Kereső toggle

Vadak Nyugaton

Életösztön és igazságtétel az őserdő mélyén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Visszatérő úgy hozza elénk a vadnyugatot, ahogy még nem láthattuk. A természet elképesztően szép és rémisztően szeszélyes, az emberek taszítóan mocskosak és bárdolatlanok. Nem elég, hogy civilizációk ütköznek az ipartól mentes vadonban; itt mindenki ellenség, és senki nincs biztonságban. Az üzenet azonban több ennél. Makacs ragaszkodás az élethez, mindaddig, amíg az igazság a helyére áll…

Végre válaszolhatunk egy határozott igennel a „láttál-e valami jó filmet?” kérdésre. Ez az a film, amire rég vártunk, s amin nem nagyon találunk fogást, mert végre az történik, ami a film lényege: látvány és hiteles színészek ütős üzenettel karöltve. Betűkkel csak vázlatolható a megragadó természetélmény, amit finoman árnyalt jellemek gazdagítanak a jéghideg kanadai és argentin erdőben, a filmbeli Dél-Dakotában. Bár a cselekmény magva egy apa bosszúállása, ennél sokkal többet kapunk a majd’ százhatvan percben.

A film kezdetén prémvadászok (trapperek) szállását dúlják fel az arikara indiánok valahol a Missouri folyó környékén. Az irgalom nélküli mészárlás kölcsönös, két másik jelenetben indiántáborok irtását látjuk – a legdurvább háborús filmekbe illő rendezésben. Itt szólunk: minden értéke dacára távolról sem családi moziról van szó! Ám az erőszak véres ábrázolása nem öncél, hanem eszköz a vadnyugat hiteles ábrázolásához, ahol nem elvek, hanem a nyers praxis határozta meg a tetteket, ha eszmék és hitek itt-ott felbukkantak is azért.

Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) a prémvadász társaság nyomkeresője, Sólyom nevű indián fiával és pár vadásszal együtt épp hogy túléli az öldöklést. A bosszúszomjas indiánok elől menekülnek a mély vadonon át, s ahogy az idő egyre téliesebb, úgy lesz mind rosszabb hősünk helyzete is. Bár az ő szakértelmével nyernek egérutat, félig vadembernek tartják. Különösen későbbi ellenfele, Fitzgerald (Tom Hardy) kötözködik vele, rá-érezve, hogy belső rendje két világ, a fehérek és a (póni) indiánok között imbolyog – emlékeibe, álmaiba bepillantva mi, nézők is aláírjuk ezt.

Aztán jön a rettentő medvetámadás, amiről az egész film elhíresült. A jelenet technikai bravúr, és borzongatóan részletezett. Nyugalmunk megzavarására igencsak alkalmas, ahogy a féltonnás vadállat az emberi testet marcangolja hosszasan, az anyagrizzly fújtatása, áldozatának hörgése sem egy elalvást megkönnyítő harmónia.

Innentől viszont egymásba érnek a jól felépített emberi játszmák. Az első: cipeljék-e magukkal tovább hordágyon a haldoklót, vagy szabadítsák meg szenvedéseitől? A menekülők mindkettőre találnak vállalható érveket; csaknem agyonlövik, végül félig eltemetve hagyják magára a sebesültet.

A további cselekményt irodalmi vagy filmes összegképletbe is sűríthetnénk akár. Képzeljük magunk elé Fekete István nagy ívű tájleírásait, adjuk hozzá a Jack London-novellákból kiemelt hómezős-éhezős atmoszférát, a Robinson Crusoe-féle készségeket, végül a Monte Cristo hősének küldetéstudatát. A filmes képlet csipetnyi Gladiátorral kezdődhetne, majd az Út a vadonba és a Számkivetett következne, s a Volt egyszer egy vadnyugat zárná.

Utánérzésről még sincs szó egyetlen percig sem. A mexikói rendező (Alejandro González Iñárritu) munkája ugyanis végig egyéni, sőt a műfajában korszakos alkotás, amiért ez a filmje a tavalyi, kétszeresen díjazott Birdman után eséllyel számíthat pár szobrocskára a mostani Oscar-gálán is. Járna egy díjazás a főszereplőnek is, hiszen Leonardo DiCaprio végleg „megemberesedett” ebben a sztoriban, és korántsem a nyers hal- és bölénymájevés, meg a forgatás szándékosan zord körülményei miatt. Az egykori babaarcú, nefelejcskék szemű és a Titanic utáni tini-szívtipró Leóból végleg fajsúlyos színész lett Steven Spielberg, Ridley Scott és főképp Martin Scorsese filmjeiben fejlődve.

A mellékszereplői kategó-riában jelölt Tom Hardy is kiemelkedően alakít. Pár szavával, néhány gesztusával is többszörösen veri a szánalmas Kylo Rent (Star Wars 7.) az emberi aljasodás összetevőinek és „fejlődéslélektanának” ábrázolásában. (Még ha tudjuk is, hogy a Visszatérő az emberi lélek más szektorához kíván szólni, mint az űroperett.)

A méltatások sorában ne felejtkezzünk meg a szintén díjra jelölt látványvilágról, mert az említett tájábrázoláson túl az emberi arcok fényképezése is élmény – és érdekes módon a Saul fiához hasonló technikára emlékezteti  a laikust.

Egy újabb, jelentős fejezet került tehát a közönség elé a vadnyugat törté-netének ábrázolásában, ami nem igazán bosszúálló western, bár néhol így nevesítik. Látunk ugyan egy utolsó nagy leszámolást, de az nem megy el a végsőkig. Mert a valódi igazságszolgáltatás – ahogy ez többször is elhangzik – „Isten dolga, s nem az emberé…”

 

A trapper két világa

A filmbeli prémvadász, Hugh Glass a valóságban 1780 körül született, bevándorolt skót-ír szülők gyermekeként. Neve a legendás medve-támadás után lett ismert, előtte egyike volt a fogalommá vált határ-vidék harcedzett, vállalkozó szellemű kalandorainak. Egy ideig a pawnee (póni) indiánok fogságában élt, itt talált magának feleséget is; sőt a törzs delegációjának tagjaként Pennsylvaniában az amerikai kormány képviselőivel is tárgyalt.
Glass túlélését a mostani film előtt már többször feldolgozták, például az Egy férfi a vadonban című 1971-es filmben. Miután a balsorsra jutott prémvadász expedíció tagjai magára hagyták, bomlásnak indult sebekkel, eltört lábbal egy messziről is látszó halmot használva irányzékul, déli irányba kúszott a Cheyenne folyó felé. Itt egy tutajfélét fabrikált magának, és a Fort Kiowa erőd felé hajózott. Az út hat hétig tartott. Főleg bogyókon és gyökereken élt, de egy alkalommal el tudott űzni két farkast a zsákmányuktól, így bölényborjat lakmározhatott. Találkozott barátságos indiánokkal is, akik medveirhát varrtak a hátára, hogy hegedő sebei védve legyenek, és ellátták őt élelemmel és fegyverekkel is. Miután meggyógyult, őt cserbenhagyó társai nyomába eredt, s mint kitűnő nyomolvasó, meg is találta őket. Egyiküknek a fiatal kora miatt bocsátott meg, a másikon csak a katonák meggyilkolásáért kiszabható büntetés miatt nem állt bosszút – legalábbis a legendák szerint.
Később Glass prémvadászként tért vissza a határvidékre, és 1833 telén halt meg két társával együtt a Yellowstone folyó mentén egy arikara támadásban. John Myers The Death of the Bravos (Hősök halála) című könyvében írja le, hogy később ugyanez a törzs – magukat barátságos indiánoknak álcázva – próbálta tőrbe csalni az Amerikai Szőrme Társaság vadászait, ám mikor a vadászok egyike felismerte Glass fegyverét az egyik indián kezében, fordult a kocka: az arikarákat kivégezték a trapper megöléséért. A két civilizáció között ingázó Glass szobra és emléktáblája Dél-Dakotában ma is felkereshető, ha éppen arra járnánk. (Oromszegi Judit, Pálfy Gyula)

Olvasson tovább: