Kereső toggle

Kibeszélni a felfoghatatlant

Kaposváron közösen dolgozzák fel Szita Bence tragédiáját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szita Bence kegyetlen megkínzása, élve eltemetése és halála a mai napig hátborzongató, példátlanul szörnyű rémálom minden jóérzésű ember számára. Az iszonyatos indulatokat és óriási felháborodást kiváltó gyermekgyilkosság borzalmának közös feldolgozási kísérletére hívta össze a városlakókat Szita Károly, Kaposvár polgármestere a kedd esti fórum keretében. Az Együd Árpád Kulturális Központ nagytermében mintegy 3-400 fő jelenlétében felszólalt Gyöngyi Sándor, a nevelőapa és Szita János, a kisfiú nagybátyja is.

Míg várakozunk, szóba elegyedünk néhány résztvevővel. „Szép dolog a család, a gyerekek, de sajnos ebben az elfajzott világban már ez sem segít, ez sem működik rendesen. Én ezt látom a környezetemben: ha nincsenek meg a kedvező feltételek, szinte mindig a vétlen gyerek issza meg a levét a dolgoknak. Na meg ez a sok válás, a kibogozhatatlan kapcsolatok, hát nekem ne mondja senki, hogy ilyenkor nem sérülnek a gyerekek, és biztonságérzetük van” – mondja egyikük. Egy nyugdíjas bácsi lép hozzánk így folytatva: „Higgye el, még kívülről szépnek tűnő családoknál is lehet, hogy irtó rossz gyereknek lenni, én megmondom, mit kell tenni: egyszerűen visszaállítani a halálbüntetést, de minél előbb…” Közben megérkezik a város első embere, moderátori szerepet vállalva a nem szakmai jellegű rendezvényen.

„Kaposvárt és az egész országot mélyen megrázta ez a gonosz tragédia, nem sikerült sokaknak feldolgozni – bevallom, még nekem sem – a brutálisan meggyilkolt kis Bence halálát, ezért ki kell beszélni a szörnyű történteket” – mondta Szita Károly (aki csak névrokona a 11 éves kisfiúnak). „Az elmúlt 22 évben, amióta együtt dolgozunk, nem volt még egyetlen olyan eset sem, amikor ennyien hívtak volna telefonon, ennyien állítottak volna meg az utcán, kérve azt, hogy tegyünk már valamit… Eltelt már annyi idő, hogy talán indulatmentesen tudjunk véleményt formálni a teendőkről annak érdekében, hogy hasonló tragédia ne érhessen bennünket.” Ezzel át is adta a szót a jelenlévőknek.

Elsőként egy középkorú hölgy ragadta meg a lehetőséget: „Szociális érzékenységű ember vagyok, szociális szférában dolgozom, sok kiszolgáltatott emberrel találkozom. Örültem, mikor eltörölték a halálbüntetést, de most, amikor az emberek megtehetik, hogy aljas módon előre megfontoltan elveszik mások életét, akár egy vétlen gyermek életét, kell, hogy legyen valami változás, mert a büntetés nincs arányban az érthetetlen tettel. Igenis változtassanak a törvények súlyosságán”. Egy vallásos felszólaló is úgy véli, a „Ne ölj!” parancsolat megszegésére nincs felmentés. Ezt követően többen is elszántan a halálbüntetés visszaállítása mellett érveltek, amit maguk és ismerőseik aláírásaival is megerősítettek.

Mások a megelőzésre tették a hangsúlyt: „jobban össze kéne fogni a különböző közösségeknek, összetartani a barátoknak, szomszédoknak, jobban oda kéne figyelni egymásra, támogatni egymást”. A média felelősségét is kiemelték: a gyűlöletet, az erőszakot, az agressziót közvetítő műsorokat, filmeket megszüntetnék.

Egy másik hozzászóló szerint: „az életet csak Isten veheti el, így a halálbüntetés nem megoldás. Azon kell elgondolkodni, hogy ezek az esetek miért történnek meg, milyen a társadalom hangulata, felelőssége, a család intézménye, milyen a nevelés, az iskolai oktatás, miért nincs jogbiztonság? Valahol el kell kezdeni megváltoztatni ezeket. A keresztény gyökerekhez vissza kell térni.

A büntetésnek következetesnek kell lennie, dolgozzon meg mindenért, ne luxuskörülmények között legyen a börtönben”. Többek véleménye ezt követően az volt, hogy a halálbüntetés nem megoldás, inkább minden percében szenvedjen a vétkes a tetteiért, hogy már a végén ő kérje a halálbüntetést. Kis bűnért kis büntetés, nagy bűnért nagy büntetés járjon, a legnagyobb büntetés pedig az életfogytig tartó vezeklés legyen – emellett foglalt állást egy vezető kórházi pszichiáter és egy egyetemi tanár is.

A nevelőapa, Gyöngyi Sándor könnyeivel küzdve óva intett attól, hogy indulatból, gyűlöletből keressünk megoldást, mondván: „Az eset óta a kaposvári hajléktalanok – nem elég, hogy egyébként is sok bajuk van – rettegnek és félnek, pedig a tettestársak nem is »igazi« otthontalanok voltak, egyikőjük szinte ki-be járt a börtönbe.” Bence nagybátyja viszont keményebb hangot ütött meg: szerinte, ha Magyarország képes az EU ellen sok témában szabadságharcot vívni, akkor legyen képes küzdeni a halálbüntetés visszaállítása érdekében is.

Nem maradt más hátra: próbáljuk meg feldolgozni a feldolgozhatatlant. A végszóban Szita Károly leszögezte: a jövőben a jog és törvény szigorítása érdekében minden tőle telhetőt meg fog tenni, továbbítani fogja a kéréseket a döntéshozók felé, és megköszönte mindenki részvételét. Hazafelé tartva még sommás, megrendült vagy épp mélységesen felháborodott hangfoszlányokat hallunk innen-onnan: „miért nincs értéke az életnek”? Az ilyen és ehhez hasonló válasz nélküli kérdések még sokáig visszhangzottak a kaposvári éjszakában.

Olvasson tovább: