Kereső toggle

Az internet teste

A mélytengeri adatkábelek biztonsága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
A tengeri kommunikációs kábelek hálózata a Földön.

Egymillió kilométernyi optikai kábelt fektettek le eddig a tengerfenékre, ezeken keresztül fut át adataink 99 százaléka,
a Facebook-poszttól kezdve a banki utalásokig. Mégpedig kevesebb idő alatt, mint ahogy lenyomjuk az enter gombot.

Európa és Amerika ezennel kapcsolatba lépett. Dicsőség a magasságos Istennek, a földön békesség, az emberekhez pedig jó akarat!“ – ezt üzente Viktória királynő az Egyesült Államok elnökének, miután 1858. augusztus 16-án Írország és Új-Fundland között lefektették az első transzatlanti kábelt. Bár a közel négyezer kilométer hosszú és több száz tonnás, ujjnyi vastag rézvezetéken át küldött jelet az amerikai oldalon nehéz volt dekódolni, a tizenhét órás, szakadozó üzenetváltás után London lakossága már lelkesen olvashatta a Fehér Ház aznapi közleményét: „Az atlanti távírórendszer az Ég áldása a nemzetek örök békéjének és barátságának a biztosítására. A gondviselés eszköze a vallás, a civilizáció, a szabadság és jog világméretű terjesztésére“. A „tudomány csodája“ végül azonban nem sokáig üzemelt, mivel a hatalmas távolság áthidalásához szükséges nagyfeszültség, valamint az óceán mélyének zord körülményei kikezdték a kábel vékony burkolatát, ami miatt a két kontinens között egy hónap után már meg is szakadt a kapcsolat.

Behálózták a tengereket

A történelmi pillanat miatt érzett eufória mégsem volt alaptalan, az első lassú és kimaradozó adás-vétel után hét évvel az Atlanti-óceánon már sikerült egy stabil és folyamatos távíróvonalat kiépíteni. A huszadik század fordulójára már össze lett kötve a Föld majdnem minden fontosabb nagyvárosa, a diplomaták és befektetők azonnali üzenetet tudtak küldeni Dél-Amerikától a Távol-Keletig, Afrikától Indiáig, sőt a század fordulóján már megindultak a tervek a Csendes-óceán átszelésére. Az „örök sötétségben“ nyugvó morzevonalak mellé a múlt században már telefonvonalakat is fektettek, majd a nyolcvanas évektől jött a kommunikációs globalizmus igazi áttörése: az optikai kábel. Ebben már nem elektronok, hanem fotonok száguldanak – akár a fénysebesség 99,7 százalékával – így a mondjuk Japánban beküldött lézersugár néhány tizedmásodperc múlva már Kaliforniában villan föl. A másodpercenként félmillió, vagy még több fényimpulzus erejének megőrzését az teszi lehetővé, hogy a rendkívül vékony üvegszálban a sugarak úgy tudnak cikázni, hogy nem nyelődnek el a visszapattanáskor, ezért ugyanazzal a fényerővel lépnek ki, mint amekkorával az óceán túloldalán beküldték őket. Mintha csak egy zseblámpával el tudnánk világítani Londontól egészen New Yorkig, le-föl kapcsolásával pedig üzeneteket küldenénk.

Ez a technológia annyira domináns, hogy ma az internetforgalom 99 százaléka nem műholdakon, hanem ilyen lézersugarak segítségével cikázza körbe a világot, biztosítva számunkra, hogy a Facebook szmájlink abban a pillanatban rögzítésre kerüljön a cég amerikai adatbankjában, amikor lenyomtuk az entert. A TeleGeography adatai szerint jelenleg 350 kábel fekszik az óceánok és tengerek fenekén, amelyeknek a hossza összesen csaknem eléri az egymillió kilométert, vagyis a Holdig is elérnének. A többszörös védőrétegbe és szigetelésbe csavart üvegszálak pedig helyenként 8-9 ezer méter mélyre is lejutnak, követve víz alatti hegységek és szurdokok nyomvonalát. A víz alatti optikai kábelek lefektetése az ezredfordulón volt a legintenzívebb, ebben az időszakban a telekommunikációs vállalatok 36 vonalat telepítettek 17 milliárd dolláros befektetéssel. Ekkor készült el például a félmilliárd dollárba kerülő atlanti Apolló kábel, aminek konkrét helye – a legtöbb mélytengeri vonalhoz hasonlóan – szigorúan titkosított, csupán táblák figyelmeztetik a brit halászokat, hogy a Cornwall északi szirtjeinél ne vessék ki a hálóikat, mert pechjükre „kifoghatják“ az egész internetet.  

Mivel azonban 2002 óta a globális adatforgalom majdnem százszorosára nőtt, folyamatosan szükséges újabb és újabb „fényautópályákat“ építeni az óceánok mélyén, hogy a rendszer bírni tudja a szinte 2-3 évente duplázódó kapacitást. A Cisco adatai szerint 2017-ben majdnem másfél trillió gigabyte adatot áramoltattunk a világhálón, ami 2020-ra megduplázódhat. Ez a kapacitás körülbelül 152 millió évnyi HD videónak felelne meg. A második hullámban, 2008 és 2011 között összesen 47 új szálat fektettek le, a meglévőket pedig úgy fejlesztették, hogy az üzemeltetésük hatékonyabb és gyorsabb legyen. A közelmúlt fejlesztéseiben ráadásul már nemcsak közvetlenül a kommunikációs szektor részvényóriásai vettek részt, hanem olyan szereplők is beszálltak a milliárdos beruházásokba, akik magának az internetnek a tartalmát is biztosítják.  

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: