Kereső toggle

A borsodi Zorro

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hallott-e valaki Fúlókércsrl? Borsodi falu, „az Isten háta mögött eggyel, ahol már térer sincsen” – mondja Mata Imre, a Zorro névre hallgató roma vállalkozó és – tegyük hozzá a stílszerŐség kedvéért is – a szegények segítje. Zorro a maga tíz állandó alkalmazottjával a kistérség legnagyobb foglalkoztatójának számít.

Felújítás alatt álló parasztház udvarára invitál be minket Mata Imre, akit gyerekkori kedvence után mindenki csak Zorrónak ismer. Hátrébb istálló, Zorro legnagyobb fia büszkén vezet ki hét gyönyörű lovat. Nyáron velük dolgoznak a favágók, télen a traktorral, de jobban szeretnek az állatokkal dolgozni. „Mozgatni kell a lovakat, a tétlenség megöli őket. Akkor is itt vagyok velük, ha épp nincs dolgom. Még azt is megérzi a ló, ha beteg az ember: odasimul, dörgölődzik hozzá” – meséli Zorro. Babával, a kancával az előző tulajdonosok rosszul bántak, sokat verték, végül végelgyengülés miatt le akarták ölni. Zorróék elhozták, gyógyszerrel, gondos ápolással talpra állították, és két gyönyörű csikót ellett azóta. „Ez nem a mi érdemünk, hanem az állatorvosé. Az állatorvos itt közkincs. Tőle pénzt kérni olyan, mint a pap kezéből kivenni a perselyt” – jegyzi meg Zorro bajusza alatt somolyogva.
Mesebeli a táj, az alig négyszáz lelkes falu egy völgyben fekszik, egyetlen hosszú utcája mentén szerény, de rendezett porták sorakoznak. A falu hetven százaléka roma, a munkanélküliség nyolcvanszázalékos, a gépkocsi itt ritka látvány. A többség konyhakertet művel, állatot tart nemzedékek óta. Zorróék vállalkozása szó szerint az erdészeti munkákra szakosodott, miután a motoros fűrészhez manapság szükséges képesítéssel egyik sem rendelkezett közülük, így kénytelenek voltak idővel OKJ-s tanfolyamot szervezni maguknak. A cigány férfiak becsülettel végigülték az elméleti oktatást, amit egy hajdani rendőr tartott nekik, aki erdőbe legfeljebb kirándulni járt. Lényeg, hogy most már mindenki szakképzett favágónak minősül, így akadálytalan a munkavállalás. Kétkezi munka pedig akad bőven, a tisztességes munkát itt tisztességesen megfizetik, a közeli Telkibányán is mindig tárt karokkal fogadják Zorróékat.
„Arra törekszem, hogy ha elvállalok egy munkát a csapatommal két hétre, abból ne három hét vagy három hónap legyen, hanem kettő vagy egy hét” – mondja a vállalkozó. Tevékenységük a semmiből indult, közben alapítvánnyá szerveződtek, amiből mára szociális szövetkezetté nőtték ki magukat. Tíz embert foglalkoztatnak állandóan, a harmincöt kilométeres körzetben nyolc falu van, és Zorro számít a legnagyobb munkáltatónak.
„Erdészeti munkákat végzünk, ápoljuk és telepítjük az erdőket. Az elmúlt húsz évben összesen ezer hektárt telepítettünk. Úgy kezdődött, hogy elmentünk az erdészhez: nincs-e egy kis felesleges tüzelőnek valója, mert sok család szükségben van. A falopás nagy gond volt neki is, ezért megszerveztük, hogy ő munkát ad nekünk az erdőben, és fával fizet. Így senkinek sem kellett lopni, és mindenkinek meglett a tüzelő télire” – tér ki a kezdetekre Zorro, aki előtte szociális segítőként is dolgozott az önkormányzatnál, majd egy holland ember segítője lett, aki sokat tett a helyi romák felzárkóztatásáért.
„A munkánk főleg bozótirtást jelent, amit senki nem szeret csinálni, ez megmaradt a romáknak. A fakitermelés teljesen más vállalkozói körhöz tartozik” – kapcsolódik be a beszélgetésünkbe Zorro fia, Miklós. A bozótvágást megsínylik a gépek, a munka önköltsége hetvenezer forint hektáronként. Közben megeszi az embert a légy, a bogár, az aljnövényzet, nem látja, mit csinál, szétkaristolja arcát, karját a szederbokor.
A levágott rőzsét mindig összeszedik, és elviszik a rászorulóknak. Mondják: sokba van a tüzelő, még itt, a Felvidéken is megfizethetetlen.
Maga a pénz Zorro szerint nem annyira motiváló, mert kiöli a jóérzést, tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. A cserét sokkal hasznosabbnak tartja. A pénz főként azért kell, hogy az áramot, vizet ki lehessen vele fizetni – rengeteg családnál kikapcsolták már a villanyt. Másrészt a pénz a munkaeszközökre kell: nagy szó volt, amikor a szövetkezet pályázati pénzen vehetett egy kilnencéves Ford Tranzitot az emberek szállítására. A bozótirtókat és az ötvenezer forintos motoros fűrészeket kezdetben egyenként, a fizetéseikről le-lemondva veszegették meg, és féltő gonddal bántak velük. Minden egyes munkagéppel csökkent a munkaidő, és még több munkát tudtak elvállalni. Lépésről lépésre, nagyon kevés pénzből, nagyon látványosan haladnak, igazából erre a legbüszkébbek.
„Erdőtelepítésnél akár ötven embernek is tudunk munkát adni. Megvan a mag, aki betanítja a többieket. Ilyenkor a melósaink hozzák a feleségeiket is, így két fizetés megy egy helyre. A feleség is dolgozik, jobban, mint a férfi. Ha a feleségek jönnek, akkor a férfiembereknek nincs leülés” – mosolyog a fiú. A szövetkezet alkalmazottai korábban mind munkanélküliek voltak – hacsak nem Zorróval dolgoztak valahol feketén, kalákában vagy cseremunkában. „Óriási dolog volt – meséli Zorro –, amikor hosszú idő után a munkájukért pénzt láttak. Nem hitték el. Az első pénzosztásnál csak húszezret tudtam adni nekik, de a negyvenéves családapa ugrált és tapsolt örömében, a másik könnyezett. Mondtam nekik, ha jól dolgozunk, még több lesz. Most havonta megkapják legalább a minimálbért, a hetvenhatezer forintot.”
Válogatott gárdával dolgoznak: sok embert befogtak próbamunkára, de ha látták, hogy nem fűlik a foga a munkához, inkább elbúcsúztak tőle. Zorro beszédéből minduntalan kiviláglik: nem alkalmazottakban gondolkodik, hanem családokban. „A »jobbkezem« alkoholista, őt inkubátorban kell tartani. Kétszer mentettem meg az életét, vittem orvoshoz, mindig mellettem van. Kiváló szakember, de van, hogy egy hétre eltűnik. Felhívom: Van munkád? Nincs, mi közöd hozzá? És lecsapja. Nem hagyhatom magára, gyönyörű családja van, gyermekei, akiket föl kell nevelni. Ha elbocsátanám, két héten belül felakasztaná magát.”
Az erdő ősztől tavaszig ad munkát, nyáron az emberek váltanak, elmennek útépítőnek, vagy viszik az otthoni gazdaságot. Vasárnap csak akkor van, amikor nincs munka, állítja Zorro, akinek a felmenői is gazdálkodtak. Időközben a falu téesze felbomlott, majd a földeket eladták, az erdőművelésre kényszerűségből álltak rá. „Tudjuk, mikor kell ültetni krumplit, hagymát, mit kell csinálni az állatokkal, a hét testvéremmel együtt ebben nőttünk fel, akárcsak a feleségem, Katica. Volt öt tehenünk és tizenöt disznónk, és mindig volt valaki a családban, aki a téeszben dolgozott főállásúként. A szüleim élete folytonos munka volt, de amit megtermeltünk, azt el is tudtuk adni” – mondja Zorro. Hozzáteszi: most van itt három vállalkozó, mindegyik a
legújabb terepjáróval jár, gyönyörű háza van, mert tudta, hol kel fel a nap, és volt egy kis aprópénze, felvásárolta a földeket, és most állami támogatásból dőzsöl. „A családunk előrelátó volt, mi nem adtuk el a földünket, így most van néhány hektárunk, amin továbbra is tudunk gazdálkodni. Ez a téesz idején is így volt, apám nem engedte meg, hogy függjünk bármitől. Ő nagyon szegény volt, akárcsak anyám, megtanulták, hogy ha nem ültetünk semmit, akkor éhezni fogunk. Apám haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy két fia átvegye a gazdaságot, mert az egyik kevés lett volna. Én mindig földeken akartam gazdálkodni, állatokat akartam, engem nem zavar, ha könyékig trágyás a kezem, nekem az állat nem büdös, én ezt szeretem” – szalad ki Zorróból, aki hivatásos sofőrként lehúzott ugyan két évet Pesten, de szerinte az nem falusi embernek való vidék.
A negyvenhárom éves vállalkozónak öt szakképzett gyermeke van, Miklós fia mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, ő viszi tovább a gazdaságot. „A gyermekeimtől elvárom, hogy minimum szakmunkás végzettségük legyen, nem pedig tizenhat évesen házasodni, gyerekeket vállalni, és abból megélni” – magyarázza Zorro, hozzátéve: a családjára a legbüszkébb, a felesége nélkül nem tartana itt. „A nagyfiammal sokszor egy fizetésért dolgozunk, de a feleségem sohasem zúgolódott, a nagyon keveset is fantasztikusan be tudja osztani. Sőt, nemegyszer előfordult, hogy Katicától kellett üzemanyagra kérnem, és mindig tudott adni tíz-tizenötezer forintot.”
Fúlókércsen ma már minden roma fiatalnak érettségije vagy szakmunkásvégzettsége van – talán ők fogják előre lendíteni a települést. „Egyedül én foglalkoztatok itt néhány családfőt, de az lenne a jó, ha legalább a falunk életét meg tudnám oldani. Kis tőkeinjekcióval még több embert tudnánk foglalkoztatni, mert a környező erdőkben van munka bőven” – töpreng Zorro, aki szerint sok mindent lehetne csinálni, de mindenhez kezdőtőke kell. Úgy látja, hogy nélkülözhetetlenek olyan befolyásos emberek, akik elhivatottnak érzik magukat arra, hogy ezt a vidéket felvirágoztassák. Nélkülük nem tudott volna a szövetkezetük egy harminckétmilliós pályázatot elnyerni.
„Indultam itt polgármesterként is, de nem bánom, hogy nem lettem az, mert nem az én asztalom, hogy emberek közül válogassak közmunkára” – mondja Zorro, aki szerint az egyedüli megoldás a földek visszavásárlása lett volna. A régió neve Kegyetlen Térség, és sajnos nem csak nevében az: errefelé a zömében munkanélküli lakosság rendkívül ki van szolgáltatva a polgármesteri önkénynek, a közmunkához kötött segély úgy működik, mint valami pallosjog: aki nem jól szavazott, az nemigen kap ma közmunkát. Zorróék viszont nincsenek rászorulva senkire, és ez ellentéteket szül.
„A függetlenséghez bővülni kell, folyamatosan keressük ennek a módját, tervezgetünk, pályázunk. Személy szerint is törekszem erre. Mondják: szégyen, hogy pénzért veszek magamnak gombát, seprűt, de én attól a cigány embertől veszem meg, aki elmegy tíz kilométerre, hogy összeszedje az alapanyagot, aztán idehozza nekem eladni. Hagyományos módon köti a seprűt, én is tudok úgy kötni, a fiaim is, de mondom nekik: ne kössetek, majd én veszek a Tibi bácsitól, lehetőleg többet is egyszerre. Ahogy a gombából is jóval többet veszek, mint amennyire feltétlen szükségünk lenne.” Fia búcsúzásképp hozzáteszi: „Itt valóban kegyetlen az élet, különösen télen. De aggódni nem kell, hál’ Istennek nem vagyunk mi olyan elveszettek.” (Közreműködött Jankovics Tímea.)

Olvasson tovább: