Kereső toggle

Bábeli bazár a Balkánon

Piaci shoppingtúra Szabadkán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Óriási csarnokok, eredeti zsibvásárhangulat, magyar, szerb-horvát és a már nemzetközi nyelvnek számító kínai szavak, mondatok egyvelege. Valóságos bábeli zűrzavar, Budapesttől mintegy kétszáz kilométerre, a szerb–magyar határtól nem messze, Szabadkán. A józsefvárosi kínai piac nagy testvére ez, liberális kiadásban, hiszen itt az összes világmárka koppintása kapható, akár nagy tételben is, ráadásul olcsón. A szabadkai piacon mindenki beszél magyarul, még a kínaiak is „kicit”, ennek ellenére inkább kalandtúra ez, mint szerda reggeli békés piacozás.

A szabadkai piac a délvidék „Sztanbulja”, bazár, bolhapiac és nagykereskedések egyfajta ötvözete. Az árak és a hatalmas kínálat az elmúlt évtizedekben kuriózummá tette a határon innen és túl egyaránt. Szabadka főútján a taxisofőrök igazítanak útba, mivel az egyirányú táblákkal szinte útvesztővé tették a piac környékét. A környékbeli utcák szabad helyei csábítóak ugyan, de jobb választásnak tűnik a piac melletti őrzött parkoló, amit a parkolóőr is megerősít, kijelentve, hogy szerény 300 forintért egész nap figyeli a kocsit. Ráadásul patyolattiszta WC-t ajánl, ami a balkáni viszonyokat ismerve valóságos kuriózumnak számít. „Nem érdemes dinárt váltani a vásárláshoz – kiállt még utánunk –, forintért olcsóbban kapnak mindent!” Magyarázat nincs, a valutaárfolyamok folyamatosan változnak, így aznap reggel a forint ér a legtöbbet. 
A piacon mindent lehet kapni az alsóneműtől a dísztárcsán keresztül a Replika órákig, a minőség tekintetében pedig a gagyitól az extraminőségig tart a választék. A szerb és kínai árusok vannak a legtöbben, de bosnyákok, horvátok, bunyevácok, albánok is kereskednek itt: az összes egykori jugoszláv egységbe tömörített náció békésen megfér a placcon egymás mellett. Majdnem mindenki tud magyarul, még ha kézzel-lábbal kell is hadonászni, hogy megértessük magunkat. Alkudozni szabad, sőt szinte kötelező, mert errefelé vásárolni nemcsak múló percet jelent, hanem egymás megismerését is. Oldódik a kezdeti feszültség, egyre szaporodnak a műanyag szatyrok, most már bátran alkudozunk mindenhol, és persze tegeződünk, mert itt csak az egyes szám második személy létezik.
Nacionalizmust csak egy szerb futballfelszereléseket és szurkolói zászlókat árusító standon tapasztalunk, de a foci nemzetközi szeretete ezt is hamar felülírja: megegyezünk, a szerbek jelenleg jobbak, mint a magyarok, de Puskás az Puskás, akit itt is tisztelnek, még ma is. „A ruházat jóval olcsóbb, mint bármelyik bevásárlóközpontban vagy boltban nálatok, az eredetét azonban nem kell firtatni” – mondja egy márkás sportruhákat áruló standnál a vajdasági eladó. Régen a városban működött az egyik nagy sportszergyártó cég (Adidas) varrodája, azért jártak az emberek talpig márkás felszerelésben – tudjuk meg emberünktől, aki beavat a Tito idejét jellemző „plávi” jólétbe. Anno a szabadkai piac sok embernek a Nyugatot jelentette, hiszen a jugoszláv rendszer jóval nyitottabb volt a nyugati árukra, mint a KGST országai.  A háború azonban tönkretett mindent. Szétestek az álmok, a szabadság is odalett majdnem az országgal együtt, az ipar becsődölt, a kereskedelem,
a munkahelyek mind padlóra kerültek, az emberek meg pénz és megélhetés nélkül tengődtek – idézi fel a kilencvenes éveket az eladó. Azonban ami egyszer már működött, az kis energiával könnyen helyreállítható. Igaz, az anyagot keletről hozzák, az embléma pedig itt kerül a melegítőkre, persze nem legálisan. A varrodák működnek, újra van állás és kereskedelem – a vásárló meg örül, mert az eredetihez szinte megszólalásig hasonló ruhákhoz negyedáron jut hozzá.
A farmereket szinte eredeti minőségben, de mindenképpen komoly márkafelirattal árulják; a férfifarmert 1700 és 3000, nőit 1700 és 2900 forint között vehetünk, hihetetlen mennyiségben és változatban. A márkás árut nem egy esetben viszik magyar boltokba, butikokba, és sokszoros áron árulják mint eredeti terméket.
A férficipőkért – Nike, Puma, Adidas – felirattal 4000–11 000 forintot is kérnek, de az még a laikus szemlélőnek is feltűnik, hogy az eredetivel még köszönő viszonyban sincsenek ezek az olcsó kínai lábbelik. Mindenesetre a kínai árusok nem sokat foglalkoznak a kereskedelmi jogokkal, az összes világmárkát felvonultatják polcaikon, jobb és rosszabb minőségű utánzatban egyaránt.
A nagycsarnokok között a bolhapiac éli világát: itt nincs lehetetlen kérés. Ha nincs valami, pár perc, és lesz, kicsit kiabálnak, vitáznak, és valahonnan előkerül a kért alkatrész vagy eszköz. Mindeközben kutyák szaladgálnak a sorok között, az embe-rek kedélyesen beszélgetnek, esznek-isznak, alkudoznak. A bazár mellett mindenütt grillbárok sütik a Balkánra jellemző húsokat, a csevapot, a pleszkavicát. Az igen finom ételért pár száz forintot kérnek csupán, és bőven jól lehet lakni az adaggal.
A szerb különlegességek mellett az albán pékségek illata csigázza a piac közönségét, a legkapósabb péksütemény a túrós burek joghurttal. A pénz mellett az időt beosztani a legnehezebb a piacon, még a felét sem láttuk, de már délután van, úgyhogy a határ felé vesszük az irányt, némi szorongással, mert a bevásárlás igencsak jól sikerült, vajon mit szól majd ehhez a vámos a magyar oldalon? Aggodalmunk azonban felesleges volt, a tisztviselő széles mosollyal konstatálja a piaci termést, és csupán a dohány és szeszes ital behozatala felől érdeklődik, majd búcsút int, de még utánunk szól: a szombati piac mindig nagyobb, legközelebb akkor próbálkozzunk.

Olvasson tovább: