Kereső toggle

Margaret meséje

Hisztéria vagy valóság a szolgálólány?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Időszerű” – mondja a média A szolgálólány meséjéről. De vajon az utópia, melyben a termékeny nőket szülésre kényszerítik, tényleg megfeleltethető a mai Amerikának? Utánajártunk: elolvastuk a könyvet.

Az 1984 egy másik utópia évszáma. Nem Orwellé, hanem Margaret Atwoodé. Az akkor 45 éves kanadai írónő Nyugat-Berlinben egy német billentyűzetes, kölcsönkért írógépen kezdte papírra pötyögni A szolgálólány meséjét. Miközben karnyújtásnyira élt a Fal túloldalán valóságként létező diktatúrától, őt az Egyesült Államokban kialakult politikai helyzet aggasztotta. Meg volt róla győződve, hogy Ronald Reagan megválasztásával, melyben nagy szerepet játszott a fundamentalista keresztények Moral Majority nevű mozgalma, az amerikai demokrácia veszélybe került. És hogy a sötét jövő csak úgy kerülhető el, ha intő mese, ha úgy tetszik, disztópia formájában figyelmezteti kortársait.

Egy polkorrekt „klasszikus”

Ebben az elképzelt világban ismeretlen eredetű környezeti szennyeződés miatt a nők nagy része meddővé vált. Ezzel párhuzamosan egy rejtélyes társadalmi csoport lemészárolta a kongresszust és az elnököt, felfüggesztette az alkotmányt és Gileádi Köztársaság néven új államot hozott létre. A nők nem olvashatnak, nem lehet saját tulajdonuk, és szigorú kasztrendszerben kell élniük: a hierarchia csúcsán az új politikai-katonai elit tagjainak, a parancsnokok feleségei állnak, a felügyelő-végrehajtókat néniknek nevezik, az uralkodó osztály alkalmazottaiként háztartást vezető nők a márták, a közrangú feleségek a gazdasszonyok és végül a szolgálólányok, akiket pusztán megtermékenyítendő testekként kezelnek. A népesedési probléma megoldására ugyanis összegyűjtötték a még fogamzóképes nőket – azokat, akiknek nem első házasságból született gyermekük, emiatt erkölcsileg alkalmatlanoknak nyilvánították a nevelésre, és elszakították a családjuktól őket. Ők egy kiképzőközpontban kapott agymosás után a parancsnokokhoz kerülnek. 

Jerry Falwell, kulcsszerepet játszott a konzervatív keresztények politikai aktivizálásában.

Ezeknek a nőknek egész testüket takaró vörös ruhát kell viselniük, óriási fehér fejfedővel, amely célzottan azt is megnehezíti, hogy egymással beszélgessenek. Eredeti nevük helyett új „tulajdonosuk” birtokos jelzővel ellátott keresztnevén szólítja őket: így lett a főhős „Fredé” – társai pedig Glené vagy Warrené. A parancsnok nagyjából háromhetente a ház lakói előtt felolvas a Bibliából, majd a hálóban megerőszakolja a feleség combján fekvő szolgálólányt. A születendő gyermeket a házaspár sajátjaként megtartja, a szolgálólányt pedig áthelyezik máshová. A perverz rendszert Jákob családjának ószövetségi történetével legitimizálták: Ráhel, aki sokáig nem esett teherbe, akkori szokás szerint a szolgálóját küldte be férjéhez, hogy ő szüljön helyette gyermeket.

Mindent a főszereplő szemszögéből látunk, aki a zárt rendszerben csak apró információmorzsákhoz jut a külvilágról. Ezért nem tudjuk, hogy működik pontosan a gileádi rezsim, Fredé világán kívül hogyan zajlanak a diktatúrában a mindennapok. Ez még ötletes írói húzás is lehetne, ha cserébe a lányban végbemenő folyamatok létrehoznának egy értelmezhető történetet, de sajnos hoppon maradunk.

Azt várhatnánk, hogy ezek után a szolgálólányok egyik terhességet élik meg a másik után, ám a történet gerincét adó szolgálólányrendszer tulajdonképpen értelmezhetetlen. A parancsnokok az elithez tartoznak, tehát nem lehetnek olyan sokan, hogy megoldják a súlyos demográfiai csökkenést. Ezenfelül öregek, és ha már a környezeti katasztrófa előtt sem tudtak a feleségükkel utódokat nemzeni, talán nem rájuk kellene építeni a nemzetmentő akciót. Különösen, miután a regényt záró „Történeti feljegyzésekből” megtudjuk, hogy többen közülük „kapcsolatba kerülhettek egy terméketlenséget okozó vírussal, melyet titkos, génhasítást alkalmazó mumpszkísérletek során fejlesztettek ki a Gileád előtti időkben, és amelyet magas rangú moszkvai tisztviselők kaviárszállítmányába szándékoztak bejuttatni”. Fredé elbeszéléséből ugyancsak sejteni lehet, hogy azoknak a szolgálólányoknak, akiknek sikerült teherbe esniük, valaki – a havonta kötelező orvosi vizsgálatot végző nőgyógyász vagy a feleség közvetítésével a ház valamelyik férfi alkalmazottja – „segített” (bizonyos számú próbálkozás után ugyanis a telepekre deportálják őket – ezek Gileád „gulágjai”, ahol a rendszer ellenségeinek toxikus anyagokat kell összeszedniük). 

Részlet a tévésorozatból

A szolgálólány meséjének világa más tekintetben is kidolgozatlan; olyan, mintha töredékesen megrajzolt háttér előtt papírból kivágott, kétdimenziós bábok mozognának (a sorozat valószínűleg sok hiányosságot kompenzál). A könyv ennek ellenére megjelenése után pár év alatt „klasszikussá” vált, a középiskolákban és egyetemeken a kötelező olvasmányok listájára került. Ám ezt inkább köszönhette a nevetséges cselekmény mögötti politikai szándéknak, mint irodalmi értékének. „A sok harmadosztályú könyv között, amelyekkel az angoltanárok vesztegetik diákjaik idejét (miközben taníthatnának valóban nagyszerű angol irodalmat is), Margaret Atwoodtól […] A szolgálólány meséje a végletekig sűrített kifejeződése az értelmiség azzal kapcsolatos félelmének, hogy hogyan nézne ki egy igazi keresztény kultúra” – írta Elizabeth Kantor The Politically Incorrect Guide to English and American Literature (Politikailag inkorrekt útmutató az angol és amerikai irodalomhoz) című esszékötetében.

A kereszténység torz tükre

Margaret Atwood ragaszkodik hozzá, hogy A szolgálólány meséje nem keresztényellenes. Ez az állítás azonban sem a könyv elolvasásával, sem a szerző nyilatkozatainak fényében nem tartható. A könyv keletkezéséről például így beszélt egy interjúban:

„A totalitarianizmus gyökerei Amerikában, mint rájöttem, a 17. századi teokráciában keresendők. Gyakran mondják Észak-Amerikában: »Nálunk nem történhet ilyesmi«, pedig már történt, még az elején. A puritánok kiközösítették, aki nem értett egyet velük, tehát meglehetősen önelégültek lennénk, ha azt állítanánk, hogy csírájában nincs jelen ez a dolog.”

2006-ban Atwood könyvét egy texasi középiskolában kivették a vizsgára javasolt olvasmányok közül, részben keresztényellenességére hivatkozva. Az írónő nyílt levélben reagált: „Miért ismerik föl magukat egyből bizonyos keresztények ebben a tükörben? A könyv sehol nem mondja ki, hogy ez a rezsim keresztény. Irodalmi célból felhasznál részleteket a Bibliából, de ezek nem az Újszövetségből valók. Sőt, a rezsim kivégzi az apácákat, baptistákat, kvékereket stb., ugyanúgy, ahogy a bolsevikok a mensevikeket. Az egyetlen, aki bármi keresztényit mond, az maga a főhős. A 30. fejezet végén elolvashatják az ő változatát az Úr imájáról.” Ezek szerint akkor meg is nyugodhatnánk, bár arra így sem kapunk választ, hogy ez esetben kik teszik diktatúrájuk alapjává az Ószövetséget. Ráadásul Atwood vagy azt felejtette el, hogy Pál apostol Timóteushoz írt első levelének 2. része melyik Testamentumban található, vagy azt, hogy elég hosszú részt idézett belőle könyvének a 34. fejezetben, egy csoportos esküvőt leíró részben. Egy 1990-es interjúban pedig még nem a kommunistákkal példálózott: „…az az igazság, hogy a keresztények mindig is üldöztek más vallásokat és egymást...”

Nos, a 30. fejezet végén az egyébként cseppet sem vallásos Fredé erkölcsileg mintha valóban fölötte állna elnyomóinak, akik titokban élvezik a feketepiacról beszerzett cigarettát, italokat, és egy Jézabel nevű bordélyházba járnak. Atwood fenti érvei mégis sántítanak. A szolgálólányok, amikor tartanak a lehallgatástól vagy attól, hogy a másikuk besúgó, olyan fordulatokat használnak, mint „Áldott az Ő méhének gyümölcse – Az Úr érlelje meg” (Mária és Erzsébet beszélgetésének blaszfemikus kifigurázása); Fredé szobájában „Hit” feliratú párna van (amely arra céloz, hogy ez egy olyan vallásra épülő társadalom, amelyből a remény és a szeretet hiányzik); a hadsereg különböző hadosztályait az „Apokalipszis Angyalainak”, a „Fény Angyalainak” stb. nevezik – és ez csak néhány példa. Atwood az imádkozást szintén valószínűleg üres, automatizált tevékenységnek tartja; utópiájában szó szerint gépiesítették: „Öt különböző imát lehet kérni: egészségért, gazdagságért, halálért, gyermekáldásért és bűnért. (…) A gépek beszélnek is, miközben kinyomtatják az imákat (…). Kintről nem hallani hangokat, csak valami zsongást, mormolást, mintha térdeplő hívők tömege dünnyögne.” 

Margaret Atwood

Életpárti konzervativizmus mint totalitarianizmus

Atwood igenis gondosan elhelyezte könyvében azokat az elemeket, melyekről mindenki a kereszténységgel fogja beazonosítani a rezsimet. Utópiája nem a demokrácia vagy a női jogok védelmének fontosságára ébreszt rá, egyszerűen a másik oldal démonizálására tett rosszindulatú kísérlet. „Közelebb vagyunk az 1930-as évek sötét napjaihoz, mint azóta bármikor” – jelentette ki az írónő 2017 októberében a frankfurti könyvvásáron, ahol számos díjának egyikét vette át. És nem az Európában növekvő antiszemitizmusra, esetleg egy közelgő világégésre gondolt, hanem „a totalitarianizmus jeleinek megjelenésére” az Egyesült Államokban. „A könyv kilépett a borítójából, a sorozat már nem csak egy tévéműsor. Kint van a világban” – utalt arra, hogy divat lett a nőjogi aktivisták körében, hogy szolgálólányoknak öltözve tüntetnek az államok törvényhozó épületei előtt.

Atwood nem csak Frankfurtban szerette hangoztatni, hogy könyve valósággá vált. 2014-ben, amikor Tennessee-ben és Texasban életpárti törvényeket vezettek be, a PBS egyik műsorában ezeket így értelmezte: „A terheseket, ha csak a gyanú is felmerül, hogy nem akarják a babát, letartóztatják és a kórházi ágyhoz láncolják, amíg meg nem szülnek. Tennessee-ben épp most fogadtak el egy ilyen törvényt. Texasban már jóval korábban. Sok más államban is így van. A szokásos »joguk-van-az-élethez« cucc. Ez már A szolgálólány meséje. Tudom, hogy ijesztő. Szoktam mondani, hogy ezt tegyék a hátlapra, de nem vállalják.” A műsorvezető láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de nem kifogásolta a zavaros okfejtést az abortuszpárti közszereplőknek előszeretettel platformot adó csatornán.

Ha egy író ennyire szándékoltan az amerikai fundamentalista kereszténység nagyon is létező valóságába ágyazza történetét, nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy tényleg ilyen jövő felé tartunk-e. 1986-ban, a könyv megjelenése után Mary McCarthy kritikus nemmel válaszolt erre a The New York Timesban: „Az intő mese lényegi eleme a ráismerés. (…) Ez a hatás számomra szinte kiáltóan hiányzik Margaret Atwood egyébként olvasmányos könyvéből…” McCarthynak igaza lett, a prófécia akkor nem jött be, és nem azért, mert Atwood megírta. Most feszülten várhatjuk, mikor fogják fundamentalista keresztények legéppuskázni a kongresszust és elégetni az alkotmányt.

Atwood szerint az amerikai irodalom központi képe a határ, a brité a sziget, a kanadaié pedig a túlélés. Vannak azonban, akik számára nincs túlélés az írónő világában: azok a babák, akiknek az élethez való joga amolyan bagatell „cucc”.

Olvasson tovább: