Kereső toggle

Vakáció és „forradalom” Barcelonában

Riport a katalán fővárosból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyszerű, egyhetes nyaralásnak indult, de úgy tűnik, hogy történelmi pillanatban toppantunk Katalóniába. A tengeri fürdőzést és a városnézést ugyan semmi sem hátráltatta, de aki nem járt csukott szemmel Barcelona utcáin, az nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a városban egy nép - legalábbis annak egy része - függetlenségért folytatott küzdelme zajlik éppen. Így bontakozott ki szemünk előtt a katalán „forradalom”.

Érkezésünk pontosan az ominózus és nemzetközi figyelmet kiváltó népszavazás másnapjának estéjére esett. Vasárnap a szavazópolgárok még közelharcot vívtak a spanyol rendőrséggel, és bizony kedden sem hazudtolták meg a mediterrán vérmérsékletet. Ahogy a vonatról leszálltunk a Plaça de Catalunyán, tüntetők ezreivel találtuk szembe magunkat, akik a sárga-piros sávos zászlót lobogtatva, katalán rigmusokat skandálva elözönlötték a város lüktető központját. Koncepciót sehogy sem érzékeltünk a tüntetésben; nem volt meghatározott vonulási irány, és nem láttunk szónoki pódiumot sem, látszólag érzésre áramlott a széjjelszakadozott tömeg.

A forradalmi hullámot meglovagolták a világ- cégek ellen tüntető helyi anarchisták.
Egyesek a történelmi gótikus negyedbe (Barrí Gótic) és az ott található katalán városvezetési intézmények irányába hömpölyögtek, mások az elegáns Grácia passzázson haladtak a modernebb városrészek felé; megint mások a Ciutadella Parkban található katalán parlamenthez igyekeztek. A városban leállt a normális élet; a tömegközlekedés akadozott, a legtöbb turistalátványosság nem nyitott ki, és az éttermek közül is sokan lehúzták a redőnyt. A külföldi világmárkák is bezárkóztak, ugyanis a forradalmi hullámot meglovagló helyi anarchisták nekiestek az „újburzsoázia” olyan fellegvárainak, mint az Apple márkaboltja, amelynek homlokzatát festékkel öntötték le, és ajtajára feliratokat firkáltak. Az anarchista csoport (ami elkülönült az elszakadásért tüntetőktől) tagjainak kezében antifa és CNT-zászlók tűntek föl. A CNT 1910-ben alakult, ez a spanyol anarcho-szindikalista munkásszakszervezetek konföderációja. A szervezet mai utódja gyakorlatilag hab volt a tortán a káoszban, és inkább a globális vállalatokat vette célba a nagy többség lázongása mellett, amelynek célkeresztjében az „elnyomó spanyol kormányzat és rendőrség” állt.

Katalánok a függetlenség mellett és Madrid ellen.
A szakadár tüntetőhad kulturáltan, persze tipikus déli szangvinikussággal fűszerezve fejezte ki nemtetszését a hétvégi rendőri attrocitásokkal szemben. Az általunk megszólított felvonulók barátságosak voltak, és igyekeztek a spanyol, katalán és angol nyelvek sajátos egyvelegével megértetni velünk, mit is akarnak. Találkoztunk olyannal is, aki alapvetően nem támogatja Katalónia kiválását, de felháborítja a Madridból küldött rendőrök brutalitása. Erőszakot, durvaságot (az anarchista garázdaságon túl) egyáltalán nem érzékeltünk a kintlétünk egy hete során.

Ahogy a városban töltött első napunk alkonyán a jórészt bezárt óvárosban sétáltunk, megcsodálhattuk a gótika remekeit, a kis sikátorokat, a székesegyházat, a városházát, és körbenéztünk az óváros egyik határát jelentő, fákkal szegélyezett La Ramblán is, ahol az augusztusi gázolásos terrorcselekménynek már semmi nyoma sem volt. Az amúgy is forgalmas utcát most teljesen megtöltötte az addigra tízezres létszámúra duzzadó tüntetők hada, akiket a turisták izgatottan videóztak. A nemzeti öntudatot szinte vágni lehetett!

Ahogy leszállt az éj és sötétség telepedett az óvárosi sikátorokra, a polgári engedetlenség sajátos megnyilvánulásába botlottunk. Az ablakokból és balkonokról egyszeriben fémedényeken kezdtek kolompolni a fejünk fölött, ami hamar futótűzként terjedt tova. Véletlenül sétáltunk épp ott, ahonnan elindult a zajongás, de rövidesen az egész városrészt, mondhatni filmszerű drámaisággal, éktelen fémes kakofónia hatotta át. Ezekben az órákban úgy tűnt, egész Katalónia egyöntetűen szakadni akar. Benyomásainkat csupán az utazásunk utolsó napja árnyalta, amikor bebizonyosodott, hogy egy alkotmányos válságot és masszív nemzetközi ellenállást nem lehet néhány tömegmegmozdulással feloldani… Mindazonáltal a következő napokban úgy érzékeltük, hogy meglepő nyugalom telepedett a városra, és minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Ezalatt Barcelona szépsége, valamint a katalán történelem, kultúra és építészet fokozatosan tárulkozott föl előttünk.

A Casa Batlló, a katalán építészet egyik gyöngyszeme.
A francia és spanyol satuban élő katalánokat talán a történelmi bizonyítási kényszer vitte oda, hogy a spanyol „siesta-életmóddal” felhagyjanak. Igen szorgos népről van szó, amely Spanyolország egyik legsikeresebb régióját építette fel. A Spanyolország mindössze hat százalékát alkotó katalán terület adja a spanyol termelés 20 százalékát és a spanyol export egynegyedét (a fiskális autonómia hiányában milliárdokkal adózva Madridnak), és Katalónia más téren is igyekszik a spanyolokon túltenni. Így lett ez a város liberálisabb a liberálisnál. Úton-útfélen hirdetik, mennyire örömmel látják a menekülteket, a tengerparton drámai kijelző mutatja, hány migráns fúlt már a Földközitengerbe, továbbá nem ritka, hogy meleg párok korzóznak az utcákon. Mintha a város minden korszerű liberális trendnek igyekezne megfelelni – vagy tán egyes divathullámoknak már maga is diktálójává vált? Sikeres gazdaságuk mellett kultúrájuk is építi a katalánok népi öntudatát. Saját, a francói elnyomást is túlélő nyelvvel, saját gasztronómiával, helyi költészettel, festészettel, építészettel rendelkeznek és megannyi területen hagytak egyedülálló örökséget a világra. Barcelona számos épületét ennek megfelelően az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. A város felemelkedését jelentős részben az 1888-as és 1929-es világkiállításoknak, majd az 1992-es olimpiának köszönheti, melyek nyomán egész városrészek épültek vagy alakultak át.

A legmeghatározóbb lenyomatot talán a katalán építész, Antoni Gaudí kezének köszönheti a város, akinek a huszadik század eleji modernizmus jegyében felhúzott épületei Barcelona jelképeivé váltak. A katalán modernizmus (ami az általunk ismert szecessziónak felel meg) főszereplője jegyzi a világhírű Sagrada Famíliát, amit szerintünk érdemtelenül tekintenek az építész magnum opusának. Az égbeszökő toronyrengeteggel tarkított bazilika máig sem készült el, ugyanis a művészt egy villamos halálra gázolta – éppen miközben művét csodálta –, majd a terveinek nagy része a spanyol polgárháborús lángok martalékává vált. A templom minden homlokzata más, és annyi részlet és stílus feszül egymás ellen, amit az ember kissé visszahőkölő tisztelettel szemlél. Sokkal inkább szívünkbe zártuk a Batlló család megrendelésére készült Casa Batllót, amelyhez Gaudí a többi munkájához képest is többet merített legfőbb múzsájától, a természettől. A Csontok házának is nevezett épület minden részlete kőbe és fába vésett természet; az embernek az az érzése támad, az emeleteket és a tetőt járva, mintha Atlantiszban búvárkodna. A katalán építész másik remekműve pár háztömbbel arrébb a Casa Milà, avagy a La Pedrera (azaz kőfejtő), ami kívülről szegényesebbnek tűnik a Batllónál, de zegzugos tetejével, meseszerű kísértetűző kéményeivel és benti kiállításával szintén lenyűgöző építészi zsenialitásról tanúskodik. Az emblematikus Güell Park pedig azt példázta számunkra, mi lehetett volna, ha a mester nem távozik olyan hamar az élők sorából: a városrésznek tervezett parkot Eusebi Güell iparmágnás, az építész egyik mecénása rendelte meg, de pár épületen és tetszetős parkelemeken túl sajnos nem jutott a projekt.

Barcelona egyes negyedei külön világok. Eixample negyede hiperelegáns, nagyvilági, bulváros, a Grácia-negyed pedig inkább mediterrán kisvárosi bájt áraszt magából. A város szélén magasodó Tibidabo-hegyen, játékos nevéhez illően vidámpark működik és a Szent Szív templom kémleli a várost e páratlan perspektívából. Sok kilométerről is belátni a Földközi-tengert, ami óriási előny; kevés nagyváros rendelkezik ugyanis ilyen plázsokkal és változatos kikötő- és dokkvilággal, amit főleg az olimpiára fejlesztettek világszínvonalúra. Szintén az olimpiának köszönheti pompáját a belvárost délről ölelő Montjuïc hegy, amely a sportesemény központjának számított, és ugyancsak lélegzetelállító panorámával kecsegtet. Oldalában annak idején a világkiállításra emelték a Palau Nacionalt, amely azóta a legnagyobb katalán képtárnak ad otthont. Itt a klasszikus és modern kiállítási darabok (többek között Gaudi által tervezett bútorok) mellett század eleji anarchista plakátokkal is találkozhatunk, például a CNT névjegyével, amit pár nappal azelőtt még az utcán láthattunk. Az óvárosban a gótikus negyed mellett a lüktető La Ribera negyed igazi mediterrán gyöngyszem romantikus sikátoraival, tereivel és egy Picasso Múzeummal, amely a festő korai, önmagához mérve meglepő stíluselemeket alkalmazó munkásságát dolgozza föl, amely történetesen Barcelonából indult el.

Ennyi szépség láttán az emberben felmerül a kérdés: talán valóban jogos, hogy önállósodni akarnak a katalánok? Kell nekik a „madridi iga”? Az utolsó napon döbbentünk meg, milyen sok embernek kell. Sok tízezer (mint utóbb kiderült, 350 ezer) ember árasztotta el az utcákat egy héttel a népszavazás után, valamivel többen, mint a 300 ezresre becsült elszakadáspárti sokaság az első napunkon. Ezúttal a katalán zászló egybeforrt a spanyollal – és az unióssal –, ugyanis az utcára vonuló tömeg a spanyol egység mellett vonult föl. Ezt a tömegtüntetést némiképp jobb hangulat övezte; a status quo-ért küzdők nem tűntek annyira nekikeseredettnek. Néhányakkal szóba elegyedtünk, akik mosolyogva hangsúlyozták az egység fontosságát, és hogy végső soron mindannyian európaiak vagyunk. Mintha az emberek itt elegánsabbak lettek volna, és mintha az EU-barát liberális értelmiség vonult volna föl, szemben az inkább munkásoknak ható függetlenedni vágyókkal, de persze nem lehet ennyire általánosítani. Az egész inkább utcabálra, holmi nemzeti ünnepre emlékeztetett, és a korábbinál is több kérdés merült föl bennünk: most akkor mit is akarnak a katalánok? A 43 százalékos részvételi arány a szavazáson mennyire fejezi ki a teljes katalán népakaratot? Lehet-e úgy elszakadni, hogy ennyien maradni akarnak? Mit hoz a holnap: a gazdasági válsággal és madridi szankciókkal járó függetlenedést, vagy minden marad majd a régi? Nem biztos, hogy a médiából hiteles információt kapunk, hiszen már a kintlétünk során is érzékeltük, sokszor mennyire eltérnek egymástól a sajtóbeszámolók és a valóság

Olvasson tovább: