Kereső toggle

Muhammad Ali (1942 – 2016)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egész világ gyászolja a 20. század kultikus figuráját, a 74 éves korában elhunyt Muhammad Alit, aki sportolóként és közszereplőként is kiemelkedő és egyben rendkívül ellentmondásos személyiség volt.

Harminc szenvedéssel teli év után 2016. június 3-án elhunyt Muhammad Ali (születési nevén Cassius Clay), minden idők egyik legnagyobb hatású sportolója és ellentmondásos közéleti személyisége. Az elmúlt mintegy három évtized során, amelyet Ali a betegségével való küzdelemmel töltött el, az egykori sztársportolót számtalan alkalommal kezelték különféle kórházakban. Legutoljára azonban már az orvosok sem tudtak segíteni. „Minden, amit én testileg szenvedtem, egyúttal azokat az értékeket is jelenti, amiket elértem az életben. Egy ember, aki nem elég bátor, hogy felvállalja a kockázatokat, sohasem fog elérni semmi értékeset az életben” – mondta Ali akkor, amikor a nyolcvanas években megkapta az orvosi diagnózist betegségéről.

Ugyan Alit tartják minden idők legjobb ökölvívójának, megválasztották a 20. század legnagyobb sportolójának is, kulturális, sőt politikai hatása és szerepe talán még jelentősebb. Ahogyan azt Grant Farred a fekete intellektuális mozgalmakról írt What’s my name? című könyvében megfogalmazta, Ali saját maga ösztönösen alkotta meg társadalmi-politikai üzenettel felruházott, metaforikus-szimbolikus alakját. Ez az általa kreált Muhammad Ali képviselte a tradicionális „fehér kultúrával” szembeni szembenállást, a régi Amerika törvényeinek elutasítását. Egészen a betegségéig mintegy két évtizeden keresztül a sportvilág és az amerikai közélet kiemelkedő szereplőjévé vált. Kivételes fizikai adottságain túl intelligenciája, spontán, eredeti és nem ritkán rendkívül agresszív megnyilvánulásai, illetve – nem utolsósorban – ellenállhatatlan és megsemmisítő humorérzéke miatt Ali nemcsak az amerikai fekete közösség, hanem a fehér fiatalok számára is valóságos idollá vált.

Egy biciklivel kezdődött

Ali történetének kezdete ismert: Cassius Clay, a 12 éves kisgyerek egy szép, piros kerékpárt kap ajándékba szüleitől. A biciklit azonban hamar ellopták, így Cassius keresni kezdte a tolvajokat, hogy „péppé verje” őket. A fiatal srác hevességét látva a helyi rendőr lehívja bokszolni az edzőterembe. Clay tehetsége és elhivatottsága hamar egyértelművé vált: a neki kijelölt gyakorlatok után órák hosszat maradt még lent az edzőteremben, hogy mások edzésén is gyakoroljon. Átlagosan napi 6-8 órát (!) töltött edzéssel, és jöttek is az eredmények; 1960-ban, vagyis mindössze 18 évesen megnyerte a római olimpiát.

Személyiségét jól példázza Ali olimpiai aranyérmének sorsa is. Amikor nem sokkal később sötét bőrszíne miatt kidobták egy amerikai étteremből, nemes egyszerűséggel bevágta (!) az aranyérmét az Ohio folyó habjai közé tiltakozásul.

A sikerek a profik között is folytatódtak. A mérkőzések alatt Cassius igazi show-t rendezett a közönségnek: grimaszokat vágott, a nyelvét nyújtogatta, táncmozdulatokat tett. Egyedi bokszstílusa mellett híressé-hírhedté vált az ellenfelei pszichikai megsemmisítésével is: volt, hogy csak egy pillantással, volt, hogy egy viccel, de olyan is, hogy egy általa kitalált, cinikus verssel rombolta széjjel vetélytársai önbecsülését. „Aki arról álmodik, hogy legyőz engem, az először ébredjen fel, aztán kérjen bocsánatot!” – hangoztatta.  A pszichikai hadviselés nagy szerepet játszott a korszak verhetetlennek tartott bokszolójának, Sonny Listonnak a legyőzésében is.

Ali körül lassan valóságos kultusz bontakozott ki, olyan ismert személyiségek keresték fel, mint a Beatles tagjai, Elvis Presley pedig egy egyedi bokszköpenyt is ajándékozott neki később, melyen egy felirat szerepelt: „A nép jelöltje”.

Balhé a dzsungelben

1974 október 30-án történelmi bokszmérkőzést láthatott a világ. Az aktuális világbajnokot, George Foremant a katonai szolgálatot megtagadó, és ezért bebörtönzött, legtöbbek által már leírt Muhammad Ali hívta ki. Az egykori Belga Kongóból lett Zaire fővárosa, Kinshasa adott otthont a meccsnek, miután az ország diktátora, Mobutu volt hajlandó  Don Kingnek kifizetni a nem csekély 10 millió dollárt, amit a küzdő feleknek ígért. A Balhé a dzsungelben nevű rendezvény kedvéért James Brown, BB. King és számos híresség szállt repülőre. A szakértők szerint egyértelműen Big George volt az esélyes, és úgy vélték, Ali komolyan fél, és csak ezért folytat gyilkos és egyoldalú szócsatát leendő ellenfelével. Ali nagyszabású agitációba kezdett, és megnyerte magának a helyi lakosokat, akik mindenhol kiáltották: „Ali, öld meg!” Foreman visszafogott volt, nem sokat beszélt, és nem tetszett neki ez a fajta szurkolás sem.  Százezer ember várta a helyszínen a kezdést, és harsogta a betanult rigmust. Papírforma szerint rövid időn belül Foreman kezdeményezett és irányította a mérkőzést, és ez senkit nem lepett meg. Azonban az ötödik menet végén hirtelen elfogyni látszott ereje, és Ali aki csak erre várt, rögvest támadásba lendült.  Kimerült ellenfelét a nyolcadik menetben ütötte ki, és így megszerezte tőle  a világbajnoki címet.  Vereségét követően Foreman lassan visszavonult, legalábbis egy időre. Ebben a tíz évben ismerkedett meg a kereszténységgel, majd bombahírként 38 évesen bejelenti visszatérését. Kitartóan küzd, és végül 1994. november 5-én legyőzi Michael Moort, és 46 évesen, 21 év után (mindkettő rekord!) újra világbajnok. A KO után letérdelve imádkozott. 60 év felett is igen aktív maradt, sikeres vállalkozások tagja, szakkommentátor és könyveket is írt, valamint egyházában is tevékeny. Vagyonát 240 millió dollárra becsülik, amivel a leggazdagabb bokszoló. Alival folytatott mérkőzésükről számos dokumentumfilm készült, és a leghíresebb When We Were Kings (Amikor királyok voltunk) című, 1996-ban Oscar-díjat kap a legjobb dokumentumfilm kategóriában. A díjátadó ünnepségen a Parkinson-kórban szenvedő Alit George segíti fel a színpad lépcsőjén. (Papp Laci)

Kapcsolat az iszlámmal és Malcolm X-szel

Clay máig legvitatottabb és a korban is óriási visszhangot kiváltó lépése azonban csak pár nappal a Liston elleni csata után következett. A tévékamerák előtt jelentette be, hogy megváltoztatja a nevét, és már nem Cassius Clay-nek, hanem Muhammad Alinak hívják. „Ezt a nevet az apám adta nekem, neki pedig az ő apja adta, az ő apjának pedig a fehér rabszolgatartója még hosszú évtizedekkel ezelőtt” – indokolta régi neve letételét. Az új név gondos kiválasztásában viszont már nemcsak a polgárjogi harcos kiállása tükröződött, hanem még valami: az iszlám.

Alit nemcsak iszlám hite, de radikális politikai nézetei miatt is hiba lenne kortársa, a keresztény prédikátor és korszakos polgárjogi harcos Martin Luther King mellé sorolni. Elvetette például a polgárjogi mozgalom integrációs törekvéseit. „Nem akarjuk, hogy erővel integráljanak bennünket. Az integráció rossz. Nem akarunk együtt élni a fehér emberekkel” – mondta egy alkalommal. Ali a hatvanas években egy radikális, misztikus tanokat hirdető iszlám mozgalomhoz csatlakozott. Itt ismerkedett meg a nagyhatású muszlim aktivistával, Malcolm X-szel is. A leírások szerint Malcolm X és Ali kapcsolata egészen Malcolm 1965-ös meggyilkolásáig olyan volt, mint két testvéré. A fekete muszlimok természetesen nagy lehetőséget láttak Ali csatlakozásában, aki anyagilag is támogatta őket. Egy ízben a mozgalom vezetőjének például egy tiszta aranyból készült mecset makettjét ajándékozta.

„Egyetlen háborúban sem kell részt vennünk, hacsak nem Allah kér meg rá. Nem veszünk részt olyan háborúkban, amely a keresztényeké, vagy más hitetleneké” – jelentette ki Ali, amikor megtagadta a katonai szolgálatot a vietnami háborúban. Bár ötéves börtönbüntetés és a boksztól való eltiltás fenyegette, Ali hajthatatlan maradt, és elutasította a katonai besorozását.

Ezt a lépését sokan máig Ali legbátrabb kiállásaként emlegetik. Ezzel szemben nagy elődje, a korábbi világbajnok bokszoló, a fekete fiatalok korábbi példaképe, Joe Louis felrótta Alinak, hogy miért nem vállalja a háborút azért az országért, ahol oly sok pénzt tesz zsebre. „Mindegy, hogy mi mit gondolunk Ali vallásáról, ezt a kiállását tisztelnünk kell. És nekünk is meg kell tagadnunk a katonai besorozásokat” – prédikálta viszont később Martin Luther King. Muhammad Ali politikai és társadalmi hatását egyébként jól mutatja, hogy ügye végül egészen az amerikai Legfelsőbb Bíróságig eljutott. Végül 1971-ben az úgynevezett „Clay kontra Egyesült Államok” ügyben a Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag úgy határozott, hogy lelkiismereti okok miatt Ali lépése indokolható.

Párharc életre-halálra

Alinak három évet kellett kihagynia végül, mert nem vett részt a vietnami háborúban. A szakértők szerint pályafutása legjobb évei mentek el a huzavonával. Végül 1970-ben tért vissza, és mérkőzött meg rövidesen azzal a Joe Fraizerrel, aki a kritikus három év alatt kiállt mellette, és harcolt azért, hogy Ali újra bokszolhasson. Talán ezért is ejthetett Frazier lelki világán oly nagy sebet, amikor Ali – talán csak a pszichológiai hadviselése részeként – sértegetni kezdte Fraziert. „Gorillának” és „Tamás bátyának” szólította, utalva ezzel Frazier egyébként hányattatott sorsú, rabszolgamúlttal rendelkező családi gyökereire is.

„Frazier olyan csúnya, hogy amikor sír, a könnyei inkább a tarkója felé indulnak” – mondta róla Ali. Bár olykor palástolták, kettejük kapcsolatát egyre inkább a rivalizálás és az ellenségeskedés jellemezte. Különösen, miután 1971-ben az első meccsükön, „az évszázad mérkőzésén” Frazier legyőzte Alit, és ezzel vitathatatlan világbajnok lett. Ali egész pályafutására és sportolói örökségére jellemző azonban, hogy elhatározta, újra győzni fog. „Nem az az igazi baj, ha padlóra kerülsz az életben, hanem az, ha nem állsz fel” – mondta.

Miután Ali újra világbajnok lett, Joe Frazierrel végül Manilában, 1975-ben mérkőzött meg utoljára. Ez volt a harmadik, mindent eldöntő mérkőzésük. A találkozót manilai thrillernek is becézik, nem véletlenül. A két rivális az emberi teljesítőképesség határait átlépve harcolt egymással. Az ütések közben szópárbajokat is vívtak.

A találkozót végül az döntötte el, hogy Frazier szemei megsérültek, így az utolsó meneteket lényegében vakon (!) küzdötte végig. A mérkőzésen a nem hivatalos adatok szerint mintegy 1500 (!) darab ütést küldtek a másik teste felé a felek. Ez a mai napig kiemelkedő adat a boksz világában. Jellemző, hogy a találkozó végén Ali néhány másodperc elteltével elájult, és a földre esett. A mérkőzés mindkét bokszolóban – lelkileg és egészségileg is – súlyos nyomokat hagyott. (Nem véletlen, hogy Ali a mérkőzést már közben is „halálközeli élménynek” nevezte segédeinek.) Thomas Hauser, híres sportújságíró írta le beszélgetését Joe Frazierrel, amit több mint tíz évvel az utolsó mérkőzésüket követően folytattak.

„Talán nem tetszik Istennek, de gyűlölöm Alit. Először fehér emberré, majd niggerré akart változtatni engem az emberek előtt. Te mit éreznél, ha a gyerekeid sírva jöttek volna haza az iskolából, mert gorillának nevezik az apjukat? (…) Nem érdekel, hogy látja őt a világ. Én másképp látom, és jobban ismerem őt mindenkinél” – mondta keserűen Frazier. Kettejük történetéhez hozzátartozik, hogy amikor Frazier 2011-ben meghalt májrákban, a búcsúbeszédet Muhammad Ali tartotta.

A betegség

A hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére Alin egyértelműen észlelni lehetett betegsége jeleit. Muhammad Ali saját számításai szerint pályafutása során több tízezer (!) ütést kapott, beleértve a „gyűlölet és a bosszú csapásait” is, amit Fraziertől szerzett. Bár a betegségének pontos okairól a mai napig vitatkoznak az orvosok, ezek az ütések minden bizonnyal óriási szerepet játszottak annak kialakulásában. A kamerák és fényképezőgépek előtt leélt, csillogó húsz év után annak a testnek a börtönében kellett három évtizedet eltöltenie, amelynek Ali a sikereit talán a leginkább tulajdonította. A nyolcvanas évek közepétől azzal az energikus személyiséggel, akit a világ Aliban megismerhetett, többé nem lehetett találkozni.