Kereső toggle

Mint a mesében

Avagy arról, hogy miről szól a futball, ha nem arról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ránk öntötték a labdarúgást irgalmatlan dózisban. Vébé van, mindenki erről akar beszélni, gondolkozni és elmesélni, hozzátenni saját történetét. A labdarúgás korunk egyik legátfogóbb szabadon tágítható metaforája, amely a kor megértését talán legkönnyebben elősegíti. A metaforikus keretben egy elképesztő eposzi folyam hömpölyög, amely magába foglal regéket, hőstörténeteket, meséket és példázatokat, mítoszok születnek, és sorstragédiák döntenek romokba életeket, pályafutásokat.

Egy vébé leporellóján a jelenkor teljes szellemi lenyomata látható, szemünk előtt történik a korszellem teljes kifejlése, amely hallatlan intenzitással sulykolja belénk korszakunk közhelyeit. A világbajnokságok története igazából egy Forrest Gump-i filmeposz témája lehetne, amely jellemzően be tudja mutatni az elmúlt nyolcvan évet. Azt, hogy egy mai ember hogyan gondolkozzon a dolgokról, ma már nem november 7-ei ünnepélyek, hanem a vébémegnyitók határozzák meg.
És ezt tudatosan fel is használják. A 20. században demokráciák és diktatúrák – jól, rosszul – próbálták megtalálni azt a gondolatot, szervező erőt, amely egy társadalom működését dinamizálni tudja. Mára ez az erő világszerte egyértelműen a labdarúgás, és ezzel a politikusok is tökéletesen tisztában vannak. A franciák sorstragédiája egyenesen a köztársasági elnökig ért. Amint hazaér a csapat, Sarkozy személyesen akarja hallani Henry szájából, hogy valójában hogy történt, és Malouda is el akarja mondani a köztársaság elnökének, hogy mit látott.
Mi ebbe azért annyira nem látunk bele, de az világos, hogy a franciák története egy klasszikus sorstragédia, a hübrisz (a kevélykedésből elkövetett vétek) és annak a sors általi megbüntetésének története. Arra csak kevesen emlékeznek, hogy Domenech szövetségi kapitány négy éve azért hagyta ki Pirést a keretből, mert rossz volt a horoszkópja, de Henry kezesgóljától hónapokig zengett a világ, amely miatt az írek meg lettek fosztatva a megérdemelt továbbjutástól. A kedélyeket tovább borzolta a francia válogatott néhány tagjának az ügy kapcsán tett nagyképű nyilatkozata. Úgyhogy az egész világ futballközvéleménye az írekkel együtt megnyugvással vette tudomásul a francia válogatott szétesését (lásd keretes cikkünket), mint az említett kezesgól miatt bekövetkezett igazságos ítéletet. (Amit mi is várunk évek óta a ’78-as argentin–magyar óta Törő és Nyíl összerugdosásáért vagy Maradona ’86-os kezeséért, na, talán majd ezen a vébén.) Ehhez még hozzájárultak az iszlám vallású Ribéry és válogatott társai szexbotrányai. Így már jobban látható a vébék történetének legnagyobb szétzuhanásának a háttere.
Az angolok esetében sem sokon múlott, hogy hasonló csúfsággal végzik, de szokásos szerencsétlenkedéseik után ismét melléjük állt a birodalmi szerencse. (Emlékezzünk, Churchill szerint Indiát is minden szándékuk ellenére egy Mr. Bean-i léptékű szerencsétlenkedési sorozat után voltak kénytelenek elfoglalni.) Pedig úgy tűnt, hogy a szerencsétlenkedésen való átlendüléshez szükséges hősi légkör most valahogy hiányzik belőlük. Szinte egy régi Robin Hood-i történet elevenedik meg szemünk láttára, amikor egy egyszerű Nottingham Forrest-i szegénylegény (jelen esetben ingatlanhitel-ügynök) betéved (WC-t keresve) a királyi udvarba (az angol válogatott öltözőjébe), ahol az ajtóban rögtön a király (David Beckham) fogadja, akinek elpanaszolja a főurak visszaéléseit (nem hajtottak a meccsen). (Szintén lásd a keretes írást.) Ingatlanügynökünk rögtön felkínálja a meseszerű zárást: vagyis a fiúk azért hajtsanak, hogy a vébén söröskorsóval a kezében sínylődő ingatlanügynöknek vigasztalást adjanak. Ezen nem kapott a narratívára érzéketlen angol válogatott, inkább panaszt tettek a vébé szervezőbizottságánál a biztonsági előírások megsértése miatt. Néhány éve még egy ilyen történetből lelkesítő legendát kreált volna az angol sajtó, most viszont a magukat „hülyére kereső” Premier League-sztárokban, az egykori külvárosi gyerekekben még annyi hősi érzék sem maradt, mint egykori elődjükben, Gascoigne-ban, aki lehet, hogy végigbohóckodott egy-egy világversenyt, de az angol szektor tombolt egy-egy cselére vagy gesztusára.
Itt merül fel az a kérdés, hogy sok olyan sztár, aki a PL-ben, egyéb bajnokságokban vagy a BL-ben villog, a nemzeti válogatottban hasonló nagynevű csapattársakkal miért nyújt egészen szürkét. Sok alappal bíró magyarázat létezik erre a kérdésre, én most csak egy szempontra hívnám fel a figyelmet: egy csapatban szereplésnek nemcsak szakmai, taktikai vagy személyi összefüggései vannak, hanem amikor egy játékos egy klubban pályára lép, akkor vele együtt a pályán megjelenik a klub egész egzisztenciája, szellemisége, múltja, szakmai és tőkeereje. Egyszerű példa: láttuk a Hamburgban, Nistelrooy itt más játékos, mint volt Manchesterben. Az angol válogatott más jelentéseket ébreszt, más szellemi viszonyrendszert mozdít meg a szurkolókban – hogy ne menjünk messzire, mondjuk a skótokban –, mint az MU. A Real Madrid költségvetése pedig nyolcszorosa a spanyol szövetségének.
Még egy kérdés: a magyar tévéközvetítések állandó kérdése, amit SMS-ek özöne is támogat: mikor várhatunk támadófocit? Bizony szembe kell néznünk azzal, hogy véget ért az a korszak, amikor az Arany-csapat esetében nem volt gond, hogy sose kaptak 2-3 gólnál kevesebbet, mert 3-nál majdnem mindig többet lőttek. Ha nem, akkor ki is kaptak, sajnos, pont a vébédöntőben. Így sajnos soha nem tudhattuk meg, hogy Grosics Gyula milyen kapus lett volna, ha védekeznek előtte. Ugyanúgy, ahogy a kalandozáskori, majd kuruc hadrendet is meghaladta az idő, a magyaros támadófoci illúziójával is le lehet számolni, illetve ez akkor jöhet újra szóba reálisan, ha ezt egy betonbiztos védelem támogatja meg. Ilyen szempontból nekünk inkább Szlovénia lehet a példa, de a komoly támadófocit játszó csapatok is olyan védőkkel rendelkeznek, mint Maicon, Lució, Heinze vagy Puyol.
Míg az előző vébé a szervezettségről szólt (világbajnok a római légiókat idéző Olaszország lett), a mostani a szervezettség meghaladásáról szólhat. Vagyis a támadások taktikájának, technikájának finomodnia kell. De aki azt hiszi, hogy a játékosság lesz a kulcsa a szervezettség meghaladásának, az nagyon téved. A futball egyik fő eleme az akaratérvényesítés, így a játékosság mellett szükség lehet egy jó adag könyörtelenségre is.

Játékosok a pályán (és önmagukon) kívül

Lassan túl vagyunk már a világbajnokság mérkőzéseinek felén, és megállapíthatjuk: eddig bizony gyakran még a – kiemelkedő színvonalúnak kevés esetben mondható – meccseknél is nagyobb érdeklődés követte a nem közvetlenül a futballpályán történteket. Ha fellapoznánk a világbajnokságok krónikás könyveit, számtalan furcsa történetet találnánk benne, mégsem hasonlítható egyikhez sem az, ami a franciákkal az idei vébén megesett. A francia labdarúgó-válogatott a vártnál hamarabb búcsúzott Dél-Afrikától. A válogatottat erősítő Nicolas Anelka számára azonban még ennél is gyorsabban véget ért a világbajnokság. A Mexikó elleni mérkőzésének félidejében Raymond Domenech szövetségi kapitány figyelmeztette a játékost: amennyiben nem tartja be az utasításait, le fogja cserélni. A Chelsea támadója válaszul olyan hangnemet és kifejezéseket használt, amelyek nyomdafestéket nem tűrnek – egy francia lap mégis címlapon hozta a kacifántos kiszólást. Az incidens után a csapatban kisebb zűrzavar lett úrrá, a társak szerint békülni akaró játékos Domenechtől vonakodott bocsánatot kérni, ezért két nappal később a közvélemény nyomására száműzték a keretből. Az ügyben Nicolas Sarkozy köztársasági elnök is felszólalt jelezve, hogy amennyiben a vádak igazak, a játékosnak többé semmi keresnivalója a válogatottban.
Még túl sem léptek az érintettek az Anelka-botrányon, amikor az edzésen a csapatkapitány Patrice Evra nekiesett az egyik segítőedzőnek. Az esetről felvétel is készült, amin jól látható, hogy Domenechnek kell a feleket szétválasztania. A csapaton belül sokan a teljes káoszról beszéltek, ami, elnézve az eredményeket, a négy éve döntőig menetelő Franciaország csoportjában az utolsó helyen végzett.
Amikor az angol válogatottól egy rendkívül gyenge gólnélküli döntetlenre futotta a nem túl vehemens Algéria ellen, a brit média nem is annyira a kritikán aluli teljesítménnyel, sokkal inkább a játékosok viselkedésével foglalkozott. Wayne Rooney, aki egyébként sem szelíd megnyilvánulásairól híres, a mérkőzés utáni percekben dühöngve vonult le a gyepszőnyegről, majd az egyik pálya mellett álló kamerába nézve – nem éppen virágnyelven – azt sérelmezte, hogy az angol válogatott tagjait saját szurkolói fütyülték ki. Az egyik drukker egyébként egészen öltözőig jutva David Beckhamet osztotta ki. (Jereb Tamás)

Olvasson tovább: