalat kiépíteni. A huszadik század fordulójára már össze lett kötve a Föld majdnem minden fontosabb nagyvárosa, a diplomaták és befektetők azonnali üzenetet tudtak küldeni Dél-Amerikától a Távol-Keletig, Afrikától Indiáig, sőt a század fordulóján már megindultak a tervek a Csendes-óceán átszelésére. Az „örök sötétségben“ nyugvó morzevonalak mellé a múlt században már telefonvonalakat is fektettek, majd a nyolcvanas évektől jött a kommunikációs globalizmus igazi áttörése: az optikai kábel. Ebben már nem elektronok, hanem fotonok száguldanak – akár a fénysebesség 99,7 százalékával – így a mondjuk Japánban beküldött lézersugár néhány tizedmásodperc múlva már Kaliforniában villan föl. A másodpercenként félmillió, vagy még több fényimpulzus erejének megőrzését az teszi lehetővé, hogy a rendkívül vékony üvegszálban a sugarak úgy tudnak cikázni, hogy nem nyelődnek el a visszapattanáskor, ezért ugyanazzal a fényerővel lépnek ki, mint amekkorával az óceán túloldalán beküldték őket. Mintha csak egy zseblámpával el tudnánk világítani Londontól egészen New Yorkig, le-föl kapcsolásával pedig üzeneteket küldenénk.

Ez a technológia annyira domináns, hogy ma az internetforgalom 99 százaléka nem műholdakon, hanem ilyen lézersugarak segítségével cikázza körbe a világot, biztosítva számunkra, hogy a Facebook szmájlink abban a pillanatban rögzítésre kerüljön a cég amerikai adatbankjában, amikor lenyomtuk az entert. A TeleGeography adatai szerint jelenleg 350 kábel fekszik az óceánok és tengerek fenekén, amelyeknek a hossza összesen csaknem eléri az egymillió kilométert, vagyis a Holdig is elérnének. A többszörös védőrétegbe és szigetelésbe csavart üvegszálak pedig helyenként 8-9 ezer méter mélyre is lejutnak, követve víz alatti hegységek és szurdokok nyomvonalát. A víz alatti optikai kábelek lefektetése az ezredfordulón volt a legintenzívebb, ebben az időszakban a telekommunikációs vállalatok 36 vonalat telepítettek 17 milliárd dolláros befektetéssel. Ekkor készült el például a félmilliárd dollárba kerülő atlanti Apolló kábel, aminek konkrét helye – a legtöbb mélytengeri vonalhoz hasonlóan – szigorúan titkosított, csupán táblák figyelmeztetik a brit halászokat, hogy a Cornwall északi szirtjeinél ne vessék ki a hálóikat, mert pechjükre „kifoghatják“ az egész internetet.  

Mivel azonban 2002 óta a globális adatforgalom majdnem százszorosára nőtt, folyamatosan szükséges újabb és újabb „fényautópályákat“ építeni az óceánok mélyén, hogy a rendszer bírni tudja a szinte 2-3 évente duplázódó kapacitást. A Cisco adatai szerint 2017-ben majdnem másfél trillió gigabyte adatot áramoltattunk a világhálón, ami 2020-ra megduplázódhat. Ez a kapacitás körülbelül 152 millió évnyi HD videónak felelne meg. A második hullámban, 2008 és 2011 között összesen 47 új szálat fektettek le, a meglévőket pedig úgy fejlesztették, hogy az üzemeltetésük hatékonyabb és gyorsabb legyen. A közelmúlt fejlesztéseiben ráadásul már nemcsak közvetlenül a kommunikációs szektor részvényóriásai vettek részt, hanem olyan szereplők is beszálltak a milliárdos beruházásokba, akik magának az internetnek a tartalmát is biztosítják.  

Kié lesz a rendszer?

A TeleGeography adatai alapján az Amazonnak két, a Google-nek kilenc, a Facebooknak öt, a Microsoftnak pedig négy mélytengeri kábelben van érdekeltsége, ők ma a legdinamikusabb befektetők a piacon. Utóbbi kettő például szeptemberben jelentette be, hogy sikeresen fölállította a spanyol Bilbaótól Virginia Beachig húzódó szupergyors transzatlanti kábelt, amivel rekordsebességű, 160 terabyte-os forgalmat képesek majd biztosítani az adatbankjaik között. Alan Mauldin, a cég vezető kutatója szerint mivel mára az adatforgalom harmadát már ezek a nagy tartalomgyártó és -megosztó vállalatok hozzák, ezért a drágább és kiszolgáltatottabb bérlés helyett megvesznek, vagy pedig maguk telepítenek kommunikációs vonalakat a szervereik számára. „A korábbi konstrukcióktól eltérően az Amazon, a Google, a Facebook és a Microsoft jóval aktívabb szerepet vállalt a közelmúltbeli telepítési hullámban. Ezeknek a vállalatoknak önmagukban olyan nagy adatforgalmuk van, hogy adatközpontjaik számára saját mélytengeri projekteket indítanak“ – fogalmazott. 

Az elemző szerint a hosszú távú befektetés célja, hogy a legnagyobb internetes csomópontok tulajdonosai fizikailag is birtokolják az adatforgalmat, és a jövőben a szerverkapacitásaik egyre nagyobb részét tudják majd globálisan is szétszórni. Ez a hatékonyság és a kapacitásnövelés mellett jelentősen csökkentené az amerikai kontrollt, mivel hasonlóan a folyamatos kritikával illetett adóoptimalizálási stratégiához, nem egy konkrét országhoz kötné a tevékenységük centrumát, hanem a nyugati partoktól Európán át, egészen Japánig mindenhol képesek lennének a felhasználóik adatait tárolni és feldolgozni, nem lenne szükség azokat átfuttatni az Egyesült Államokbeli szervereiken. Ez mind gazdaságilag, mind terjeszkedés szempontjából új perspektívát jelentene a számukra, hiszen többé „fizikailag“ sem lennének pusztán amerikai vállalatok, hanem minden paraméterben globális, nemzetek fölött álló piaci szereplők.

A fokozódó Amerika-ellenes hangulatban a szerverkihelyezés az üzleti pozícióikat is javítaná, mivel – különösen az Edward Snowden által kirobbantott 2013-as NSA-botrány után – a külföldi kormányok érthető módon nem szívesen futtatják át állampolgáraik minden személyes adatát a folyamatos megfigyelés alatt álló atlanti hálózaton.

Az utóbbi aggodalom már egy konkrét 185 millió dolláros projektben is megnyilvánult, amit elsősorban Brazília finanszírozott, miután a Snowden-ügy kapcsán kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálat állandó megfigyelés alatt tartotta Dilma Rousseff korábbi elnök telefonvonalait. 2015-ben ezért elstartolt a The Ellalink kábel lefektetése, ami São Paulót közvetlenül összeköti Madriddal és így az Európai Unióval. Ezzel megszületett az első olyan mélytengeri optikai pálya, ami Dél-Amerikát teljes mértékben az USA közbeiktatása nélkül köti össze a világ többi országával. „A jelenlegi törvény felhatalmazza az NSA-t, hogy minden adatot eltároljon, ami átmegy az Egyesült Államok hálózatán, ez pedig komoly korlát Európa számára“ – kommentálta uniós részről a fenyegetést Paul Nemitz, az Európai Bizottság jogérvényesítési igazgatója. A brazil kormány annyira törekedett az Egyesült Államok befolyásának teljes kizárására, hogy még az amerikai cégeket is kitiltotta a közbeszerzési tenderről, nehogy titokban meghekkeljék a vonalat. 2017 áprilisában Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök jelenlétében fel is villant az első tisztán európai fényjel São Paulóban, amit a felek úgy kommentáltak: „ez egy bizalmas, megbízható és minőségi kapcsolatot biztosít majd“. Rajoy hozzátette, hogy mivel a projekt az internetforgalmat és a távolsági telefonvonalakat az Egyesült Államokon kívűl vezeti el, nemcsak 40 százalékkal gyorsabb kapcsolatot biztosít, hanem az adatbiztonság és a magánélet védelmét is szolgálja.

A titkosszolgálatok célja: elvágni vagy lehallgatni

Persze korántsem biztos, hogy ezzel valóban le tudják magukról rázni az NSA figyelmét. A Hetek megkeresésére Dr. Bencsáth Boldizsár, a Budapesti Műszaki Egyetem adat- és rendszerbiztonsági laboratóriumának (CrySyS) kutatója elmondta, hogy olyan technológiáról ugyan még nem tud, amivel az optikai kábel fényjeleit kívülről le lehetne hallgatni, az viszont számára és több kollégájának is feltűnő, hogy az elmúlt években több mélytengeri kábel adása kisebb-rövidebb időre megszakadt. Ezt okozhatták természetes sérülések is (lásd keretes írásunkat), de akár a vonal lehallgatását célzó külső beavatkozások is.

Bár nem könnyű feladat, kellő infrastruktúrával nem megoldhatatlan, hogy valaki miután átvágta a kábelt, behelyezzen egy olyan eszközt, ami láthatatlanul fogadja, majd a jelet a titkosszolgálatok adatközpontjaiba továbbítja. Erre a képességre szintén a Snowden-akták szolgáltatnak bizonyítékot, amiben leírják a brit és amerikai szolgálatok közös projektjét, a Tempora-küldetést, amely során 18 hónapig több mint félezer elemző bevonásával dolgozták föl a szigetországból kimenő és bemenő forgalmat, úgy hogy az optikai kábelen érkező jeleket 30 napig tárolták, míg ki nem nyerték belőlük a megfelelő információt. Az amerikai hadsereg Jimmy Carter nevű, 2005-ben szolgálatba állított tengeralattjárója pedig elméletben már képes arra, hogy mélytengeri kábelek jelerősítő pontjaira rácsatlakozva lehallgassa az adott vonal forgalmát.

Bencsáth szerint mivel a teljes forgalom lementése és feldolgozása külön adatközpontokat igényel és óriási költséggel jár, egy feszültebb nemzetközi konfliktus esetén nagyobb veszélyt jelentene magának a kábeleknek az átvágása, amivel akár egész országokat lehetne leválasztani az internetről. Már az első világháború során is német tengeralattjárók vadásztak az atlanti kábelekre, az U-151-es például 1918-ban megtalálta és elvágta mind a panamai, mind a Skóciába futó vonalakat. A következő világégés során pedig már 1939 végére nem volt ép kábel Amerika és Európa között, a szövetségesek csak rádión tudtak kommunikálni. „Az elsődleges védelem ezzel szemben az, hogy egyszerre több ilyen kábel fut, és ha az egyik tönkremegy, akkor a másikon meg lehet azt kerülni. Ha például Amerika akar Japánnal beszélni, és megszakadt a közvetlen kábele, akkor például Ausztrálián keresztül kommunikálhat. Ezért amíg van tartalék – márpedig mára megdöbbentően sok van – addig lesz kapcsolat a felek között“ – kommentálta Bencsáth a internet automatikus önjavító rendszerét, ami mindig megkeresi a leghatékonyabb és leggyorsabb útvonalat egy váratlan jelszakadás esetén.

Természetesen, ha minden vonalat szisztematikusan, egyesével elvágnának, akkor hirtelen tényleg százmilliók lennének leválasztva a nemzetközi internetről. Ez a Forbes elemzése szerint felmérhetetlen gazdasági kárral járna, mivel a YouTube videók fájdalmas hiányán túl napi több trillió dolláros gazdasági és tőzsdei adatforgalom gerinchálózata semmisülne meg. Ezért is tekintette decemberi beszédében a NATO Katonai Bizottságának új elnöke, Sir Stuart Peach tábornok egy „új” és „komoly” fenyegetésnek az orosz tengerészet „célzott érdeklődését és jelenlétét” a mélytengeri kábelek körül. Szerinte az internet „teste” ellen irányuló lehetséges támadás nemcsak katonai és gazdasági kockázatot jelent, hanem magát a nyugati életmódot is veszélyezteti.

A cápák ráharaptak az internetre

Amikor a nyolcvanas évek végén az első transzatlanti optikai kábeleket üzembe helyezték, a velük párhuzamosan lefektetett villamoskábelek nagyfeszültségétől a fölötte átúszó cápák szó szerint „megőrültek” és vadul „enni kezdték” a burkolatot. A meghibásodott, átharapott kábeleken túl azonban rengeteg egyed kapott halálos áramütést is, így napjainkra már speciális kevlár szigetelésbe tekerik az optikai szálakat, hogy megvédjék az elektromos hullámokra érzékeny ragadozókat. Ennek ellenére még most is van, hogy kitartó harapdálással sikerül „megenniük a netet”. Az évi több tucat meghibásodás – amiket speciális kábeljavító hajók próbálnak orvosolni – fő oka azonban mégis emberi hibára vezethető vissza, a halászok ugyanis figyelmetlenségből horgonyukkal vagy hálóikkal felszedik a fövenyről a kábelt, amelyek ettől megsérülnek és elszakadnak.

Olvasson tovább: