Kereső toggle

Állatvásár Erdélyben

Fehéret, feketét, tarkát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aranyosszék az erdélyi székelység hetedik jelentősebb területe. A szemet gyönyörködtető táj, történelmi emlékek mellett nem mindennapi érdekességet kínál a tavaszi nagyvásár, amikor a hegyekből is, falvakból is összegyűlnek a népek, hogy lássák is annak hasznát. A hatvanas években kollektívába kényszerített parasztok átlagnyugdíja kevesebb mint ötezer forint, az emberek többsége a földből, állattartásból – és a vásárból – él.



A kisebb nyájak itt, a nagyobbak a legelőkön cserélnek gazdát Fotók: Somorjai L.

"Hány ünnep van egy évben?" – kérdezte a csegezi református pap a konfirmálás előtt álló fiúcskát. "Négy nagy ünnep – vágta rá a fiú a választ – a húsvét, a pünkösd, a karácsony…, no meg a jára-völgyi tavaszi állatvásár!" Azóta a környék legtöbb lakosa így tudja, és aki csak teheti, már hajnalban felkerekedik a "nagy napon", hogy le ne maradjon az eseményről.

Így történt ez idén is a vadregényes, szurdokokkal szabdalt, erdőkkel tarkított vidéken. Nyírmező, Gyertyános, Bedellő, Szentgyörgy, Várfalva, Csegez, Járabánya lakói – hogy csak néhányat említsünk – május 13-a hajnalán vagy még előző este felültek a szekérre, útnak indították a jószágot, hogy a Gyalui-havasokból eredő Jára-patak mentén elterülő, két hektár terület? lankás domboldalon találkozzanak egymással: eladják, amit lehet, megvegyék, ami szükséges, és ha vannak ügyek – például a majdani fedeztetések –, megbeszéljék azokat. Vegyesen hallani magyar, román, cigány kurjantásokat, s ahogy a nap felkel, megérkezik a lábasjószág. Traktort szinte alig lehet látni, drága az, csak a Marosvásárhely környéki roma fafaragók érkeztek gépjárművel – no meg stábunk, amely szintén elhatározta: végére jár ennek a csudának. A sokféle nép között azonban nagyon úgy tűnik, éppen mi vagyunk a furcsa látványosság, fényképezőgépekkel, kamerával a nyakunkban. Egy román paraszt kézzel tapogat meg minket: ilyen kupecet itt még soha nem látott. Hasonlóképpen furcsán néz ránk két bivaly, amint eléjük lépünk csattogó-villogó berendezésünkkel. Megindulnak felénk, kitartóan, s mintha el is felejtették volna hirtelen, ki a gazdájuk. Azok hárman is nógatják, ütik-verik, húzzák félre a nyakukban lógó vasláncot, mindhiába – talán itt még Toldi Miklós is kevés lett volna, mert a bivaly nem csak erős, de makacs is. Azt beszélik a helyiek, ha a rekkenő hőségben meglát egy pocsolyát, és éppen dagonyázni támad kedve, akkor a gazdája tehet, amit akar, belégázol akár szekerestül, és egész naplementéig ott fürdőzik a sáros lében. Most azonban siet a többi bivaly bőgése: egy pillanat alatt irányt váltanak és elvegyülnek a jókora csordában. 

A dombtetőt a bivalyok uralják, többnyire román gazdákkal. A Magyarországon már csak állatkertekben látható fajtákból itt a vásáron több mint száz pompás példány is felsorakozott. A bivalytej valóságos gyógyszerként van számon tartva Erdélyben, hiszen annak "vastagsága" kézzel fogható: számtalan vitamint, kalciumot tartalmaz magas százalékban. A népi megfigyelés szerint kitűnően hat az öregedés ellen, áldásos hatása különösen a férfiaknál figyelhető meg. A vidéken egyébként a gépek hiányát a "lóerő" mellett mai napig is a "bivalyerő" pótolja. Egy-egy jól megtermett bika súlya több mint négy mázsa, árfolyama 30-40 millió lej közé esik. (Az összeget száznegyvennel kell osztani, ha forintban akarjuk tudni az árát.) 

A völgyben

A piac legalján a disznók helyezkednek el. Erdélyben – csakúgy, mint Magyarországon – nincs ára a malacnak. Székely Gergő Várfalváról öt darab süldőt árul, darabját 1 millió 300 ezer lejért. "Lehet, hogy csak világot látni hoztam ide ezeket a büdöseket! – állapítja meg az eladás esélyeit. – No, de akkor is el kellett ide gyünni, mert ünnepnapon mégsem ülhet otthon az ember!" 

A lejtőn fölfelé a következő szint a bárányoké: kosok, anyabirkák, bégető napos bárányok. Merinói, magyar és román racka, meg az összes Európában honos fajta. Ezen a szinten szó szerinti a birkatürelem: fejüket összedugva várakoznak jobb sorukra a juhok. Ám az igazi nagy üzletek nem itt köttetnek, hanem a legelőn. Itt csak a háztájiban tartott tíz-húsz fős állomány képviselői jelennek meg, míg a több ezer fős nyájak a legelőkön cserélnek gazdát.

Rögtön a bárányok után kecskenyáj izgatja az amúgy sem nyugodt kedélyeket: mekegnek, ugrálnak, öklelnek, vadulnak. "Nyugodt kecske még nem született a világra!" – fordul felénk egy idős aszszonyság, aki madzagon vezeti gidáját. Kérdezzük: mi az ára? "Ötszázezer lejért már viheti is, aranyoskám, aztán meg se álljon vele Pestig! Higgye el, ad ez annyi tejet, hogy nem kell a boltból vennie!" Az ajánlat derűt fakaszt, noha eszünk ágában sincs megvenni. Az egyik székely így magyaráz: "Hiába, nincs becsülete a kecskének" – azaz: alig van rá kereslet. Fülöp Dezső Várfalváról szintén kecskével kísérletezik. "Ha megsegít a Jóisten, eladjuk. Ha nem, visszavisszük" – feleli érdeklődésünkre. "Maga hívő?" – adódik a kérdés, a válasz azonban szokatlan: "Nem vagyok hívő. Unitárius vagyok."



Simon András Szentgyörgyről 

A kövendi Törökök

Szarvasmarha és borjak is szép számmal érkeztek a vásárra, de itt egyszerűen csak "tehény"-nek hívják őket. A tehény intelligensnek mondható – legalábbis a bivalyhoz képest –, mert a faluba beérve saját maga találja meg az istállót, sőt van olyan, amelyik az utcaajtót is kinyitja. Tejük zsíros, fél egészség, de van, ahol a disznóknak adják, mert nincs, ki megvegye. "Tavaly is kilencmillióval maradt adósunk az állam, ugyanennyivel eltolódtunk a partikulánál (magánvállalkozónál) is, akkor inkább a malacoknak adjuk a tejet. A borjút meg felnöveljük a húsáért " – meséli Török Gyula, aki családjával Kövendről érkezett két eladó lovával. Az aszszonyt otthon hagyta, mert a fehérnép – egyesek véleménye szerint – csak bajt csinál. Mások szerint azonban ez egyáltalán nem igaz, hanem az a baj, hogy az asszonynak sokszor igaza van. "Vigyázz, Gyula, hogy jössz haza" – szokta mondani a felesége, mert Gyula a múltkor is "megcsúszott". Töröknek unokája is van, de nyugdíjat a kollektívában eltöltött huszonöt év után csak akkor kap, ha eléri a szükséges kort: havi ötszázezer lejre (3500 forint) számít. "Ez az éhenhaláshoz sok, de máshoz kevés" – állítja Gyula, és mindenki vigyorog, a mellette álló Pálfi Józseffel együtt, aki Pálfalváról érkezett. "Látjuk, maga viszont gazdag ember" – szólítjuk meg Pálfi urat, és rámutatunk aranyfogaira, amelyek csak úgy villognak a napfényben. "Na ja, ez igaz, de azt is csak kölcsön kaptam" – vigyorog tovább, s a jókedv fokozódik. Ifjabb Török érkezik – ő is Gyula –, kecskegidát hoz a karjában: "Emesének vettem, hadd játszódjék vele."

A Török család öt hektár saját szántóból él, két lóval dolgozik, mert a traktor drága. "Itt a legjobb gyomirtó a kapa" – állítják. Árpát, hagymát, kukoricát termelnek, "az árpát a lovaknak, bár a zabot jobban szeretik. Mert mint mondják: bor hajtja a szekeret, zab hajtja a lovat"– így Török, de rögtön kijavítják a többiek: "Nem igaz, hé, zab hajtja a szekeret, bor hajtja a lovat." 

A romániai földkérdés megoldása még furcsább, mint Magyarországon. Az egykori tulajdonosok alig kapták vissza földjeiket, inkább a funkcionáriusok jutottak birtokhoz. A Török család harmadába műveli a földet: a termés harmadát vagy annak árát kapják meg. A lovak egyébként tipikus móc-paripák: alacsony, inkább a pónikra hasonlító, erős, mokány kiállásúak. "Ezek bírják ezt a kemény munkát, amit mi végzünk" – mondja Török.

Hogy, hogy nem az Európai Unióra terelődik a szó. "Eléggé megvagyunk nélküle, száz év a lemaradásunk. Itt az van, hogy minden rendszerváltáskor valaki meggazdagszik, a többi meg lemegy a földig" – teszi hozzá kövendi riportalanyunk. "Az unióval úgy leszünk, mint a székely, mikor így epekedik: »Bárcsak tudnék valahogy megnősülni!« Mikor megnősült, emígy: Csak tudnék valahogy megszabadulni!" – példálózik egy másik. 

A nap egyre jobban tűz, már csak Simon Andrással, egy nyolcvanéves székely góbéval állunk szóba, aki Szentgyörgyről hozta két szép tehenyét. "Nyikolaj naponta huszonöt liter tejet ad – mutat az egyikre –, de maguknak húszmillióért odaadom." Köszönjük, de sajnos nem fér be a csomagtartóba. András bácsi egyébként el tudná adni a tejet, csak az a baj, hogy nem fizetnek érte rögtön – a literenként járó 4800 lej csillagászati összeg? tartozásként halmozódik fel. Ezért döntött úgy, hogy megszabadul a jószágoktól. Számunkra pedig ekkor dőlt meg az Erdélyben évekkel korábban hallott tézis: "Két tehén már egy egzisztencia." 

Betelvén a vásári szagokkal, forgataggal – na meg a népi bölcsességekkel gazdagodva –, a szentgyörgyi sajtgyárba indultunk, ahol bebizonyosodott: a tejből mégiscsak lehet működő vállalkozást létrehozni.

Olvasson tovább: