Gyuri és Éva néni. Végállomás Fotók: Somorjai L.
Kőbánya, Liget tér, kedd délután. Két öregasszony és egy férfi üldögél a buszvégállomáson. Itt laknak.
– Csókolom, Ön az Éva néni?
– Igen.
– A Csaba mondta, hogy ide jöjjek, ha igazi hajléktalanokkal akarok beszélni
– Milyen Csaba?
– Balogh Csaba, aki a Terebesi út mellett lakik abban a fabódéban.
– Persze, a Csaba, most már tudom. Tessék, üljön ide közénk. Miről akar beszélni?
– Hát Önökről. Mióta vannak itt?
– Három hónapja.
– Itt ismerkedtek össze?
– Nem, ő a fiam, Gyuri, a hölgy pedig a barátnőm. Együtt lakunk.
– Hány évesek?
– Én hatvanhét, ő is hatvanhét.
A fiam negyvenkettő.
– Honnan jöttek ide? Hogyan lettek hajléktalanok?
– Nekem a Bánya utca ötben volt lakásom, de elvették ezek a
, elvette a lakásmaffia. Gyuri, mondd el, te jobban érted ezt!
Gyuri: – A Bánya utcában volt a lakásunk, a templomnál. Eladtuk, és vettünk egy nagyobbat, de abból minket úgy kizsigereltek, hogy nem igaz.
– Hogyan?
– A tulajdonos nem adta oda a szerződést, amivel ő vette a lakást, anyám meg nem kérte el a tulajdoni lapot. Öt évig ott laktunk, akkor aztán föladtak egy hirdetést, és eladták a fejünk felől a lakást. Hiába mentem a tanácsba, mivel mi nem az igazi tulajdonostól vettük meg, nem tudtak segíteni.
– Tulajdonképpen Önök egy olyan lakásban laktak öt évig, amiről azt hitték, hogy a sajátjuk, a végén meg kiderült, hogy nem?
– Igen.
– És nem tudták bebizonyítani a maguk igazát?
– Én vittem a papírt, hogy ennyiért vettük a lakást, de azt mondták, hogy miért nem kértem el a tulajdoni lapot, most már nincs miről beszélni. A lényeg, hogy mi sajnos bolondok voltunk
, illetve nem voltunk bolondok, mert még most sem tudjuk, hogy hogyan működik ez az egész. Én nem voltam itthon, mert külföl-dön dolgoztam.
– Hol?
– Most mondjam meg, hogy hol? Tengerész voltam, anyám meg egyedül volt itthon
– És most miért nem tengerész?
– Mert már rokkantnyugdíjas vagyok a gerincemmel. Hetvenöt százalékos.
– Mikor rakták ki Önöket a lakásból?
– Három évvel ezelőtt.
– Azóta az utcán laknak?
Éva néni: – Nem, eleinte munkásszállón laktunk. Én az Alföldi úton, a fiam a Csavargyár utcában.
– Miért kellett eljönniük?
– Hát, mert ott nem lehet sokáig lakni. Másokat vettek fel, ismerősöket. Engemet ugyan nem dobtak ki, én azért jöttem ki, hogy ne legyen egyedül itt a fiam. Nekem nem kellett volna eljönnöm.
– Október óta vannak itt?
– Mindjárt három hónapja.
– Most, hogy mínusz 15 fokok vannak, milyen az éjszaka?
– Előbb-utóbb megfagyunk. Itt fogunk meghalni.
Gyuri: – Olyan nehéz itt az élet, hogy nem igaz. Én ezekkel a rohadt pokrócokkal takarózom, úgymond.
– Ma éjszaka is itt voltak?
– Persze.
– Akik itt eljárnak több ezren naponta, szóltak már magukhoz egy szót, vagy segítettek valamit?
– Néha hoznak egy kis élelmet, kaptam egy dzsekit.
– Nyugdíjat tetszik kapni?
Éva néni:
– Igen.
– És azt hová kézbesítik?
– Én veszem föl az OTP-ben.
– Arra nem gondoltak, hogy albérletbe menjenek? Ki tudnák fizetni?
– Persze, én negyvenezret kapok, ő huszonkilencet, ki tudnánk fizetni.
– Hát akkor miért nem mennek?
Gyuri: – De uram, higgye el, tudja, milyen nehéz albérletet találni? Főleg, amikor meglátnak minket, hogy hogyan nézünk ki. Tudja, milyen szomorú, hogy így látnak minket, ilyen, úgymond züllötten
– Hol végzik a szükségüket?
– Hol? Látja azt a fát? Hát ott!
Melegítős nő érkezik, befőttesüvegben kelkáposzta-főzeléket hoz Éva néniéknek.
– Ön nem hajléktalan, ugye?
– Majdnem.
– Majdnem? Az mit jelent?
– Hát most már az leszek.
– Miért?
– Azért, mert ki vagyok dobva. Ebbe\' a zöld erkélyes házba\' lakunk, ott szembe\'.
– De hát az magánlakás, nem?
– Kijátszottak. A tanácsnak leadták a négy szoba összkomfortot, és engem játszottak ki, a legöregebbet. Anyám egy éve meghalt.
– Ki adta le a lakást a tanácsnak?
– A két testvérem.
– A testvérei játszották ki?
– Igen, és most nekem el kell tűnni 15-éig. Ők meg fölvettek előleget, vettek házat vidéken, nekem adtak 650 ezret, hogy oldjam meg a lakásproblémámat.
– Hová fog menni?
– Nem tudom. Ide.
Éva néni: – Nyugodtan jöhetsz. Együtt fagyoskodunk, igaz?
– És meddig bírják itt, ebben a mínusz tizenöt fokban?
– Nem tudom. A nyarat bírtuk.
– Na, de most már egy pár napja nagyon hideg van
– Hallja, meg is vagyok fázva
– Legalább egy kartonnal védhetnék magukat a széltől?!
– Aj, jönnek a rendőrök, elzavarnak.
– Elzavarták magukat?
– El, de visszajöttünk. Átmentünk oda a vasútállomásra, utána, mikor elmentek, visszajöttünk. Mert ez csendesebb hely, itt szem előtt vagyunk, nem tudnak úgy leütni
– Ki akarja leütni?
– Volt olyan, hogy ezek a játékgépesek leütöttek, és elszedték a nyugdíjamat.
Budapest, X. kerület, Liget tér
2002. 12. 13. (VI/50)
