Mi szeretjük ezt az országot

A Kanalas család. "Itt legalább nyugodtan vagyunk" Fotók: Somorjai L.

"A Veszprém táblánál forduljanak jobbra, menjenek el a vasúti átjáróig, ott tegyék le a kocsit. A korlát mögött két gyalogút indul az erdőbe. A baloldalin menjenek, és megtalálják őket" – mondja a telefonba Krasznai József, a roma parlament alelnöke, a zámolyiak "szószólója".

Az útbaigazítás pontos, reggel nyolcra meg is találjuk a családot. Kanalas János épp vasgyűjtésből érkezik, biciklijén jókora kerítésdarab.

– Ebbe a helyzetbe\' élünk uraim, február óta – mondja, miközben odavezet a nejlonsátorhoz. A tákolmány előtt parázslik a tűz. Piroska, Kanalasék négyéves kislánya hurkát eszik magába.

– A telet hogy bírták ki?

– Hát, itt tüzeltem; éjjel-nappal fönn voltam, raktam a tüzet, hogy meg ne fázzunk.

– És a két gyerek? Nem betegedtek meg?

– Nem, hála a jó Istennek.

– De hát februárban iszonyú hideg van!

– Nem volt annyira kemény tél az idén.

– Ha csak plusz tíz fok van, az is nagyon hideg alváshoz.

– Tüzet raktam. Dunyhánk van, amibe takarózunk, a sátorba bemegy a meleg. Ebben a sátorban hárman-négyen lakunk, a másikban lakik az édesapám a nagyobbik fiammal.

– Apa, hol voltál? – kérdezi a kislány.

– Hársfáért, Piroskám Kosarakkal foglalkozunk amúgy, kosárfonással, és hát ilyenkor van ez a virág. Ez a hársfa, most már jó, mert nyílik. De ezt is úgy kell elkérni, mert nem lehet, hogy csak úgy odamegyek, oszt leszedem.

– Kitől kell elkérni?

– Hát, akinek a háza előtt van, hogy odaadja-e vagy nem. Van, amelyik odaadja, van, amelyik nem. Cserébe szoktam adni nekik kosarakat. Szóval negyven forintot adnak kilójáért, gyógyszernek használják, egy hölgy veszi át, akinek patikája van.

– Hogyan telik egy napjuk?

– Őszinte legyek? Nagyon nehezen.

– Itt nem is tudnak mosakodni Vagy hoz vizet valahonnan?

– Van itt a közelben, ott arrafelé egy ilyen halastóféle. Onnan hozunk vizet tisztálkodni, inni meg a kútról.