Kereső toggle

Megérkeztünk Európába

Végre tényleg szerethető a magyar futballválogatott

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar futballforradalom fényében nézzük ezt az Európa-bajnokságot, és azt látjuk, hogy a magyar temperamentum és virtus végre meghozta Európa számára a Széchenyi által megálmodott pluszt. A legjobb szurkolótábor, tüzes, lendületes csapat, amely az utolsó pillanatokig képes küzdeni, akár fordítani is a meccs menetén. Igaz, hogy elfogultak vagyunk, de végre nem csak az elfogultság beszél belőlünk: a veretlenül csoportelső válogatottunkról szóló tudósítások is ezt a magunkról szóló pozitív képet erősítik meg. Megérkeztünk Európába, majdnem akkora felhajtással, mint a 9-10. században, amikor egy kontinens fohászkodott, hogy a magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket. Úgyhogy jó ez az Eb.

Nekünk biztos, hogy sokkal izgalmasabb, mint az eddigiek, és ezen a látásmódon nem is tudunk változtatni, mert mióta ilyen nagy esemény az Eb, először veszünk részt rajta. Pedig van olyan kérdés, ami a rendezvény színvonalát érinti, például a létszámbővítés: a 24 csapatos lebonyolítás jót tesz-e az Eb-nek, vagy végleg eltűnt az a minőség, amit még a 16 csapatosnál lehetett tapasztalni – amint azt Lothar Matthäus is nyilatkozta. Ha a selejtezőbeli helyezésszámokat vetjük össze az tornateljesítménnyel, akkor semmiképpen nem tűnik értelmetlennek a bővítés. Vannak olyan csapatok, amelyek jó felkészüléssel, pótselejtezős kijutással is üde színfoltjai a tornának, mint például Magyarország vagy Írország, és olyanok is, amelyek a jó selejtezőbeli eredményük ellenére nem tudtak élni a torna kínálta lehetőségekkel, mint Oroszország vagy Románia. Aztán persze van olyan csapat is, amelyik igazolta, hogy pótselejtezősként valóban nem sikerül megfelelő teljesítményt nyújtani, mint Ukrajna.

A nagyobb létszám és a csoportból továbbjutó négy legjobb csoportharmadik azt eredményezte, hogy a védekezés túlzott hangsúlyt kapott, mivel már egyetlen hiba is veszélyeztethette a csoportból való továbbjutást. Igaz, hogy futballról lévén szó, nem tudunk igazat adni a más sportágakon vagy Copa America-n (ahol sokszor dúl a felelőtlenség szertelensége) nevelődött szurkolók véleményének, akik 20 perc játék után siránkoznak, hogy „semmi nem történt”, vagy hogy a csatár el van átkozva, mert gólt nem lőtt, csak egy gólpasszt adott. A futballt, mint azt Nick Hornbytól, a Fociláz szerzőjétől is tudjuk, az teszi különlegesen széppé, hogy akár egy egész mérkőzésen kell összehangoltan dolgozni egy-egy gólért, és sokszor még az is kevés. Mégis – annak ellenére, hogy tudjuk: a csoportmeccsek inkább a taktikázásról szólnak – néhány meccs, például az Anglia–Szlovákia, egyenesen emészthetetlennek tűnt.

Jó fej izlandiak, szelfi a miniszterelnökkel

Végre büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk – foglalta össze a Heteknek franciaországi kirándulásuk tapasztalatait Ágics Zsolt. A budapesti fiatalember barátaival látogatott ki múlt hétvégén a Marseille-ben rendezett Izland–Magyarország-mérkőzésre. „Franciaországban már az autópályán integettek, dudáltak egymásnak a magyar szurkolók, az utcákon pedig nem lehetett úgy végigmenni, hogy ne pacsizzunk másokkal, vagy ne kiabáljuk együtt, hogy Ria-Ria-Hungária. Sőt, a franciák is lelkesen üdvözöltek bennünket, ha meglátták a magyar zászlót” – mondta Zsolt. Nemcsak a honfitársaikkal és a helyiekkel, hanem az izlandi szurkolókkal is jó tapasztalataik voltak. „Mi lemaradtunk a nagy marseille-i vonulásról, és az izlandiakkal mentünk a stadionba. Ők Gerát, mi meg Guðjohnsent dicsértük, és sok sikert kívántunk egymásnak” – jegyezte meg.
A stadion beléptetőrendszere kétfázisú, ennek ellenére voltak, akiknek sikerült bevinniük pirotechnikai eszközöket. Zsolt szerint ez talán azért történhetett meg, mert nem volt teljes az átvizsgálás: ha valaki például táskával ment be, akkor abba belenéztek ugyan, de a zsebeit nem vizsgálták át tüzetesen. Mindenesetre a hazai hangulatot teremtő, a stadion felét elfoglaló magyar drukkerek „lenyomták” ugyan az izlandiakat, de csak verbálisan – ami sokak szerint érezhetően hozzátett a válogatott teljesítményéhez. A meccs utáni ünneplés közepette a srácoknak Orbán Viktorral is sikerült egy szelfit lőniük. „A miniszterelnök az elején együtt ült Csányi Sándorral és másokkal, de aztán egyedül nézte végig a mérkőzést a korlátnál állva. Utána nagyon készséges volt, több közös fotót is készítettünk, majd gratulált a szurkolói teljesítményhez” – idézte fel Zsolt. A drukker azt is hangsúlyozta, hogy bár volt, aki le akarta beszélni az utazásról a terrorveszély miatt, kint biztonságban érezték magukat – olyannyira, hogy a nyolcaddöntőre is szívesen visszautaznának.

Egyelőre tehát arról szól az Eb, hogy a kis csapatok foggal-körömmel védekeznek, totális védekezőtaktikával, míg a nagyok ezeket a zárakat próbálják feltörni totális támadófutballal. (Igazán jó érzés volt látni, hogy válogatottunk Izland ellen rendkívül sokat tett a támadásban a meccs megnyeréséért.) És egyelőre ez izgalmasnak látszik a futball fejlődése szempontjából, ugyanis egyre magasabb szintű támadójátékra van szükség a nagyon precíz védelmek áttörésében. Egy világsztár már nem engedheti meg magának, hogy az ellenfelet hibáztassa azért, mert azok jól felfogott érdekükben precíz védekezéssel akadályozzák a csillagot a kibontakozásban, mint ahogy Cristiano Ronaldo siránkozott az izlandiak elleni meccs után (igaz, ellenünk kétszer is betalált). A sztárok az Eb-n vagy vb-n sokszor kevesebb gólt rúgnak, mint a BL-ben. Az Európa-bajnokság inkább a futball valódi világa a BL pénzen tenyésztett virtuális művilágával, fantasy-jával szemben. Itt sokszor az angol harmad- és negyedosztály és a magyar első osztály játékosai állják a sarat a Bajnokok Ligájában villogó galaktikusokkal szemben. Ez inkább szól csapatról, hűségről és egy nemzet iránti elkötelezettségről – és ebben alighanem több plusz érték nyilvánul meg, mint az önmagukban csillogó kvalitások vagy az egyébként egyáltalán nem lebecsülendő klubhűség. Úgyhogy amikor ezt a szívós védekezőfutballt látjuk ezeknél a csapatoknál, ennek céljait sem szabad szem elől téveszteni.

Persze, nézői szempontból sokkal jobban járunk olyan meccsekkel, amin két jó csapat játszik, szórakoztató, magas színvonalon, mint ahogy a horvát–spanyolon, ami eddig talán az Eb legjobb meccse volt – ahol a horvátok győzelme nem nagy meglepetés volt, csak kicsi. Kiváló meccs volt a spanyol–török is, inkább a törököknek köszönhetően, mert felvállalták a nyílt játékot a spanyolok ellen – ez nem kis bátorság –, hiszen ezt a kockázatot be kellett vállalniuk a horvátok elleni vereség után. Így viszont jobban tudott érvényesülni a spanyolok kitűnő játéka, akik az Eb egyik fő esélyesének számítanak – a végső győzelemre szintén esélyesnek tűnő horvátok elleni vereségük dacára is. A szintén magas szinten játszó Németországnak és Franciaországnak tornaesélyesként meg kell oldania, hogy a nagy mezőnyfölényt, amiben játszanak, hogyan tudják nagyobb arányban gólra váltani. A kisebb csapatok közül Horvátország mellett Wales és Lengyelország lehet képes figyelemre méltó eredmény elérésére. És még itt van az örök, titkos esélyes, amely sokszor nyilvánvaló esélyessé is válik: az olasz „öregfiúk” csapat, amely sokakat bosszant egyszerű futballjával, másokat viszont lelkesít precizitásával. Az biztos, hogy taktikai oktatóprogramot az azzurrik meccsjátékából lehetne rajzolni. És még a belgák is labdába rúghatnak, ha feldolgozzák, hogy az ellenfél védekezik is ellenük.

A mi válogatottunk számára nagy szó, hogy ebben a mezőnyben sikerül helytállni, nem kell szégyenkezve hazakullognunk, sőt, ellenkezőleg: figyelemre méltó kvalitásokat, saját értékeket tud felmutatni a csapat. Ebben oroszlánrésze van a német kapitánynak, Bernd Storcknak, aki nemcsak a magyar futball kibontakozását akadályozó gondolati és mentális görcsöket vette észre, hanem azokat az értékeket is, amelyeket elő lehet hozni ebből a sokszor elátkozott magyar futballkultúrából. Persze ehhez kellett az a hallatlan németes precizitás, ami ad egy biztonságot a csapatnak: a fiúk tudják, hogy a kapitány tudja, mit akar. A felépített szakmai háttér nemcsak bátorságot ad a csapatnak, hanem Storcknak is egy jó alapot ad arra, hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyek merészsége és sikere legalább annyira ösztönzi a csapatot, mint a szakmai biztonság.

Mindehhez az is kellett, hogy miközben a német kapitány látja a futballt körülvevő kishitűséget, a magyar futballhagyomány elnyomó terhét, látja azt is, hogy – egy nyilatkozata szerint – fel lehet ébreszteni ezt az óriást. Ennek vagyunk szemtanúi: Gera 37 évesen a labdajáratás motorja, aki miközben ötletes, szellemes kulcspasszokat is ad, fizikailag is csúcsra jár; Király 40 évesen is felhívja magára a figyelmet az Eb-n; Kleinheisler, Nagy Ádám olyan fiatalok, akik nemzetközi szinten is számottevők; Szalai Ádám a kritikus helyzetben lő újra gólt, és ami a legfontosabb: az egész csapat csapatként erős igazán.

Az osztrákok elleni győzelem estéjén újra embernek érezhette magát az, aki a magyar futball elmúlt 30-40 évét végigszenvedte. A magyar csapat szereplésének rendkívül nagy a hozadéka: ismét egy nemzet érezheti azt, hogy meg tudjuk csinálni, nem vagyunk örök vereségre ítélve. Persze, az ilyen megközelítésben nem kevés humor is van, de a futballszurkolók tudják azt, hogy ez valahol mélyen mégis igaz.