Kereső toggle

Belgrádi képeslap

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Belgrádban egyszerűen mindenki dudál, ész nélkül, helyből, azonnal, mindenre, ami csak mozog, és te nem tudsz visszadudálni, mert rossz a kürt. A jobbkéz-szabálynál erősebb a nagyobb autó ténye, az erőszakosság alapkövetelmény. Nálunk Péter vezet. A tűzoltóságnál volt sofőr. Hamar szocializálódik. Azonnal eltévedünk. Egy kamionparkolóban kötünk ki, az Akasztani való ház cím? film díszletei között. Barna bőr? munkás locsolja a forró aszfaltot, teste merő veríték, gazdája árnyékban sörözik. Az út mentén végig cigányok, kordékkal, és nem tudom mire váró üres lécládák soha nem látott mennyiségével.



A bombázásoknak áldozatul esett belgrádi híd. Megtépázott ország Fotó: Reuters

Belgrád, mintha minden-mindegy, "Az élet mindig ünnepnap" alapon egyfolytában ünnepelne. A jelige: Carpe diem! Hogy a holnap mit hoz, azt senki sem tudja. Milosevics befolyásos híveiről a huszonöt éves demokrata párti területi elnök azt mondja, hogy remekül helyezkednek: szeretőik, barátaik és rokonaik már megtalálták helyüket Kostunica pártjának környékén. Kostunica politikai beszédében szerinte még ott a nacionalizmus. Kostunicát így jellemzik: kiegyensúlyozott, nagy tudású egyetemi tanár, hangjában azzal a pátosszal, ami Milosevics egykori hívei számára a könynyebb átmenetet jelentheti. Kostunica a demokrata publicisták szerint tipikus szerb Pilátusként majdnem megmagyarázta, hogy átaludta az utolsó néhány hónapot, hogy csupán tegnap este értesült a hágai törvényszék létezéséről, hogy heteken át fájt a feje, és nem is hallott arról a követelésről, hogy elődjének Hollandiába kéne mennie. 



Segélyes évek



Djindjics a nacionalisták szemében enyhén szólva nem hazafi. Kezdik ott, hogy németországi egyetemen tanult és tanított. A német a nacionalista szerb szemében ősellenség. Djindjics pragmatizmusára jó példa az esti interjú. Azt kérdik tőle egy "népszerűtlen" intézkedéséről, mármint arról, hogy Milosevicset kiadta, hogy mégis hogyan tudta felvállalni, mire ő azt mondja: az ügy népszerű megoldására nem adott volna hitelt a Nyugat. 

A városban kétszázötvenezer menekült él magánszállásokon. Negyvenezer forintnyi fizetés nagyon jónak számít, Misa barátom édesanyja, a szocialista nagyvállalat nyugdíjas és mozgásképtelen könyvelője kettőszáz márka nyugdíjat kap havonta, ami irigylésre méltó összeg. A baptista gyülekezet épületének teraszán állok. Odalenn az udvaron ukrán, bolgár és orosz lányok dobozolnak, odabenn a teremben istentisztelet és adminisztráció. Ezer ellátott tartozik a Bread for Life humanitárius szervezethez. A háború összes évében itt voltak, negyedmillió embernek nyújtottak kézzelfogható segítséget, az épületben "Noé bárkája" néven működtetnek óvodát. A kerítés és a terasz közti szűk szakaszon egyforma táskákkal, fegyelmezetten állnak sorba a belgrádiak. Mindenkinek kis könyve van, amolyan kartellája, amibe bejegyzik az adományozás tényét. Egy hónapban a felvállalt ezer ember közül mindenki sorra kerül egyszer. 

A két kis dobozban – a dobozokat ott kell hagyni, mert darabja két márka – olaj, liszt, tészta, szappan, rizs és halkonzerv. Az emberek arcán némi zavar. A nyolcvanhét éves néni leül odakinn. Őt minden osztás után Niki, Jázmina bátyja viszi haza, mert üres szatyorral sem tud járni. Nem menekült. Pár szót magyarul mond. Pesten született. 1917-ben, kétéves korában a szülei Pancsovába jöttek. Azóta őrizget magyar szavakat. Délre vége az osztásnak. 



Séta Belgrádban



A szállásunk Arkan hajdani belgrádi villájának közelében van. Hajnalban magamtól ébredek, lesétálok a kórházig, azt játszom, átlag belgrádi vagyok, átlag reggel, megyek az újságomért. Jól sikerül. Egy taxis megáll mellettem, és útbaigazítást kér. Mondom, hogy tegnap érkeztem, és holnap megyek. 

– Jó neked – mondja, és mosolyog. 

– Én jól érzem magam – mondom udvariasan. 

– Rendben – mondja azzal a mosollyal, amivel a hülyékre hagyják rá.

Erre gondolok, miközben a fekete palánk egy félrehúzható deszkájánál bepillantok Arkan udvarára. Építőmunkások készülődnek. A hatalmas háznak oldalt nincsenek ablakai. Csak elöl. Ha egyetlen pontról támadható, gondolta, könnyebb védeni. Paranoia az építészetben. Mindenki az utcán van, még éjszaka kettőkor is sétáló párok és baráti társaságok jönnek-mennek: övék a város. A belgrádiakkal valami egészen más történik, mint amit a világ hisz, vagy amit a világ egy háború utáni megbombázott fővárosról képzel. A "bűnös város"-ról kizárólag lelkesedéssel tudok most írni. Mert csak turista vagyok: három napra jöttem. Napközben végigjártunk néhány lebombázott épületet. "Gotov je!" – "Kész!" mázolták megmaradt falaikra. Kész. Tömör, politikamentes megfogalmazás. Egy nap alatt megtekinthető óváros. 

A Duna és a Száva torkolata. Kedélyes szkander a gyilokjárón szerb barátommal, hogy Hunyadi János magyar volt-e, vagy szerb. Az erődből ránézünk Milosevics huszonhárom emeletes pártházára, amit még Tito épített. Azt mondják, a pokoli torony felső emeletén Milosevics lányának tévéadója kapott helyett annak idején, lejjebb rádióállomás működött, nos, ez az a ház, ahol a paklit annyiszor megkeverték. A Kalimegdan (Belgrád vára, a szerk.) előtti téren francia első világháborús hősök obeliszkje. A NATO-bombázás idején fekete lepellel takartatták le, mert Franciaország a NATO-hoz tartozik. A várárokban teniszpályák, sebészkülsej? eminensek szerválnak nyögve, az árok távolabbi részében a szerb kosárlabda-utánpótlás nevelkedik: a Zvezda és a Partizan ígéretei. 



Az erő kultusza



Egyszer voltam Pesten – mondja a belgrádi ismerős –, és teljesen megdöbbentett, hogy ott az emberek sustorogva és keveset beszélnek, mintha félnének, ha pedig bemegyek egy helyre, oldalpillantásokkal méregetnek, és megvan az a furcsa érzésem is, hogy magukat megmutatni ültek be, nem pedig azért, mert kíváncsiak volnának a másikra. Sose kérdeznek, csak mondják a magukét. Nézz körül itt! Törődik itt bárki a másikkal! Mindenki a maga asztaltársára figyel. És ami még nagyon furcsa volt, hogy a pestiek a villamos előtt sorba állnak, itt azonban a legerősebb jut fel először a kocsiba, de már a peronon kialakul az erősorrend. 

Este a Zvezda Stadion melletti Sport Étterembe beszélünk meg találkozót a barátainkkal. Sopszkasalátát rendelünk. A pincér egyszerűen megfogja a pulzusunkat, hogy tán betegek vagyunk? Aztán a negyedéves szerb egyetemistát idézik. A belgrádi melegek félresikeredett felvonulása kapcsán – összecsaptak az Ábrázat nev? jobboldali csoporttal, miközben a helyi Jimmy koncertje miatt amúgy is százezren voltak már az utcán (a képet pedig kucsmás nagyszerbek színesítették a 36 fokos melegben), hol azt kiáltva, hogy Djindjicset, hol azt, hogy Kostunicát akarják megölni – azt mondta: tiszteli a másságot, de a morgás jogát fenntartja magának. Mert hogyan képes valaki férfi létére a nő nélküli szexuális élet, avagy a húsnélküli étkezés híve lenni éppen Belgrádban. Pincér jobbról, hatalmas adag borjúsülttel, csípős sült paprikával: 

– Egyetek, magyarok, ha már olyan messziről csak azért idejöttetek, hogy a puskaporos hordó szélire üljetek! – mondja. 

– Ugyan, kifogyott már belőle a puskapor! – mondjuk mi. 

– Csak óvatosan – mondja ő –, hát mi volt itt?!



"Hágában vagyok"



Tényleg, mi volt itt. Némán eszünk, csak egy-két percig tart a csönd. Arra épp elég, hogy az utóbbi tíz év délszaki sajtójából vagy saját emlékeimből, magyarországi menekülttáborokból származó képei előjöjjenek, mint a melegre tett polaroidfelvétel.

Ami Szlobodan Milosevicset illeti, a következő kékfestékes falfelirat olvasható az Aeroflot belgrádi irodájának falán: "Ami engem 

illet, Hágában vagyok." Petar Lukovics horvát újságíró szerint a 20. század leghíresebb újságírói kérdése az volt, hogy hol volt Ön, amikor megtudta, hogy John F. Kennedyt megölték. A kérdés szerb verziója: Hol volt Ön, Lukovics elvtárs, amikor megtudta, hogy Milosevics úton van a szeretett Hágába? Lukovics válasza: "Ha hiszi, ha nem, teljesen józan maradtam, egy pohár horvát fehérborral ott álltam két lábbal a zágrábi Intercontinental szőnyegén, és nem tudtam átengedni magamat a csiklandós pezsgős örömöknek, sem az eufórikus hisztériának." 

Egész Belgrádot különös alapossággal tapétázták ki azzal a plakáttal, amelyen egy ujjlenyomat kinagyított mása látható a következő szöveggel a tetején: "A törvény mindenek felett." Alul: "Szerbiáért bűn nélkül." A "Stop – maffija!" pedig rendes óriásplakátokon látható piros alapon fehér betűkkel, minden nagyobb útkereszteződésben. Milorad barátommal a Kalimegdan nev? erődből jövet feltekerünk egy lehullott kisplakátot. A Magyar Szó című, Újvidéken készült lapot már Muzslán, a zöldségesek melletti pagodában vesszük meg 15 dínárért, ami éppen fél német márka, a Híd cím? irodalmi és olvasható (!) folyóirattal együtt 55 dínárt, azaz nem egészen két márkát fizetünk. Abban látom, de már itthon, hogy 20 belgrádi újságíró a "Maffija-stop!" akció keretében Jagodinába ment. Koszorút helyeztek Milan Pantics újságíró, a Vecernije novosti nemrégiben meggyilkolt munkatársának sírjára. Panticsot feltehetőleg a Morava menti bűnözésről és maffiáról írt cikksorozata miatt gyilkolták meg. Kollégái bementek a jagodinai tévébe, ahol megismételték azt a kérésüket, hogy az újságírók elleni minden támadást minősítse úgy a jog, mintha bírót vagy rendőrt támadtak volna meg. 



Várakozó Szerbia



Milorad barátom is újságíró. Néhány éve Magyarországra jött, mostanában visszatért Belgrádba, az amnesztia hírére. Élete legnagyobb tévedésének nevezi. Lakását, egy háromszobás panelt, vidéki házával együtt eladni készül azért, hogy új életet kezdhessen Magyarországon. Számítógépének képernyőkímélőjén a Nyugati pályaudvar saját Zenitjén készített felvétele. A Nők Feketében nev? belgrádi, "nem-kormányzati" szervezet úgy értékeli a hat évvel ezelőtt Srebrenicában történteket, mint a legnagyobb mészárlást Európában a második világháború óta. "A Srebrenica övezetében történt mészárlás teljes joggal nevezhető genocídiumnak. Nagy gyalázat ez a szerb népre, de az övezet biztonságáért felelős nemzetközi erőkre is. A nőszervezet követeli, hogy a szerb kormány adjon ki Hágának minden, területén élő háborús bűnöst, és gyakoroljon nyomást a boszniai Szerb Köztársaságra is.

Velünk, magyarokkal látszólag senkinek semmi baja. Általános megítélésük szerint mi méltányosan viselkedtünk. A magyar vámos toleráns volt a nehéz években, a magyarok senkinek nem mentek fegyverrel, a magyar fiatalok inkább fogták magukat, és elszöktek az országból. Ahogy nekem se nagyon, ott sem jut eszébe senkinek, hogy NATO-ország polgárát lássa meg bennem, aki hagyta használni a légterét. Ahogy nekem semmi közöm a légtérhez, úgy Nikinek, ennek a szelíd fiúnak, Jázmina bátyjának se lehet túl sok köze ahhoz a gyalázathoz, ami a volt Jugoszláviát az elmúlt években jellemezte. 

Az emberek nemcsak várják, hanem követelik is a változásokat. Azt várják, hogy az életük könnyebb legyen. Ezek a változások alig árulnak el magukról valamit. Egyre nagyobb riadalmat okoz a privatizáció, amit a legtöbben számos posztkommunista ország példája alapján Belgrádban így fordítanak: még szegényebb szegények, még gazdagabb gazdagok. 

Hazafelé látjuk, hogy aratják a vajdasági búzát. Két magyar faluba is bemegyünk. Az egyikben csak a nagymamát találjuk otthon: alig sikerül eloszlatni rettegését – fia nem csinált semmi rosszat, nem akarjuk vinni sehová, és nem tartozik nekünk egy árva dínárral sem. Csak látni szerettük volna. Magyarországra szökött barátom közben chef-helyettesi állást kapott Budapesten. Megkért, menjünk be otthoni barátaihoz, és hozzuk el a szakácskönyveit. Pakolunk a szobában, a táskából a szőnyegre. Iszunk egy pohárkával, aztán mutat nekem valamit abból az írásából, amin a napokban dolgozott: 

"Az út pora, amit a válladról verek le, holnap egy csillagból ragyog le rád."

Olvasson tovább: