Kereső toggle

Bő szüretet, nagy csizmát!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Galagonyás szőlőhegy második és ötödik dűlőjében a szüret nálunk, Bicskén sátoros ünnep, ahogy mindenki másnál. Nagymamám minden szüretre mákos bejglit készített, ami karácsonyi magasságokba emelte a család éves munkájának ünnepét, a szőlő betakarítását és feldolgozását.

A szőlőt még tyőlőnek mondtam, de már puttonyos lehettem, és az nagyon nagy dolog volt. A már kredencnyi puttonyt cipelő unokabátyáinkra nagyon felnéztünk. Mentünk utánuk a szüreten oda-vissza, s nekem a szüret egyenlő volt a puttonyozással.
De így volt ez apukámmal is, aki középső gyerekként kapott egy pici és zöld bádogputtonyt vállpánttal, mint nővére és öccse, és aztán ezt mi hordhattuk testvéremmel a hetvenes évek elején – a kilencvenes évek vége felé pedig már a fiam kanyarította a vállára.
Apu odaállt a hozzá háttal beálló puttonyoshoz, leemelte az edényt és beleborította óvatosan a darálóba, edény vissza, beállt a darálóhoz, közben ment a viccelődés vagy a magyarázás, a „mit hogyan kell csinálni”, esetleg fröccsöt töltött a puttonyosnak és magának a koreográfia szerint, aztán visszalépett darálni. Nagyapám később szép csöndben préselt, amit ő „türelemjátéknak” nevezett, s nekem apu bevallotta, hogy nagyon jó érzés a ledarált szőlőt a prés alá pakolni, mert onnan már a présmust csurog a pincébe.
De hogy a mára is rátekintsünk, Juhász Ferenc „Csoszár”, a Bicskei TC egykoron kiváló csatára mesélte a Galagonyás nevű bicskei szőlőhegy első dűlőjében szüretjük közben, hogy apósa, akié ez a présház volt, minden szüret előtt meszelte a szép épületet kívül-belül, és a padlást tapasztották. A ház homlokzatán Fehér Ferenc 1887 felirat szerepel: az első tulajdonos és az építés éve.
Apu mindig azt mondta, hogy a szüret a szőlőhegyi karácsony, ezért is van ebédkor az asztalon mákos bejgli a gazdag gulyás után, ami együtt járhatott az apukám által „népi eledelemnek” mondott, hagymakarikával megsütött szalonnával, de a kolbász, sajtocska, zöldség, friss kenyér is reggelizhető volt présházunk asztalán.
A hordómosás minden évben az én dolgom volt. Kötény, gumicsizma, a pincelépcsőn felgurított hordókat egy autógumira teszem, s addig-addig hintáztatom, addig lötybölöm az edényeket, míg ugyanolyan tiszta víz nem jön ki, mint amilyet beléjük öntöttem. Közben iszogatok sajthoz, lángoshoz, szalonnához. Nem vizet. Mert, ahogy apu szokta mondani: „Szegények vagyunk, de jól élünk.”
A nagymamától pedig nagyon sokszor hallottuk, hogy bejglivel, kenyérrel vagy pogácsával a présházba belépni tilos, mert ha belepottyan egy morzsa a kádba, amiben a ledarált szőlő van, akkor mindennek vége. Nagypapa asztaltól felállva jól lesöpörte kezével a kötényt. Én például – ismerve mama szigorú természetét, és mert tényleg tartottam tőle, hogy mindennek vége lesz, ebédig rá sem mertem nézni morzsálódó eledelre, sőt, még csak nem is gondoltam morzsás ételre, ha beléptem présházunk küszöbén. Tiszta a lelkiismeretem, és morzsaügyben szüretkor még mindig csak a mamára gondolok.
A nagymama másik fontos szüreti üzemmódja volt a szép szőlő gyűjtése, válogatása. Ennek az a lényege, hogy minden családtag vagy baráti okból jelenlévő szüretelő meg volt kérve, hogy a szépséges fürtöket a saját érdekében senki se helyezze vödörbe, hanem mindenki tegye a tőke mellé, de szőlőlevelekre, mert úgy tiszta és igényes.
„Olyat tégy le, amit szívesen látnál asztalodon!” – ez volt a szabály. Ezeket aztán szépen összeszedte, kiporciózta, levittük a „féhajba” (a présházat nagypapa így nevezte), vagyis minden segítő egység kapott egy kosár vagy vödör gyönyörű szőlőt. Mustot is mindenki kapott, s nem a kádból, hanem présmustot, mert az a minőségi, annak az alján már nincs jelentős lerakódás. Mustért palackot illett vinni, szőlőt abba kaptak, amibe szedték.
A szüretelők szerint munka közben nevetni nagy dolog, s egy egészséges családi versenyben az is benne volt, ki tud nagyobb mókát teremteni. Nagy szövegek mentek. Ugratósak, de nem bántóak. Mindenki hozta a maga szerepét. De ezek nem tartottak egész nap, hanem négyszer-ötször pár percig visszatértek, és onnantól nekem, gyereknek, sokkal kedvesebbnek, nyugodtabbnak tűntek az emberek, mint amikor megjöttek. Ilyenkor láttam meg kisfiúként, hogy megérkeztünk. Itthon vagyunk. A családom térdelt, guggolt, hajolt és puttonyt emelt vállára. Mindegyiküket láttam, ha a pincetetőre álltam, a pince frissen meszelt sípjához.
Apám kedvenc évszakja az ősz volt, „mert akkor minden beérik”. Szüretkor egyszerűen elment érte nagyapja az iskolába, bekopogott az osztályba: „Megérdemli Öcsi a szüretet, egész évben ezért dolgozott velünk”.
A „Bő szüretet, nagy csizmát!” régebbi szőlőművesek közötti köszönés itt a hegyen, de apun kívül senkitől nem hallottam. Vakartam a fejem, vajon hogy jön össze a bő szüret és a nagy csizma. Arra jutottam, minél több a taposni való szőlő a kádban, annál jobb csizma kell. Avagy a valószínűbb megfejtés: ha jól terem a szőlő, minden más jól terem, s akkor jó nagy csizmákat vehetünk belőle.
Amikor 2004-ben apu bement a beteg nagymamához életének utolsó napjaiban a Sportkórházba, azt mondta neki, hogy már a negyedik-ötödik lépcsőig lenyúlva elaszik a láng, mert odáig felkúszott a mustgáz. Mama gyönge mosollyal nyugtázta a tényt. Tudniillik jó must, jó bor. És azt mondta apámnak:
– Öcsi, le ne menjél!
Soha rosszabbat az idei itteni szőlőtermésnél – mondja Juhász Tibor bicskei borász (középső képünkön). Szerinte az idei napfény ízét jól lehet majd érezni a boron. Az irsait, a juhfarkot és a szürkebarátot kóstolva meg náluk, hiszek neki. Fiatal ember, aki szüleivel vágott a szőlészetbe és borászatba. Mint mondja, kisegítik egymást apjával, aki pozitív, optimista szemléletű. Szóval az idei musttal az lesz, hogy bemegy a tartályba, és rá lehet bízni mindent a természetes folyamatokra. Kapkodni tilos – mondogatja magában –, siettetni semmit nem szabad, úgy kell csinálni, mint a húslevest a nagymama: ha hirtelen forralgatná a levesét, távozna belőle minden jó íz.
Juhász Tibi a Táborállás nevű részen kezdte a szőlőhegyi munkát nagyapja mellett gyerekként. Kihagyás után felnőttként újra elindult ezen az úton. Kezdetben szüntelen a szakkönyveket bújta, ma is nyitva vannak, de jórészük már a fejében. A borokról elmondja, hogy nem azért készíti a bort, hogy egyedül igya, hanem hogy másnak is örömet szerezzen vele.
Idén a kevés csapadék miatt mázsánként csak ötven liternyi must a lékihozatal mutatója. Ennek átlaga hatvan-hetven liter szokott lenni. A pincékben ilyenkor azzal a ténnyel vigasztaljuk magunkat, hogy bár kevesebb a szőlőszemben hordott lé, annál jobb a cukor- és ásványianyag-tartalma. Mazsolásodik a szőlőszem. Az is jó a hektáronként száz mázsa termésnél.
A helybeli boreladásnál jobb nincsen. Háromszáz forint a literenkénti átlagár. Legjobban fogyó boraik a juhfark, a blauburger rosé, valamint a szürkebarát.
Jani bátyám a Máléhegyen, ahonnan a szőlőt a Galagonyásra viszik, azt mondja, idén alig ütötte fel a fejét bármilyen fertőzés, így aztán alig kellett permetezni, szinte „bio” lesz a bor. Főleg vitamint és ásványi anyagot adtak a szőlőnek.
Felesége is a szüretelők között van a dolgozóikkal. Munkájuk ettől családi szüret, hogy szinte minden szőlőmunkát együtt végeznek. Ahogy a mondás tartja: nagy urat vesz a nyakába, aki szőlőt ültet. De hálátlannak nem mondható ez az úr, aki minden törődést viszonoz, és ha még az időjárás is kedvez, akkor bőkezű.

Olvasson tovább: