Kereső toggle

A hedonizmus prófétái

Gondűző filmecskék komor időkre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zenés vígjátékok, a romantikus musicalek a zűrös napokban igen kelendőek – a nagy gazdasági válság idején is nőttek a sorok az amerikai mozik előtt. A valóságból elvágyódás igénye ma újra fokozott. Nyáron a Mamma Mia! könnyeztetett, ősszel a High School Musicalen lehetett olvadni, most pedig a Valami Amerika 2. tarol. A célközönség kissé más, a hatás receptje azonos: könnyű zene és boldog vég.

Mindhárom film úgymond romantikus igényeink kiszolgálására készült. Kérdés, hogy e lelkünkben meglevő (és időnként megerősödő) érzület kinek mit jelent. Eltérő tartalmakat, az biztos, amibe neveltetés, világnézet, meg a sokat és joggal emlegetett kor szelleme is „beszavaz”. Így a romantikus elvágyódás és búfelejtés már rég nem a klasszikus szerelem-házasság-család ideálképre irányul (ilyet a Váratlan utazás vagy A farm, ahol élünk sorozatok még mertek üzenni), hanem – úgy negyven év óta – a nyugati kultúrára egyre jellemzőbb élvezetközpontú, gátak nélküli életfelfogás megünneplésére.

Az Abba-slágerekből musicalt formázó Mamma Mia! alapkérdése a kései „virágnemzedék” jó pár gyermekének bizony nem költői: ki is az én apám? A jelöltekből itt mindjárt három is akad, akik a holt angol költők (Byron, Shelley stb.) óta roppant romantikusnak látott görög szigetvilágba érkeznek meg egy nagyjából a Szentivánéji álmot idéző partira. Ide gyűlik korunk majd’ minden hőse, alaptípusa: a vagány üzletasszony-anya, fehérmájú szingli- barátnőivel, a három őszes hippi (egyikük utóbb már meleg), akik könnyezve idézik a hetvenes éveket, amikor több volt a hajuk és „csak a mának éltünk”. Azért a görögök is táncolgatnak kissé a háttérben mint a nyugati szabadosságot szájtátva utánzó őslakosok. Mindez szépen összemosódik a felpörgetett fináléban, ahol jelmezben megjelenik a görög istenvilág, a mulatság résztvevői pedig Aphroditénak dalolnak.

Hasonló altatószer – sok szülő tapasztalata szerint – a kora tizenéveseknek gyártott High School Musical is. Az amerikai tinik hihetetlenül édeskés, felnőtt szemmel alig kibírhatóan (szó szerint) rózsaszín mesevilága két tévéfilm után most a mozikba ért – még ha szappanoperának ott ritkán is van helye. Bár a minél alacsonyabb korhatár érdekében az egész filmben egy szál csók esik, az édes-bájos dalokba gyúrt fíling a magyar rögvalóságban, a kiskamasz lélekben azért képes elültetni minimum két erős csúsztatást. Egy: a menőség úgy kell az élethez, mint az oxigén; kettő: érvényesülni csak sportban, de még inkább a showbizniszben lehetséges. S bár iskolát látunk, leckéről egyszer esik szó – Troy, a főhős tréfálkozik e fura szóval. A harmadik részben (Végzősök) az osztály szalagavató musicalra készül. Ebben nyomuljanak-e vagy kosarazzák végig a tanévet – e dráma gyötri a szereplők lelkét. Persze a végén mindkettőben aratnak, az élet pedig igenis egy nagy habostorta. Az egyetemeken pedig, ahová erőfeszítés nélkül lehet bekerülni, már „vár a gigabuli” – ezt dalolják nekünk. Mivel minden annyira vattacukorból és habcsókból van, a film népes, ám éretlen rajongótábora kinövi majd ezt a borzalmas giccset – az ilyen nyalánkságok ugyanis hamar romlanak. De azért kis felnőtt segítség se árt…

Musicalt próbálnak a Valami Amerika 2-ben is. Itt is pörgős a zene és klipszerűek a képsorok, Herendi Gábor rendező reklámfilmeket forgatott, mielőtt az alapművet, az évtized legnagyobb magyar közönségsikerét megcsinálta volna. A folytatás veleje ugyanaz: ütős poénokba és nyers erotikába csomagolt balektörténet – a magyar reálból lelépés vágya és a neonfényes Nyugatba soha meg nem érkezés ürügyén. A három nagyon elütő karakterű testvér most is bajba kerül; rövid amerikai kanyar után Bala, a tipikus surmó maffiózó „szponzorálásával” zenés darabot ütnek össze, hogy mentsék, ami menthető. A társulat egy kis magyar metszet: zenetanártól művészlelken át a börtöntöltelékig, prostituáltak és megcsalt szeretők körítésében. Ők együtt lesznek „egy csapat”, mely a kripli-kommandóból zajos sikert hoz létre. Pár zilált érzelmi ránc is kisimul, de a lezárás azért nem lehet felhőtlen (idehaza vagyunk), csetlő-botló hőseinket ismét lenyúlják egy bőröndnyi, kemény munkával kihajtott pénzzel.

Profi iparosmunka ez, szövege nekünk szól, parodikus figurái a mi kis viszonyainkat tükrözik. Azonban a nemiséget is e film használja legnyíltabban, még saját dramaturgiája szerint is eltúlzottan. Talán a színészekben és a szövegkönyvben nem bíztak az alkotók, emiatt feszegeti a cselekmény húszpercenként a pornográfia határait. E károsanyag-kibocsátás (amit meg sem közelít az előző két limonádé) minden jó ötletet háttérbe szorít és – ez most figyelemfelhívás! – kihúzza a filmet a szabadidős programok listájáról.

Az viszont megint közös, hogy a három film készítői (a nyers üzleti célokon túl) valamiféle reneszánsz életérzésnek is hangot kívántak adni, ami ma minden életmód, felfogás egyértékűségét zengi – ha azok találkahelye a szórakozásban való feloldódás, himnusza pedig az imamalomként hajtogatott „Élj a mának!” Azért jó, ha tudjuk, hogy a rómaiak, kiknek egyik kedvenc bölcsessége hangzott így, eltűntek rég – a civilizációjukkal együtt.

Olvasson tovább: